Byron Katie – Halál/Félelem/Gyerekek

Ez egy fontos, érzékeny és talán megosztó téma. Olvassátok nyitott szívvel és elmével Byron Katie szavait.

son
Kérdező:
Ez egy személyes kérdés: a gyermekem jóllétével kapcsolatos azonosulásom. Ha én rákos leszek, azt el tudom fogadni és el tudom fogadni azt, ami van, sőt úgy gondolom, hogy képes vagyok ezt örömteli nézőpontból is nézni. De ha a gyermekem lesz beteg – van egy fiam – azt hiszem, ha ő lenne beteg, az nagyon megviselne.

Byron Katie:
Miből gondolod, hogy te jobban tudod kezelni a betegséget, mint ahogy ő tudná? Honnan tudod, hogy ő nem tudná ezt olyan jól kezelni, mint te? Ha valami baj történik a fiaddal, akkor a rettegésed valójában arról szól, hogy arra gondolsz, milyen rossz neked, ha ő nincs jelen az életedben. Nem az ő életét félted. Amikor a fiad egészséges és boldog, te is boldog vagy. Amikor a fiad beteg, te boldogtalan vagy. De ennek így nincs semmi értelme. Amikor megfigyeled a gondolataidat, amikor arra gondolsz, hogy ő éppen beteg, akkor megláthatod, hogy valójában csakis önmagadért aggódsz. Ez a te boldogságérzetedről szól. Azért akarod, hogy ő boldog legyen, hogy te is boldog lehess. Azt akarod ezáltal, hogy érted éljen.

Például, ha a te számodra nem okoz gondot meghalni, akkor a fiad számára is ez kell legyen a minta, minimum ő is így gondolhatja. Ha a fiad fél a haláltól, akkor az azért van, mert ezt az érzést tanulta el tőled, ezt tanítottad neki. A gyerekek általában azért félnek a haláltól, mert a szüleik félnek a haláltól. A saját gyerekeim idővel megértették, hogy számomra teljesen elfogadható, ha ők meghalnak. Mert nem kell, hogy miattam éljenek.
Mi történik, amikor félted a gyermeked jóllétét? Hogyan reagálsz, mit csinálsz, amikor azt a gondolatot gondolod, hogy valami borzasztó dolog történik a fiaddal és ő kikerül az életedből? Hogyan viszonyulsz őhozzá, amikor azt a gondolatot gondolod, hogy valami baj van vele? Nézz erre rá. Félni kezdesz. Túlságosan védelmezővé válsz és ezáltal a gyermekedet félelemteliségre tanítod. Nem is vagy tudatában, hogy mindezzel tanítod őt, hiszen próbálod palástolni a félelmedet. Azt hiszed, hogy ezt sikerrel teszed. Ám a gyerekek érzékelik és eltanulják ezeket a mintákat.

Ki lennél a félelmed nélkül – anélkül a félelem nélkül, hogy elveszítheted a gyermeked?
Ki lennél e gondolat nélkül: „A fiamnak élnie kell.”?
Itt lennél vele a jelenben, nem vesztegetnél el egy pillanatot sem, amit együtt tölthettek.
Túlságosan értékes kilépni az olyan félelmes gondolatokból, hogy mi történhet veled nélküle.
Ez mind rólad szól, rólad, rólad, rólad.

Arra bíztatok mindenkit, hogy kérdőjelezze meg a saját gondolatait a gyerekeivel kapcsolatosan és engedje meg a gyerekeinek, hogy szabadok legyenek.
Így hagyunk fel azzal, hogy félelemre tanítsuk a gyerekeinket.

(Byron Katie interjúrészlet by Ray Hemachandra)
fordította: Tamás Kriszti Tara
http://www.egyensulyban.com

Másokért tenni – Magadért tenni

magamert

Amikor úgy érzed idegesítő és/vagy fárasztó számodra másokért megtenned valamit, ekkor is, mint mindig, először magadba nézve keresd az okokat. Vedd észre, hogy nem azt írtam, hogy keresd a hibát! Az ok az nem hiba, csak egy kiindulópont.

Egy mellettem zajló családi beszélgetésre felfigyelve kezdtem el fogalmazni ezeket a sorokat.

Gyakorlati példa: Ha a feleséged/férjed szeretné, hogy tegyél meg a ház körül ezt-azt és a kérése frusztrál, mert “ő mindig akar valamit tőlem” és úgy érzed elváráshegyek alatt görnyedsz…
Azért nehéz másért tenni ilyenkor, mert önmagad igényeit teszed mindig a sor végére. Mikor tettél magadért valamit utoljára? Mikor engedted magad játszani, pihenni, felszabadultan lábat lógatni vagy elmerülni egy hobbiban bűntudat nélkül? Amikor önmagunkban hiányállapotból indulunk, akkor más számára sem lesz sok energiánk, amiből adhatnánk és így minden felénk irányuló kérés szinte fizikai fájdalommal tölt el, mintha kiszakítanának belőlünk egy darabot és a végén úgy érezhetjük, hogy megszakadtunk, szétmarcangolódtunk és darabjainkra hullottunk. Ekkor jön a kimerülés és a betegségek. Ebből fakad az elégedetlenség, a düh, a türelmetlenség és a veszekedések. Mert frusztráló, amikor a nincsből akarunk adni, erővel. Márpedig adni akarunk, mert általában jókisfiúk és jókislányok vagyunk és persze érezzük, hogy adni igazából jó dolog.

Az önismeret sok előnye közül az egyik az, hogy ismered a saját határaidat és tudod, hogy mikor kell feltöltődnöd. Adni mindenki szeret, kapni is. Adni csak akkor tudunk, ha önmagunkról gondoskodtunk, feltöltjük érzelmi készleteinket is. Kapni pedig akkor tudunk, ha képesek vagyunk elfogadni, befogadni, ami felénk jön.

Magamról gondoskodni alapszinten azt jelenti, hogy ha fáradt vagyok, teremtek időt arra, hogy pihenjek, aludjak. Ha éhes vagyok, teremtek időt és ételt, hogy tápláljam magam. Ha bánatos vagyok, teremtek időt, társaságot, hogy megosszam a szomorúságomat, ne tartsam magamban ami fáj. Felismerem az érzelmeimet és a saját szükségleteimet.

Mert üres kancsóból senki sem tud önteni.

Amikor magamról gondoskodom az nem azt jelenti,
hogy a másikat és az igényeit teljesen figyelmen kívül hagyom.
Azt jelenti, hogy önmagamat nem hagyom ki a képből.

Nagyon sokan kifelejtik magukat és saját jószívűségük csapdájába esve átbillennek frusztrációba, ami olyan mondatokat szül, mint

– Én mindent megteszek másokért, ők semmit sem tesznek értem.
– Jószívű vagyok és mások ezt kihasználják.
– Segítőkész vagyok és amikor én kérek, eltűnnek az emberek mellőlem.

Miért? Mert energetikailag ilyenkor már a ló másik oldalán vagy, átbillentél a kiüresedettségbe. A belső hiányérzeted teremted és sugárzod magadból, mert magadat kihagytad a számításból. Ez pedig tudatosan és tudat alatt is elriasztja az embereket. Önmagad ellen menve nem tudsz másoknak segíteni. Önmagad alapvető igényeiről gondoskodni nem önzőség, hanem létszükséglet. Hogyan tudnál jó példát adni és mutatni kedvességről, szeretetről, ha önmagadnak ezeket nem adod meg?

Egy jó tanártól azért tudsz tanulni, mert a tudást (amit te keresel nála) ő magáévá tette és így van miből adnia.
Egy jó tanító azért tud felismeréseket, szeretetet adni, mert ő saját maga tele van felismerésekkel, szeretettel.
Egyikük sem üres. Nincs bennük hiány, telve vannak azzal, amit adnak.
Ha adni szeretnél, teremtsd meg először magadban azt, amit átadnál.

Tara – http://www.egyensulyban.com
2016.10.12.

Eckhart Tolle – Hibázott-e az Univerzum az egó létrehozásával?

Ez egy rendkívül jó anyag!
Időnként több mindent akart mondani egyszerre és fordítás közben automatikusan mélyeket lélegeztem helyette, hogy könnyebb legyen kimondani a szavakat.🙂

Mit jelentenek az akadályok?

Mit jelentenek az akadályok?

akadaly1

Ha észreveszem a mintát, hogy szabotálom magam, hogyan tudok másképp közelíteni a helyzethez, hogy egy új mintát hozzak létre, amiben végül ténylegesen előre haladok, ahol elérem a célom?

Vannak vágyaink, céljaink, terveket készítünk, vállalkozásba kezdünk, elhatározzuk, hogy elutazunk, elköltözünk, munkahelyet váltunk vagy párkapcsolatot, kifestjük a szobát…vagyis eldöntjük, hogy változtatunk. Első lépésként álmodozunk, majd magával ragad minket az új iránti vágy és amikor már az elég erős, cselekvésre sarkall minket és nekikezdünk a megvalósításnak. Van, akinél már ekkor megjelennek a gátló minták. Másoknál később bukkannak fel kisebb-nagyobb nehézségek, amik megakasztják a megvalósítási folyamatot.

Mondjuk, ha egy vállalkozásba kezdesz… Utánanéztél a részleteknek, felmérted a piacot, a vásárlókört, van weboldalad, mondhatni minden adat a rendelkezésedre áll a kezdéshez. Lelkes vagy és élesen látod magad előtt a célt, ahogy örömet okoz neked a vállalkozásod a mindennapokban.
Ám egyszercsak olyan nehézségekkel találod szembe magad, ami nem egy átlagos problémamegoldás (amire egyébként is számítanál). Azt veszed észre, hogy egymás után jönnek az egyenlőre megléphetetlennek tűnő akadályok, amik konkrétan megállásra kényszerítenek. Mert mondjuk az egyik megoldása nélkül a másik sem fog tudni megoldódni. Akadályláncolatok képződnek.

És ekkor eljön az a pont, amikor a legtöbben kimondják azt, amit talán korábban meg sem hallottak, vagy épp túl sokszor hallották már maguktól:

Miért történik velem MINDIG ez?

Ha tényleg nem először jutottál már életedben ilyen akadályláncolatokhoz, amik megállásra kényszerítettek, akkor:

  • egyrészt gratulálj magadnak, mert legalább mindig újrakezdted, újrapróbáltad, nem adtad fel,
  • még ha fel is adtad az adott projektet, találkoztál már ezzel a mintával, tehát felismerhetővé vált számodra
  • ha már felismerted az ismétlődését, itt a lehetőség, hogy új szemmel nézz rá.

[Zárójelben megjegyzem, hogy ha a kérdésed úgy hangzik el:
Miért történik VELEM mindig ez?, ha a hangsúly máshová kerül, akkor ezt a bejegyzést másként fogalmaznám meg. Épp úgy, ha a „miért”-re vagy az „ez”-re kerülne át a hangsúly.]

Általában az emberek kétféleképpen reagálnak egy akadályláncolatra. Az egyik a teljes feladás, megkeseredés, elbizonytalanodás, csalódottság, erőtlenség. A másik reakció, hogy kemény munkával, farkasszemet nézve az akadályokkal, vérrel-verejtékkel küzdelembe kezdenek és csakazértis megvalósítják. Ebben az esetben azonban elvész az öröm. A vérverejték küzdelme tölti meg a vágyott célt és ha elérjük is, elég nagy eséllyel lesz küzdelmes fenntartani. Mert olyan sok munkát és lemondást és erőfeszítést tettünk bele, hogy túlzott fontosságúvá válik számunkra az eredmény – és végül ez tart fogva, nem enged minket soha lazítani és valóban élvezni a munkánk gyümölcsét. Félünk, hogy elveszítjük (hisz olyan sokat dolgoztunk érte), és ugyanakkor tudjuk, hogy nem engedhetjük landkadni a figyelmünket, mert ha lazabbra engedjük a gyeplőt, már tudjuk mekkora izzadtsággal kell újra felküzdenünk magunkat. Ezzel megépítettük a saját börtönünket és egy külön működési mintát is gyártottunk hozzá.
Itt nem azt mondom, hogy a kemény munka ne hozhatna örömteli gyümölcsöt. Azt mondom, hogy figyeljük meg, hogy milyen reakcióból indítottuk a munkát és milyen történet/forgatóköny zajlik a fejünkben, miközben végezzük.

Amikor észrevettük a mintát, hogy velünk MINDIG ez történik (akadályláncolatok egy teremtés közben), akkor általában megjelenik a kétség és vele az ilyen kérdések:

  • Lehet azért ilyen nehéz, mert nem is erre kellene mennem? Nem ez a dolgom?
  • Lehet nem is ezt akarom valójában? Mit akarok?
  • Lehet újra meg kell hozzam a döntést, hogy ezt akarom?

Ha ilyen kérdések merülnek fel bennünk, akkor a hitünk nem elég erős abban, amiben változtatni szeretnénk, illetve önmagunkban nem bízunk eléggé, hogy képesek vagyunk meglépni azt.
Ebben az esetben nem a célunkon kell erősebben dolgozzunk, nem az akadályoknak kell egyesével nekiessünk, hogy kibogozzuk őket, hanem megnézni, hogy miért gondoljuk azt, hogy erre nem vagyunk képesek? Ki mondta ezt nekem, hogy nekem úgysem sikerül semmi? Miért hittem neki? Ez tényleg igaz?
Mert miért fektetnék vért-verejtéket valamibe, amiről úgysem hiszem el, hogy megvalósítom? Ha már dolgozom valamiért, legyek vele tisztában, hogy képes vagyok rá.

ujsztori
Az is meglehet, hogy az Univerzum az akadályokat egyfajta fékező rendszerként teszi elénk, mert túl gyorsan haladunk és a célunk (vagy mi magunk) nem érett még meg ebben a fázisban arra, hogy megvalósuljon. Még.
Az emberi részünk mindig türelmetlen. Ha már változást akar, változzon minden azonnal. Most.
Általában félünk nagyot lépni előre, félünk attól, ami annyira más, mint, amit megszoktunk – akkor is, ha mi magunk akarjuk azt előidézni. Mert a változás általában össze van kötve a fejünkben a bizonytalansággal, a fájdalommal, a váratlansággal, a stresszel. Pedig a változás lehet forrása örömnek, megújulásnak, megpihenésnek, kibontakozásnak, fejlődésnek, gazdagodásnak, kiteljesedésnek. De mi hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni és ezért siettetni szeretnénk a dolgokat. Hogy miért feledkezünk meg erről? Mert amikor még nem voltunk ennyire sem tudatosak a saját életünkre és mintáinkra, akkor a rögösebb úton tanított minket az Élet. És elhittük, hogy a változások csapások formájában jönnek. De minél inkább rálátunk magunkra, annál hamarabb észrevesszük a lehetőségeinket és nem kell az Életnek kényszervezetnie minket a megfelelő irányba, hiszen megyünk már magunktól is. Például nem kell, hogy kirúgjanak váratlanul a munkahelyről, mert érezzük, hogy lassan lejár az ott töltendő időnk és ezért lépéseket teszünk a váltás irányába. Nem kell, hogy a párunkkal óriási veszekedésekkel és tányérröptetésekkel kísérve váljunk szét, mert érezzük, ha lejárt a közös időnk és megfelelő kommunikációval, barátságban indulunk tovább külön utakon.

Tehát itt vagyunk most, tudjuk, hogy váltanunk kell, lépéseket is tettünk ennek érdekében, de egyszercsak akadályláncolatok állják utunkat. Tudjuk, hogy váltani kell, itt már ez nem kérdés, nincs kétség. De akkor miért nem tudunk haladni? Mert nem most van a megfelelő idő bizonyos további lépések megtételére.
Megengedhetjük magunknak, hogy egy nyugodtabb tempóban haladjunk.
Az elménkkel általában nem tudjuk, hogy mikor van a megfelelő idő (hiszen az elme mindig sietni akar), de mindig megérezzük, ha eljött a cselekvés ideje. Ha az akadályláncolatok megállítanak, akkor csendesedjünk el, lassítsunk. Mert ha rohanunk, sokkal nehezebben halljuk meg azt az indítószót, ami jelöli az új lendületet.
(Ha gyorsan hajtasz a kocsival az országúton, a külső zaj olyan hangos, hogy belül az autóban nehezebben hallod a saját hangod. Lassíts és a belső hangod tisztábban és érthetőbben szól majd.)

Miután meghoztunk egy döntést, hogy milyen cél felé dolgozunk, a célunknak szüksége van időre, hogy megvalósulhasson. Dolgozunk érte, cselekszünk. Összehangolódunk a célunkkal mentálisan, fizikailag, lelkileg. És amikor az akadályláncolat felbukkan, az általában nem annak az üzenete, hogy ne lennénk képesek vagy méltóak a megvalósításra. Nem feltétlenül kell újra meghoznunk a döntést, hogy márpedig én tényleg ezt akarom.
Sokszor csak annyi kell, hogy lassítsunk és újrahangolódjunk, újra összekapcsoljuk magunkat azzal az érzéssel, ami a megvalósulás. A nagy munkában elaprózódunk és az érzelmeink elcsúsznak problémamegoldó üzemmódba: aggódunk, kapkodunk, bosszankodunk, feszülünk, kétségbeesünk. Elfeledkezünk arról az érzésről, amit először éreztünk, amikor megszületett bennünk a gondolat, hogy ezt a célt szeretnénk megvalósítani. Elfeledkezünk erről az örömről és könnyűségérzésről, boldog elégedettségről. Az akadályláncolat azt mutatja az életünkben, hogy lesodródtunk az öröm útjáról és ideje lassítani és visszatérni hozzá. Az Univerzum azt mondja ilyenkor: kezdd el jól érezni magad újra, pihenj egy kicsit, tedd meg, amit megtehetsz, de ne feszülj bele, hangolódj össze, érezd a végeredmény örömét, lásd magad ott.

Konkrét példával:
Ha már egyszer eldöntöttem, hogy kifestem a szobát, nem kell újra eldöntenem, hogy kifestem csak azért, mert sehol sem találok épp megfelelő festéket, mesterembert, vagy időpontot. A szoba ki lesz festve. El van döntve. Megérdemlem, hogy frissen festett, szép szobám legyen. Az akadályok nem azt mondják, hogy mégsem kell kifestenem a szobát. Azt mondják: Nyugi! A szobád ki lesz festve. Nem most, nem abban az időben, amit te először kitaláltál. De tudd, hogy a legjobb festőt kapod majd az új időpontban, esetleg találsz egy még szebb színt, mint amire először gondoltál. Lassíts! Lásd magad az új, gyönyörű szobádban. Érezd a frissesség és a megújulás illatát. Engedd magad vágyakozni és várakozásban lenni ebbe az irányba. Érezd azt a nyugodt örömöt és elégedettséget, hogy ez is megvan, sikerült, csodás egy ilyen szép, hangulatos szobában élni!

Az akadályláncolatok azt mondják, hogy sétálva is odaérsz, nem kell rohanni, erőlködni. Ha rohansz, nem veszed majd észre a menet közben felbukkanó, téged tovább segítő lehetőségeket. Ha sétálva haladsz, időt teremtesz magadnak, hogy jobban átlásd mire van még szükséged, hogy megvalósítsd a vágyadat és időd lesz arra is, hogy ezeket a plusz dolgokat is beilleszd a képbe.
És amikor elérsz a megvalósuláshoz, nem kimerülve és „lélek-szakadva” érsz oda, hanem békésen és valódi mosollyal az arcodon, pont úgy, ahogy az egész odavezető utadat megtetted.

Tamás Kriszti Tara
www.egyensulyban.com

2016.07.02.

 

 

Összetört szívek túlélése

szivkEbben az időszakban (április-május) sok párkapcsolattal kapcsolatos téma kerül felszínre. Újrarendeződünk, újrahelyezkedünk, úgy tűnhet az Élet sakkozik a pályán betöltött pozícióinkkal és elvesz minket valaki mellől, hogy másvalaki mellé tegyen és onnan aztán még tovább. Ha a kapcsolatainkban működik a tiszta kommunikáció – nem csak egymással, de önmagunkkal is – akkor nagyobb eséllyel maradunk a régi partnerünk mellett, ám így is megújulásra számíthatunk. Ez az időszak a megújulásé és bár főleg a párkapcsolatokban mutatkozik ennek fókusza, ez érvényes minden más kapcsolódásra is. Munkahelyi kapcsolatokra, barátságokra, az önmagunkkal való viszonyunkra.

Ha sok szőnyeg alá söpört témánk adódott, ha elnyomtuk bizonyos vágyainkat, akkor ez most a szembesülés időszaka és a változásé is. Mindez azonban nagyon fájdalmas tud lenni, menet közben összetörhet a szívünk, mély fájdalmakat élhetünk át a veszteségérzés miatt, amiért a régi ismert, biztonságosnak érzett dolgot magunk mögött kell hagyjuk és mert az újrarendeződéshez először meg kell éljük az elválást, leválasztódást. A megszokottól elbúcszúzni bizony nem kellemes. Ha egy kapcsolat véget ér, azt is meg kell tanulnunk elengedni és meggyászolni. Amíg ragaszkodunk, küzdünk a régi fenntartásáért, miközben már a leválás megindult, azzal folyamatos fájdalmat generálunk magunknak. Ezért esik olyan sok szó az elengedésről. De ez mit jelent valójában? Az elengedés az, amikor már nem ragaszkodom, kapaszkodom. Amikor már nem akarom, hogy az legyen, amit én akarok (hogy minden maradjon változatlan), amikor már nem állok ellen a fájdalomnak, amikor megadom magam mindannak, ami van, amikor elengedem a szorítást.

Amikor véget ér egy kapcsolat, az egy kicsit olyan, mint amikor egy szakadékot kell átugranunk, hogy átjussunk a túloldalra. Van, amikor megy ez egy ugrással is, de a legjellemzőbb az, hogy nem ugrunk. Ez akkor is igaz, ha mi magunk kezdeményeztük a szakítást, ebben az esetben is ugyanúgy végig kell járjuk az elengedés-megértés- elindulás-megújulás szakaszait.

div1

Most arról szeretnék írni, hogyan lehet túlélni egy fájdalmas szakítást. Legalábbis két saját példát megosztva szeretném megmutatni, hogy én hogyan haltam bele és éltem túl két óriási szívfájdalmat, amik végül nagyon sokat tanítottak nekem önmagamról. Abban bízom, hogy a saját tapasztalataimat megosztva talán segíthetek azoknak, akik most élnek át ilyesmit, és láthatják, hogy nincsenek egyedül. Túlélhető. Ha nem is pont azon a módon, ahogy én tettem, hanem más úton. Természetesen most is – mint minden írásomban – önismereti megközelítésből foglalkozom a témával.

Az első példában egy nyolc éves kapcsolatnak vetettem véget, de az, hogy én kezdeményeztem nem csökkentette az elválás fájdalmát. Összetört szívvel, fájdalommal és ráadásként a kezdeményezés miatti bűntudattal terhelve indult a megújulásom. Akkoriban ez volt életem első nagy fájdalma, óriási ébresztő erővel bírt. Persze akkor még ezt nem tudtam. Rengeteget beszélgettem a barátnőimmel, folyamatosan ismételgetve, bizonygatva, hogy jó döntést hoztam.

A kommunikáció nagyon fontos ebben a szakaszban is, mert a történtek szavakba foglalása segít az elmének a megértésben és ezáltal a felkavart idegrendszer megnyugvásában is.

Folyamatosan remegtem a belső feszülésektől, ráztak a belső érzelmi viharok. Rengeteget sírtam.

A sírás mindig jó, nagyon erős segítség abban, hogy újra és újra elérjünk a megkönnyebbülés állapotába.

Azt éreztem, hogy nem vagyok képes kezelni ekkora mennyiségű és intenzitású érzelmet. Úgy éreztem, hogy szétrobban a szívem és belehalok. Az egész lényem egy óriási feszültség volt. Próbáltam valamelyest elnyomni, lenyomni, hogy a mindennapokban funkciolnálni tudjak, de amint egy pillanatra is egyedül voltam, azonnal feltörtek. Hiszen egy vulkánt nem lehet lefojtani. Azt éreztem, hogy itt már tényleg csak a halál segítene, mert semmi más eszközöm már nem maradt a túlélésre. Érdekes ellentmondás, ugye? De még tartottam magam. Aztán egy hétvégén bezárkóztam és három napig sírtam folyamatában. Az elmém, mint az őrült gondolkodott, önigazolásokat keresett és megoldásokat, kiutat a fájdalomból. Remegett az egész testem. Fel sem keltem már az ágyból, csak feküdtem és szenvedtem. Aztán egyszercsak megéreztem, hogy én vagyok az, aki feszülök. Én vagyok az, aki szinte hergelem bele magam az újabb és újabb fájdalomba azzal, hogy pörgetem a gondolataim ugyanazon és azt akarom, hogy úgy legyen, mint régen. Hogy semmi se változzon. De hiszen már minden megváltozott. És akkor megéreztem, hogy mennyire elfáradtam. Hogy mennyire végletesen fáj a folyamatos fájdalom és feszültség és én magam tartom fent ezt az állapotot. Ekkor értem el egy pontra, ahol egy pici rés keletkezett az ellenállásom falán. Ez elég volt arra, hogy azt mondjam: Belefáradtam a fájdalomba, segítséget kérek, megkönnyebbülésre vágyom.

Amikor imádkozunk, segítséget kérünk, akkor kinyílt állapotban vagyunk. Amíg az igazunkat próbáljuk bizonyítani addig még zártak vagyunk és erővel toljuk a falat. Amikor szívünk mélyéről segítséget kérünk (legyen az akár isten, angyalok, barát, segítő felé), azzal elértünk egy olyan pontra, amikor már nem állunk ellen a sebezhetőségünknek, elismerjük önmagunk felé gyengeségünket és érzékenységünket, azt, hogy szükségünk van segítségre.
Valójában ekkor vagyunk a legerősebbek.

Miután spontán, de totálisan beleengedtem magam a fájdalom legmélyére, az elfáradással elértem a gödör legaljára, elértem azt a pontot, ahol már képes voltam megadni magam. Ebben semmi tudatosság nem volt még. Egyszerűen túlfeszültem, túlfájtam és átestem a holtpontomon, szinte belehalva a korábbi feszülésbe. Amikor ez a „belehalás” megtörtént, akkor éreztem először egy kis megkönnyebbülést. Ekkor kerültem elengedésbe, megengedésbe. Ekkor fogadtam el azt, ami van. Ekkor fogadtam el, hogy az ismert és megszokott életemben változás történt és a gödör aljáról már csak felfelé vezet az út. Aztán ráébredtem, hogy hoppá, innen már csak felfelé vezet az út! Ez hozta meg az elmém számára a felismerést, hogy ennél már csak jobb lehet, rosszabb nem. És ez bizakodással töltött el. És amikor bizakodni kezdünk, akkor azonnal emelkedni is kezdünk. Ahogy felismertem, hogy a szakadék alján vagyok, máris kiemelkedtem a szakadék másik oldalán. Nem kellett mászni, elég volt ráébredni, hogy innen már csak jobb jöhet.
Ennek felismerése még nem volt egyenlő azzal, hogy tényleg el is hittem, hogy jön majd jobb. Továbbra is azt gondoltam, hogy kénytelen voltam hátrahagyni a legjobb dolgot, ami velem történt, a másikkal való kapcsolatot. De ekkor már nem pörgettem bele magam az önsajnálatba (hiszen már egyszer elértem a legmélyebb pontot). Helyette inkább igyekeztem előre nézni. Négy évet töltöttem párkapcsolat nélkül, ám korántsem egyedül.
Önmagammal randiztam…

div1

Önmagammal randiztam. Kíváncsian figyeltem, hogy ki vagyok én a másik, egy másik nélkül. Milyen dolgok vonzanak? Mit gondolok erről-arról? Milyen tevékenységek vonzanak? Mi okoz NEKEM örömet? Épp úgy energiát és figyelmet szenteltem a magammal való kapcsolatra, mintha egy párkapcsolatban a másik iránt érdeklődtem volna. Sőt, sokkal mélyebbre mentem. Hiába, izgalmas személlyel randiztam és érdekes dolgokat tudtam meg róla(m).

Fontosnak és hasznosnak tartom, ha két kapcsolat között az ember tud egyedül lenni. Idő kell, hogy kitisztuljanak az érzelmeink, és tisztában legyünk azzal, hogy ki az, aki majd az új kapcsolatot kezdi – ki vagyok Én? Ki vagyok én Most? Tapasztalatokkal gazdagabban, megújulva, más szemmel nézve a világot – egy másik ember lettem menet közben. Nem ugyanaz az ember kezd egy új kapcsolatba, aki az előző kapcsolatba került és nem ugyanaz vagyok, aki az előző kapcsolatot maga mögött kellett hagyja. Változunk és ne hagyjuk ki annak a felfedezésnek az örömét, hogy kivé váltunk útközben.

A következő párkapcsolat akkor érkezett az életembe, amikor teljes szerelemben éltem magammal. Az egyedül töltött évek és a sok mélyre tekintés olyan ön-szeretetet hozott az életembe, ami békéssé és kiegyensúlyozottá tett. Boldog voltam magammal, elégedett az életemmel. A boldogság pedig boldogságot vonz – így egyszercsak egy új párkapcsolatban találtam magam.

div1

A következő szakítás négy év kapcsolat után ért el. Itt már tudatosabban alkalmaztam a leválási folyamatot, bár ez nem jelentette azt, hogy ne fájt volna épp olyan erősen, mint a korábbi veszteségélmény. Itt is végigmentem ugyanazon a meneten: Rendkívül sok sírás, érvelések, beszélgetések, tehetetlenségérzés, mély és gyötrő fájdalom. Ekkor azonban már ismertem a megoldást, bár tudni valamit és átélni az két különböző dolog. Mindenesetre amikor elértem arra a pontra, hogy több fájdalmat már nem tudok elviselni, meghoztam azt a tudatos döntést, hogy itt a vége.

Bezárkóztam ismét egy hétvégére és lefeküdtem a szőnyegre azzal a szándékkal, hogy itt és most meghalok a kapcsolat számára. Lefeküdtem a földre, mert érezni akartam, hogy ez az a mélypont, ahonnan csak felfelé vezet majd az út. De még velem volt minden fájdalom. Feküdtem és felváltva lazítottam és feszítettem az izmaimat, attól függően, hogy épp milyen érzelemhullám merült fel bennem. Ha harag, feszültség, akkor összeszorítottam minden izmomat és addig feszítettem, amíg el nem fáradtam bele vagy nem jött egy újabb gondolat- és érzelemhullám, ami egy fokkal könnyedebb volt. Ekkor ellazítottam minden izmomat. Azt mondtam magamnak, hogy addig innen nem kelek fel, amíg újjá nem születek ebből a „szívhalálból”. Figyeltem a gondolataimat, az érzéseimet – és ez a figyelem megadta azt az egy lépés távolságot, ami átalakít szenvedőből tanúvá, megfigyelővé. Itt már tudatosan arra figyeltem, hogy ne harcoljak a gondolataimmal az igazamért, hiszen ezen a fázison már átmentem barátok segítségével. Itt a földön csak a bennem felbukkanó érzelmekre figyeltem és a testemre, ahol feszül-lazul. Direkt nem változtattam a légzésemen, hagytam, hogy úgy jöjjenek a levegővételek, ahogy épp jönnek. Mélyen vagy felszínesen, hosszan vagy röviden.

Úgy tűnt, hogy hosszú órákon át feküdtem ott. Minden ellazuláskor kerestem magamban a megkönnyebbülés érzését. Sokáig nem találtam. Az első erős feszülések után elértem egy minden-mindegy állapotba, ami leginkább letargiához, depresszióhoz hasonlító érzet volt. Nem keltem fel, megfigyeltem ezt is. Belementem, megízleltem, hogy ez milyen érzés. Hát nem jó. De feküdtem ott tovább. Vártam, hogy mi jelenhet még meg. Tisztában voltam vele, hogy ami jön, az megy is. Lehet, hogy várnom kell rá egy ideig, míg elmegy, de várok.

Az a helyzet az érzelmekkel, hogy olyanok, mint a hisztis kisgyerek. Figyelmet akarnak. És ha nem kapják meg, akkor először erősödik a hiszti, fokozódik az érzelem, majd mivel hiányzik a dráma egyik résztvevője a képletből (én, aki belegabalyodnék az érzelembe), az intenzitás csökken, majd elül. És egyszercsak nincs ott többé.
Amire irányítjuk a figyelmünket, azt éltetjük. Ahová megy a fókusz, oda megy az energia.
Az egy lépés távolságból való megfigyelés azonban nem egy éles fókusz, hanem egy panoráma látásmód. Az eggyel nagyobb kép. Ekkor ténylegesen csak megfigyelők vagyunk. Mint amikor egy pályaudvart a felette lévő hídról szemlélünk és látjuk, ahogy a vonatok (érzelmek, gondolatok) a különböző sávokon jönnek-mennek.
Akkor adnánk fókuszt nekik, ha kiválasztanánk egy vonatot, ráugranánk, és csak azzal haladnánk egy irányba. Ekkor elveszítjük a nagyobb képet és a dráma részévé válunk, hagyva, hogy egy érzelem magával ragadjon minket.

Ami nekem sok órás földön fekvésnek tűnt, valójában csak két óra volt. Ez alatt az idő alatt sokféle érzelem jelent meg és haladt tovább, a fájdalom különböző erősséggel ütötte fel a fejét, majd csitult el bennem. Amikor úgy éreztem, hogy kiürültem, nagyon lassan nekiálltam felkelni. Megmozgattam a kezeim, lábaim, a fejem, majd oldalra fordulva feltápászkodtam. Nagyon nehezen keltem fel, ólmosan nehéznek éreztem a testem és rendkívül fáradtnak éreztem magam. Ezután lefeküdtem aludni és több, mint tíz órát aludtam. A belefektetett munkám az alvásidő alatt elrendeződött bennem és megújulva ébredtem fel. Ekkor már újra bizakodva. Úgy éreztem ténylegesen meghaltam a kapcsolatnak és egy üres papírlap vagyok. Azt írok és rajzolok erre, amit csak szeretnék. Most már nem kellettek évek ahhoz, hogy újra magamra találjak, hiszen már együtt voltam önmagammal. Pár nap alatt újra megtaláltam a korábbi egyensúlyom és ismét megújulva, új szemmel indultam neki az életemnek. Egy-két hónap elteltével ismét kopogtatott a szerelem.

A valódi elengedéshez nem lehet megspórolni a teljes érzelmi átélést. Először mindenképp át kell menjünk azon a szakaszon, amikor engedjük magunkat mélységében megtapasztalni az adott érzelmet. Csak ezután tud bekövetkezni a megkönnyebbülés fázisa.

Kérd, keresd és várd a megkönnyebbülést. Ez tesz nyitottá, ez mozgatja meg az energiákat, ez lendíti tovább a megkezdett változást. Aki nem halad, az áll. Tudd, hogy nem szükséges a fájdalomban hosszan időznöd. Szabad továbblépned. Mihez ragaszkodsz még? Miről hiszed azt, hogy nem tudsz nélküle élni? Ez igaz? Egészen biztosan igaz? Ki vagy Te? Ki vagy Te akkor, amikor önmagad szereted? Mi történne, ha szeretnéd magad?

Tamás Kriszti Tara
www.egyensulyban.com

Ha segítségre van szükséged, itt vagyok.
Nem kell egyedül lenned életed kihívásos szakaszában!
#BéreljMúzsát! Egyeztessünk időpontot, várlak szeretettel.

Április-májusi energiák

integrity1

Központban az integritás

Most minden azt támogatja, hogy kifejezzük a saját helyzetünket a világban. Hol vagyunk most, mi az, amit akarunk, kik vagyunk, merre tartunk. Nem csak a tavasz lendülete visz előre, hanem jelentős hátszelet kapunk hozzá energetikailag.
Ez a kifejeződés azt is jelenti, hogy hirtelen igényét érezzük annak, hogy felborítsuk a jelenlegi helyzetünket. Most érezzük azt, hogy itt az ideje váltani. Most érezzük azt, hogy betelt a pohár vagy csak eljött az ideje egy újabb váltásnak, mennünk kell, menni előre. Most nem tudunk tétlenek és szótlanok maradni. Kilépünk csoportokból vagy csatlakozunk csoportokhoz, most mutatkozik meg, hogy mi van a szívünkben, mi az igazságunk, mire vágyunk.

Az év eleji fogadalmakat valójában most kezdjük igazán elindítani. Most szinte azt érezzük, hogy rakéták vannak a fenekünk alatt, menni kell, változtatni kell. Most. Erős bennünk a cselekvési vágy, az önkifejezési vágy.
Toppantunk, meghúzzuk a határainkat, szavakba és tettekbe foglaljuk a gondolatainkat, keretet adunk nekik új célok kitűzésével és nem csak kitűzzük őket, de azonnal indulunk is megvalósítani őket.

Most méginkább minden arról szól, hogy „Ki vagyok Én valójában”. Érezzem, tapasztaljam, lássam a világban magam körül.

Ez az erős igény a megnyilvánulásra okozhat konfliktusokat, megjelenhet agresszív formában is, mert az erős váltásnál mindig van egy ellenerő, ami ellenzi a változást, ami vissza akar tartani. Ezért az elszakadáshoz előfordulhat, hogy nagyobb erőt kell kifejteni, ami okozhat kellemetlenségeket.
A változtatási igényünk miatti hirtelen döntés váratlansága erős meglepetésként érheti a környezetünket vagy akár saját magunkat is.

Most a bennünk lévő megfelelési vágy, a valaminek részese lenni érzése ellentétet képez a szabadságvágyunkkal. El kell szakadjunk egy bizonyos szinten a régitől, hogy új szinten ismerhessük fel önmagunkat. Ezért felborítjuk a megszokottat és új rendszereket alakítunk ki magunknak, feljebb lépünk a spirálon.

Ez olyan, mint egy költözködési folyamat. Áprilisban nem csak eldöntjük, hogy elköltözünk, de meg is szervezünk hozzá mindent és összepakoljuk a cuccainkat, kidobjuk, amire már nincs szükségünk és el is indulunk. Tele vagyunk lendülettel, erővel, tettvággyal. Májusban kezd majd el csitulni kicsit ez a lendület, ekkor kezdjük majd el belakni az új helyünket. Ekkor fogunk ismerkedni az új környezetünkkel, kóstolgatni az új talajt a lábunk alatt.
Májusban fogjuk meglátni, hogy a jelenlegi cselekedeteink és döntéseink milyen új életbe repítettek minket, mi lesz számunkra az új norma.

Most elértünk egy végpontra, ahol szembe kell nézzünk saját magunkkal és azzal, hogy hol tartunk, elégedettek vagyunk-e azzal, amit látunk.

Az integritásunkat támogató energiák remekül segítenek abban, hogy ne csak a mélyére nézzünk, de a mélyére is lássunk annak, ami van. Remek ez az időszak arra, hogy valóban rálássunk saját magunkra. Figyeljük, hogy mit tükröz számunkra a világ. Mit érzünk, amikor a közvetlen környezetünkkel kapcsolódunk? Mit érzünk, amikor saját magunkra gondolunk? Most a lendület nem csak fizikai cselekvésekre ösztönözhet, hanem arra is, hogy magunkba nézzünk mélyebben és levonjuk a tanulságokat, hogy a döntéseink sora milyen jelent eredményezett a számunkra. És ha nem tetszik, amit látunk, akkor most bőséges erő és energia áll rendelkezésünkre, hogy változtassunk.
Fizikai szinten remek ez az időszak új projektek indításához és megalapozásához. Segítenek a jelenlegi energiák abban, hogy tisztábban lássuk mire van szükségünk az előttünk álló feladatok elvégzéséhez. Felkészültebbé, válhatunk ezáltal. Egy problémára több szinten vagyunk képesek most rálátni.

Önmagunkat érintően most felállunk és lépünk (bármi is legyen az indító ok a váltásra). Hátrahagyunk a régi gondolkodási mintáinkból, lerázzuk magunkról a korábbi elképzeléseinket önmagunkról és újrahatározzuk saját magunkat. Ez nemcsak külső, de belső konfliktusok forrása is lehet most. De egy kisebb hurrikán néha szükséges a továbblépéshez. Mindez már elkezdődött bennünk.
Hogy ne vesszünk el az okokban és okozatokban (mint a hurrikán külső széle) nem szükséges elmélyülnünk a miértekben, nem szükséges megmagyarázzuk magunknak az okainkat, nem szükséges kielemezni a színjátékot, amivel ez a váltás megvalósul. Megtehetjük, de nem szükséges. Mert nem a váltás megvalósulásának “hogyanja”, hanem maga a váltás a lényeg. A döntéseink újraformálnak minket, most jobban, mint bármikor. Nincs mitől félni, mindez értünk történik, és mi igent mondtunk arra, hogy növekedjünk.

Most minden rólunk szól, nekünk szól. Lovagoljuk meg ezt a remek energetikai hullámot és engedjük, hogy elrepítsen minket életünk egy újabb, magasabb szintjére. Ha érzed a húzást, ne most kapaszkodj a régibe, repülj! Az irányról te döntesz!

Csatornázta: Tamás Kriszti Tara
2016.04.08.
Az egész 2016-os évre vonatkozó csatornázást itt találjátok: https://hivatasosmuzsa.wordpress.com/2015/12/30/tara-2016-a-lezaras-es-cselekves-eve/