Terápia – Kimondós

birdi

Ma kimondósat játszottam.
Az, amikor befelé figyelek, hallgatom a belső hangom és úgymond beszélgetek magammal, sok felismerést adott már az életemben.
Amikor visszavonulok, akkor szeretek bekuckózni itthon és csendben lenni. Persze vannak időszakok, amikor én is szeretem magam sorozatokkal, filmekkel szórakoztatni, de a belső világ azért sokkal izgalmasabb. A bekuckózások alkalmával szeretek kalandozni a gondolataim között, figyelni azokat, ahogy jönnek-mennek. Felteszek magamnak kérdéseket és figyelem, hogy érkezik-e válasz. Egyszóval jól elvagyok magamban. 🙂 Ilyenkor mindig csendben vagyok. Ma azonban szerettem volna változtatni. Más úton közelíteni.

Ugyanazt csináltam, mint eddig, beszélgettem. Ám most hangosan kimondtam mindent, ami épp a fejemben járt. Feltettem ugyan magamnak kérdéseket, de nem válaszoltam meg őket rögtön, csak engedtem, hogy a gondolatok hallassák magukat. Nem volt érdekes, hogy lesz-e válasz a kérdésekre vagy sem. A lényeg az volt, hogy utat engedjek a gondolatoknak, hogy semmi se maradjon kimondatlan, ami épp arra jár.

Az első pár perc dadogás és csend után nekieredtek a szavak. Meglepő összefüggések jöttek létre, és olyan kérdéseket is megválaszoltam, amiket fel sem tettem. Szépen egymásra épültek a mondanivalók, az érzelmek a helyükre kerültek, felismerések születtek.
Mindez kb. fél óra alatt. Számomra is megdöbbentő, nem várt mélységekig jutottam el csupán azzal, hogy hangosan kimondtam mindent, ami épp átfutott rajtam.

Persze mindezt diktafonra is vettem. Így kis pihenő után visszahallgattam az egészet és sokat jegyzeteltem magamnak, mert a visszahallgatással is kaptam új ihleteket, új nézőpontokat.
Hiába no, a múzsának is kell a tréning, az önterápia – amit egyébként imádok csinálni!
Szeretem a felismeréseimet, szeretem az álmaimat. Mindig újabb csodákkal és mélységekkel töltenek fel.

Ha még nem próbáltad ezt a módszert, javaslom szeretettel a Kimondózást.
Adj magadnak legalább 20 percet, de inkább 30-40 percet, zavartalan környezetben.
Az is hasznos, ha csak elkezdesz írni, mindent ami eszedbe jut. De ez kézírással vagy még gyors gépeléssel is lassúbb folyamat. Hatékonyabb a kimondott szó. Nem a rögzítés miatt, hanem azért, mert a kimondott szavak között hamarabb tudnak kapcsolódások születni, amik új meglátásokat hoznak.

Ha még a sima, csendben lévős befelé figyelést sem próbáltad korábban, nem baj. Nem előfeltétel. Én azt is szeretem.
A kimondósnak az is előnye, hogy ha felveszed, vissza tudod hallgatni.
Én inkább vizuális-kinesztetikus típus vagyok, így ritkán folyamodok hangos, hangrögzítéses módszerekhez, mert nem szoktam őket visszahallgatni. Egy auditív típusú embernek ez a módszer sokkal testhezállóbb lesz, mint például nekem. Nektek, akik auditívak vagytok változatosságként javaslom a kiírás módszerét, ha ez már túl egyszerűnek tűnik.

Ez a kimondós módszer más, mint amikor valakivel csak szimplán beszélgetünk vagy esetleg terápiás formában kibeszéljük magunkból a dolgokat egy segítőnek. Időnként a múzsafoglalkozásokon szoktam ezzel a módszerrel is dolgozni, egy kis változtatással.
Itt az a lényeg, hogy ne cenzúrázzunk semmilyen gondolatot, mindent mondjunk ki. A felvételt nem kell megmutatnunk senkinek. Ha az elején nem jut eszedbe semmi, akkor mondd ki azt, hogy “nem jut eszembe semmi”.

Menet közben én is elértem egy olyan pontra, amikor kiüresedtem és nem jöttek gondolatok. Az első reakcióm az volt, hogy jaj most akkor mit mondjak (hiszen CSINÁLNI akartam a gyakorlatot). Ki is mondtam, hogy “most nem tudok többet mondani, pedig szeretnék”. Aztán használva a korábbi technikát, mondtam azt is, hogy oké, most nincs mit mondanom…. és ezt szeretem. 🙂 És hagytam magam békén, figyeltem és élveztem a csendet, a kiüresedést. Mert az jó. Aztán egyszercsak újra elindult a gondolatfolyam, hozva értékes információkat.

Ez a gyakorlat NEM meditáció. Itt nem cél a kiüresedés, a csend, itt nem cél a mozdulatlanság. Itt a lényeg az, hogy ne maradjanak kimondatlanul a gondolatok – bármely bugyután is hangozzék némelyik.

Számomra hasznos gyakorlat volt, a végén még megszeretem a hangrögzítős megoldásokat is. 🙂

Jó kimondásokat!
Tara

2017.01.23.
http://www.egyensulyban.com

 

 

Terápia-1: És ezt szeretem!

A facebook oldalamon már írtam, hogy idén újra elvonultam magammal pár nap terápiába. De a pár nap ilyenkor mindig csak a kezdetet jelenti. Az igazi munka mindig a mindennapokban van, mindig a gyakorlatban van.
Szeretnék nektek többet írni a munkafolyamatokról, a „hogyanokról”.

Aki járt már nálam, az már belekóstolt az általam használt módokba, technikákba, de most teszem először, hogy elkezdem nektek leírni, hogy én hogyan megyek át a saját mélypontjaimon, hogyan alkalmazom magamon is őket, amikor szükségem van rá. Megosztom majd hogyan jutok el egy-egy felismerésre és mik azok, amik éppen jelentőséggel bírnak az én számomra egy adott pillanatban.
Mindezt abban a reményben teszem, hogy ezzel segítségetekre tudok lenni ezen a módon is.

Amit megosztok, az egy-egy időpillanat az életemből, pillanatképek a saját utamból.
Eszembe jutottak azok a youtube videók, ahol írják: „Don’t try this at home!” (Otthon ne próbálkozz vele) 🙂
Mert ahogy én csinálom, amögött van már 20 év terápiás tapasztalat és nyers őszinteség önmagammal szemben. Én viszont arra bíztatlak, hogy ha úgy érzed segít, próbáld ki nyugodtan te is, alkalmazd. Azonban, ha úgy érzed még egyedül nem megy, bátran kérj segítséget. Mert az nagyon jó érzés, amikor nem vagyunk egyedül az aktuális félelmeinkkel, fájdalmainkkal és van valaki, aki járt már azon az úton többször is. Keress meg, itt vagyok.

terapia1

Ma ez volt…

Most valahogy nehezebbnek érzem a kapcsolódást saját magammal. Pedig pont most lenne rá a legnagyobb szükségem. Úgy érzem, mintha egy fal választana el saját magamtól. És nyilván ezért érzek testi tüneteket, ezért is félek jobban. Féltem a testem, érzem, ahogy belül remegek és pánikközeli szorítás van rajtam.

Most jön a terápia… “és ezt szeretem”:
Szeretem, mert úgy érzem, hogy olyan erősen jön fel mindez, hogy lehetőséget ad arra, hogy lássam ez a félelem még ott van. Lehetőséget ad arra, hogy tegyem, amit egyébként is eldöntöttem, hogy több jót teszek idén a testemmel. És ez bíztat arra, hogy tényleg így legyen. És lám, már teszek is (épp gyógyteát iszom közben). Még itt a félelem, mert azonosíthatatlan apró fájdalmakat érzek a testemben és ez rettegéssel tölt el. Ez megmutatja, hogy máskor ezt a típusú fájdalom-félelmemet mennyire mélyen lenyomtam magamban (mert ez volt a legerősebb félelmeim egyike – a karakterem gyökérfélelme [enneagram]) és most, hogy bevállalom vele a terápiát, nem futok el azonnal a félelem elől különféle pótcselekvésekkel, hanem engedem, hogy itt legyen. És ez most épp annak köszönhető, hogy meg tudom tenni, azzal, hogy írok/beszélek róla és ezzel hagyom itt kószálni a jelenben az érzést. Most nem menekülök – bár mindenem ezt szeretné tenni -,  hanem itt vagyok a káoszban, félelemben és bizonytalanságban. Ugyanakkor miközben ezt írom, már tudok kicsit mélyebbeket lélegezni és örülni is magamnak, hogy jé, mindössze ennyit kell tennem tényleg. Hogy nem menekülök és lám máris egy fokkal jobb.

Közben az is eszembe jutott, hogy mivel minden saját tapasztalásom segített később abban, hogy mások hasonló érzéseinél tudjak nekik segíteni, tudom hogy ez is fog segíteni majd valakinek (rajtam kívül is), hogy én most nem menekülök tovább.
Most egyenlőre sikerült egy fokkal feljebb lépnem energiaszintben. Most ennek örülök. Még van félelem, még van kis menekülési vágy, de már nem akkora, mint pár perce. Most ezen az eggyel magasabb lépcsőfokon állok és engedem, hogy egyenlőre “csak” itt álljak. Érzem, hogy még inkább lefelé, visszafelé húznak a félelmek, hiába léptem felfelé már egyet. De most újra hagyom magam ebben az érzésben lenni és nem menekülök. Elfogadom, hogy most ez van.

Az jutott eszembe, hogy ezek a félelmek mély gyerekkori félelmek és most van elég erőm ahhoz, hogy így rájuk lássak és engedjem őket a felszínre jönni, hogy aztán feloldódhassanak. És ez azt jelenti, hogy ennyi idő után végre a lelkem azt mondta: Nézd most milyen erős vagy! Érzed, hogy ez mekkora erő benned?<3diivider2Hopp – ettől legalább két lépcsőfokkal feljebb érzem magam az érzelmi létrán. Mindezt azért, mert most nem futottam el. Nem kényelmes érzés nem elfutni, sőt néha határozottan nehéz. Ami segít – mint általában -, az a fal nem tolása, amikor nem megyek szembe azzal, ami van. Amikor nem futok ki a pillanatból, hanem hagyom, hogy ott legyen, bármi legyen is az. Akár halálfélelem és pánik. Gyorsabban oldódik a feszültség, ha kommunikációba kezdek vele. Ehhez pedig egy jó kezdet, amikor bármiben is vagyok éppen, azt mondom:

És ezt szeretem…

Igazából nem kell megindokolni, hogy miért is. Én azt veszem észre, hogy a miért szeretem, miért jó ez nekem, automatikusan jön azután, hogy kifejeztük az ellenállásmentességünket. Azonnali megkönnyebbüléseket hoz. Nem végső megoldást még, de felfelé indít. És ha észrevesszük, hogy egy-egy pillanatban már jobban érezzük magunkat, akkor az már egy újabb dobbantó, már az lesz az új kiindulási pont. Így tudjuk magunkat a saját hajunknál fogva kihúzni a mocsárból. Lépésenként…

És igen, lehet, hogy lesz majd visszaesés. De már ismerjük a kivezető utat, már nem járatlan út áll előttünk, hamarabb túljutunk a nehéz szakaszokon.

Tara
2017.01.17.
www.egyensulyban.com/hivatasos-muzsa

 

Találkozzunk!

Sziasztok!
2017-ben tervezem, hogy személyesen is találkozhassunk a privát alkalmakon kívül, pld. Múzsaest formájában. Ennek kialakításához először szeretnék feltenni nektek pár kérdést.
Kérlek töltsétek ki ezt a (nagyon rövid) kérdőívet.
https://goo.gl/forms/DI6rcYsm7xaUSeui1

Köszönöm a visszajelzést! Szép napot! Tara 🙂