Eckhart Tolle – Hibázott-e az Univerzum az egó létrehozásával?

Ez egy rendkívül jó anyag!
Időnként több mindent akart mondani egyszerre és fordítás közben automatikusan mélyeket lélegeztem helyette, hogy könnyebb legyen kimondani a szavakat. 🙂

Összetört szívek túlélése

szivkEbben az időszakban (április-május) sok párkapcsolattal kapcsolatos téma kerül felszínre. Újrarendeződünk, újrahelyezkedünk, úgy tűnhet az Élet sakkozik a pályán betöltött pozícióinkkal és elvesz minket valaki mellől, hogy másvalaki mellé tegyen és onnan aztán még tovább. Ha a kapcsolatainkban működik a tiszta kommunikáció – nem csak egymással, de önmagunkkal is – akkor nagyobb eséllyel maradunk a régi partnerünk mellett, ám így is megújulásra számíthatunk. Ez az időszak a megújulásé és bár főleg a párkapcsolatokban mutatkozik ennek fókusza, ez érvényes minden más kapcsolódásra is. Munkahelyi kapcsolatokra, barátságokra, az önmagunkkal való viszonyunkra.

Ha sok szőnyeg alá söpört témánk adódott, ha elnyomtuk bizonyos vágyainkat, akkor ez most a szembesülés időszaka és a változásé is. Mindez azonban nagyon fájdalmas tud lenni, menet közben összetörhet a szívünk, mély fájdalmakat élhetünk át a veszteségérzés miatt, amiért a régi ismert, biztonságosnak érzett dolgot magunk mögött kell hagyjuk és mert az újrarendeződéshez először meg kell éljük az elválást, leválasztódást. A megszokottól elbúcszúzni bizony nem kellemes. Ha egy kapcsolat véget ér, azt is meg kell tanulnunk elengedni és meggyászolni. Amíg ragaszkodunk, küzdünk a régi fenntartásáért, miközben már a leválás megindult, azzal folyamatos fájdalmat generálunk magunknak. Ezért esik olyan sok szó az elengedésről. De ez mit jelent valójában? Az elengedés az, amikor már nem ragaszkodom, kapaszkodom. Amikor már nem akarom, hogy az legyen, amit én akarok (hogy minden maradjon változatlan), amikor már nem állok ellen a fájdalomnak, amikor megadom magam mindannak, ami van, amikor elengedem a szorítást.

Amikor véget ér egy kapcsolat, az egy kicsit olyan, mint amikor egy szakadékot kell átugranunk, hogy átjussunk a túloldalra. Van, amikor megy ez egy ugrással is, de a legjellemzőbb az, hogy nem ugrunk. Ez akkor is igaz, ha mi magunk kezdeményeztük a szakítást, ebben az esetben is ugyanúgy végig kell járjuk az elengedés-megértés- elindulás-megújulás szakaszait.

div1

Most arról szeretnék írni, hogyan lehet túlélni egy fájdalmas szakítást. Legalábbis két saját példát megosztva szeretném megmutatni, hogy én hogyan haltam bele és éltem túl két óriási szívfájdalmat, amik végül nagyon sokat tanítottak nekem önmagamról. Abban bízom, hogy a saját tapasztalataimat megosztva talán segíthetek azoknak, akik most élnek át ilyesmit, és láthatják, hogy nincsenek egyedül. Túlélhető. Ha nem is pont azon a módon, ahogy én tettem, hanem más úton. Természetesen most is – mint minden írásomban – önismereti megközelítésből foglalkozom a témával.

Az első példában egy nyolc éves kapcsolatnak vetettem véget, de az, hogy én kezdeményeztem nem csökkentette az elválás fájdalmát. Összetört szívvel, fájdalommal és ráadásként a kezdeményezés miatti bűntudattal terhelve indult a megújulásom. Akkoriban ez volt életem első nagy fájdalma, óriási ébresztő erővel bírt. Persze akkor még ezt nem tudtam. Rengeteget beszélgettem a barátnőimmel, folyamatosan ismételgetve, bizonygatva, hogy jó döntést hoztam.

A kommunikáció nagyon fontos ebben a szakaszban is, mert a történtek szavakba foglalása segít az elmének a megértésben és ezáltal a felkavart idegrendszer megnyugvásában is.

Folyamatosan remegtem a belső feszülésektől, ráztak a belső érzelmi viharok. Rengeteget sírtam.

A sírás mindig jó, nagyon erős segítség abban, hogy újra és újra elérjünk a megkönnyebbülés állapotába.

Azt éreztem, hogy nem vagyok képes kezelni ekkora mennyiségű és intenzitású érzelmet. Úgy éreztem, hogy szétrobban a szívem és belehalok. Az egész lényem egy óriási feszültség volt. Próbáltam valamelyest elnyomni, lenyomni, hogy a mindennapokban funkciolnálni tudjak, de amint egy pillanatra is egyedül voltam, azonnal feltörtek. Hiszen egy vulkánt nem lehet lefojtani. Azt éreztem, hogy itt már tényleg csak a halál segítene, mert semmi más eszközöm már nem maradt a túlélésre. Érdekes ellentmondás, ugye? De még tartottam magam. Aztán egy hétvégén bezárkóztam és három napig sírtam folyamatában. Az elmém, mint az őrült gondolkodott, önigazolásokat keresett és megoldásokat, kiutat a fájdalomból. Remegett az egész testem. Fel sem keltem már az ágyból, csak feküdtem és szenvedtem. Aztán egyszercsak megéreztem, hogy én vagyok az, aki feszülök. Én vagyok az, aki szinte hergelem bele magam az újabb és újabb fájdalomba azzal, hogy pörgetem a gondolataim ugyanazon és azt akarom, hogy úgy legyen, mint régen. Hogy semmi se változzon. De hiszen már minden megváltozott. És akkor megéreztem, hogy mennyire elfáradtam. Hogy mennyire végletesen fáj a folyamatos fájdalom és feszültség és én magam tartom fent ezt az állapotot. Ekkor értem el egy pontra, ahol egy pici rés keletkezett az ellenállásom falán. Ez elég volt arra, hogy azt mondjam: Belefáradtam a fájdalomba, segítséget kérek, megkönnyebbülésre vágyom.

Amikor imádkozunk, segítséget kérünk, akkor kinyílt állapotban vagyunk. Amíg az igazunkat próbáljuk bizonyítani addig még zártak vagyunk és erővel toljuk a falat. Amikor szívünk mélyéről segítséget kérünk (legyen az akár isten, angyalok, barát, segítő felé), azzal elértünk egy olyan pontra, amikor már nem állunk ellen a sebezhetőségünknek, elismerjük önmagunk felé gyengeségünket és érzékenységünket, azt, hogy szükségünk van segítségre.
Valójában ekkor vagyunk a legerősebbek.

Miután spontán, de totálisan beleengedtem magam a fájdalom legmélyére, az elfáradással elértem a gödör legaljára, elértem azt a pontot, ahol már képes voltam megadni magam. Ebben semmi tudatosság nem volt még. Egyszerűen túlfeszültem, túlfájtam és átestem a holtpontomon, szinte belehalva a korábbi feszülésbe. Amikor ez a „belehalás” megtörtént, akkor éreztem először egy kis megkönnyebbülést. Ekkor kerültem elengedésbe, megengedésbe. Ekkor fogadtam el azt, ami van. Ekkor fogadtam el, hogy az ismert és megszokott életemben változás történt és a gödör aljáról már csak felfelé vezet az út. Aztán ráébredtem, hogy hoppá, innen már csak felfelé vezet az út! Ez hozta meg az elmém számára a felismerést, hogy ennél már csak jobb lehet, rosszabb nem. És ez bizakodással töltött el. És amikor bizakodni kezdünk, akkor azonnal emelkedni is kezdünk. Ahogy felismertem, hogy a szakadék alján vagyok, máris kiemelkedtem a szakadék másik oldalán. Nem kellett mászni, elég volt ráébredni, hogy innen már csak jobb jöhet.
Ennek felismerése még nem volt egyenlő azzal, hogy tényleg el is hittem, hogy jön majd jobb. Továbbra is azt gondoltam, hogy kénytelen voltam hátrahagyni a legjobb dolgot, ami velem történt, a másikkal való kapcsolatot. De ekkor már nem pörgettem bele magam az önsajnálatba (hiszen már egyszer elértem a legmélyebb pontot). Helyette inkább igyekeztem előre nézni. Négy évet töltöttem párkapcsolat nélkül, ám korántsem egyedül.
Önmagammal randiztam…

div1

Önmagammal randiztam. Kíváncsian figyeltem, hogy ki vagyok én a másik, egy másik nélkül. Milyen dolgok vonzanak? Mit gondolok erről-arról? Milyen tevékenységek vonzanak? Mi okoz NEKEM örömet? Épp úgy energiát és figyelmet szenteltem a magammal való kapcsolatra, mintha egy párkapcsolatban a másik iránt érdeklődtem volna. Sőt, sokkal mélyebbre mentem. Hiába, izgalmas személlyel randiztam és érdekes dolgokat tudtam meg róla(m).

Fontosnak és hasznosnak tartom, ha két kapcsolat között az ember tud egyedül lenni. Idő kell, hogy kitisztuljanak az érzelmeink, és tisztában legyünk azzal, hogy ki az, aki majd az új kapcsolatot kezdi – ki vagyok Én? Ki vagyok én Most? Tapasztalatokkal gazdagabban, megújulva, más szemmel nézve a világot – egy másik ember lettem menet közben. Nem ugyanaz az ember kezd egy új kapcsolatba, aki az előző kapcsolatba került és nem ugyanaz vagyok, aki az előző kapcsolatot maga mögött kellett hagyja. Változunk és ne hagyjuk ki annak a felfedezésnek az örömét, hogy kivé váltunk útközben.

A következő párkapcsolat akkor érkezett az életembe, amikor teljes szerelemben éltem magammal. Az egyedül töltött évek és a sok mélyre tekintés olyan ön-szeretetet hozott az életembe, ami békéssé és kiegyensúlyozottá tett. Boldog voltam magammal, elégedett az életemmel. A boldogság pedig boldogságot vonz – így egyszercsak egy új párkapcsolatban találtam magam.

div1

A következő szakítás négy év kapcsolat után ért el. Itt már tudatosabban alkalmaztam a leválási folyamatot, bár ez nem jelentette azt, hogy ne fájt volna épp olyan erősen, mint a korábbi veszteségélmény. Itt is végigmentem ugyanazon a meneten: Rendkívül sok sírás, érvelések, beszélgetések, tehetetlenségérzés, mély és gyötrő fájdalom. Ekkor azonban már ismertem a megoldást, bár tudni valamit és átélni az két különböző dolog. Mindenesetre amikor elértem arra a pontra, hogy több fájdalmat már nem tudok elviselni, meghoztam azt a tudatos döntést, hogy itt a vége.

Bezárkóztam ismét egy hétvégére és lefeküdtem a szőnyegre azzal a szándékkal, hogy itt és most meghalok a kapcsolat számára. Lefeküdtem a földre, mert érezni akartam, hogy ez az a mélypont, ahonnan csak felfelé vezet majd az út. De még velem volt minden fájdalom. Feküdtem és felváltva lazítottam és feszítettem az izmaimat, attól függően, hogy épp milyen érzelemhullám merült fel bennem. Ha harag, feszültség, akkor összeszorítottam minden izmomat és addig feszítettem, amíg el nem fáradtam bele vagy nem jött egy újabb gondolat- és érzelemhullám, ami egy fokkal könnyedebb volt. Ekkor ellazítottam minden izmomat. Azt mondtam magamnak, hogy addig innen nem kelek fel, amíg újjá nem születek ebből a „szívhalálból”. Figyeltem a gondolataimat, az érzéseimet – és ez a figyelem megadta azt az egy lépés távolságot, ami átalakít szenvedőből tanúvá, megfigyelővé. Itt már tudatosan arra figyeltem, hogy ne harcoljak a gondolataimmal az igazamért, hiszen ezen a fázison már átmentem barátok segítségével. Itt a földön csak a bennem felbukkanó érzelmekre figyeltem és a testemre, ahol feszül-lazul. Direkt nem változtattam a légzésemen, hagytam, hogy úgy jöjjenek a levegővételek, ahogy épp jönnek. Mélyen vagy felszínesen, hosszan vagy röviden.

Úgy tűnt, hogy hosszú órákon át feküdtem ott. Minden ellazuláskor kerestem magamban a megkönnyebbülés érzését. Sokáig nem találtam. Az első erős feszülések után elértem egy minden-mindegy állapotba, ami leginkább letargiához, depresszióhoz hasonlító érzet volt. Nem keltem fel, megfigyeltem ezt is. Belementem, megízleltem, hogy ez milyen érzés. Hát nem jó. De feküdtem ott tovább. Vártam, hogy mi jelenhet még meg. Tisztában voltam vele, hogy ami jön, az megy is. Lehet, hogy várnom kell rá egy ideig, míg elmegy, de várok.

Az a helyzet az érzelmekkel, hogy olyanok, mint a hisztis kisgyerek. Figyelmet akarnak. És ha nem kapják meg, akkor először erősödik a hiszti, fokozódik az érzelem, majd mivel hiányzik a dráma egyik résztvevője a képletből (én, aki belegabalyodnék az érzelembe), az intenzitás csökken, majd elül. És egyszercsak nincs ott többé.
Amire irányítjuk a figyelmünket, azt éltetjük. Ahová megy a fókusz, oda megy az energia.
Az egy lépés távolságból való megfigyelés azonban nem egy éles fókusz, hanem egy panoráma látásmód. Az eggyel nagyobb kép. Ekkor ténylegesen csak megfigyelők vagyunk. Mint amikor egy pályaudvart a felette lévő hídról szemlélünk és látjuk, ahogy a vonatok (érzelmek, gondolatok) a különböző sávokon jönnek-mennek.
Akkor adnánk fókuszt nekik, ha kiválasztanánk egy vonatot, ráugranánk, és csak azzal haladnánk egy irányba. Ekkor elveszítjük a nagyobb képet és a dráma részévé válunk, hagyva, hogy egy érzelem magával ragadjon minket.

Ami nekem sok órás földön fekvésnek tűnt, valójában csak két óra volt. Ez alatt az idő alatt sokféle érzelem jelent meg és haladt tovább, a fájdalom különböző erősséggel ütötte fel a fejét, majd csitult el bennem. Amikor úgy éreztem, hogy kiürültem, nagyon lassan nekiálltam felkelni. Megmozgattam a kezeim, lábaim, a fejem, majd oldalra fordulva feltápászkodtam. Nagyon nehezen keltem fel, ólmosan nehéznek éreztem a testem és rendkívül fáradtnak éreztem magam. Ezután lefeküdtem aludni és több, mint tíz órát aludtam. A belefektetett munkám az alvásidő alatt elrendeződött bennem és megújulva ébredtem fel. Ekkor már újra bizakodva. Úgy éreztem ténylegesen meghaltam a kapcsolatnak és egy üres papírlap vagyok. Azt írok és rajzolok erre, amit csak szeretnék. Most már nem kellettek évek ahhoz, hogy újra magamra találjak, hiszen már együtt voltam önmagammal. Pár nap alatt újra megtaláltam a korábbi egyensúlyom és ismét megújulva, új szemmel indultam neki az életemnek. Egy-két hónap elteltével ismét kopogtatott a szerelem.

A valódi elengedéshez nem lehet megspórolni a teljes érzelmi átélést. Először mindenképp át kell menjünk azon a szakaszon, amikor engedjük magunkat mélységében megtapasztalni az adott érzelmet. Csak ezután tud bekövetkezni a megkönnyebbülés fázisa.

Kérd, keresd és várd a megkönnyebbülést. Ez tesz nyitottá, ez mozgatja meg az energiákat, ez lendíti tovább a megkezdett változást. Aki nem halad, az áll. Tudd, hogy nem szükséges a fájdalomban hosszan időznöd. Szabad továbblépned. Mihez ragaszkodsz még? Miről hiszed azt, hogy nem tudsz nélküle élni? Ez igaz? Egészen biztosan igaz? Ki vagy Te? Ki vagy Te akkor, amikor önmagad szereted? Mi történne, ha szeretnéd magad?

Tamás Kriszti Tara
www.egyensulyban.com

Ha segítségre van szükséged, itt vagyok.
Nem kell egyedül lenned életed kihívásos szakaszában!
#BéreljMúzsát! Egyeztessünk időpontot, várlak szeretettel.

Április-májusi energiák

integrity1

Központban az integritás

Most minden azt támogatja, hogy kifejezzük a saját helyzetünket a világban. Hol vagyunk most, mi az, amit akarunk, kik vagyunk, merre tartunk. Nem csak a tavasz lendülete visz előre, hanem jelentős hátszelet kapunk hozzá energetikailag.
Ez a kifejeződés azt is jelenti, hogy hirtelen igényét érezzük annak, hogy felborítsuk a jelenlegi helyzetünket. Most érezzük azt, hogy itt az ideje váltani. Most érezzük azt, hogy betelt a pohár vagy csak eljött az ideje egy újabb váltásnak, mennünk kell, menni előre. Most nem tudunk tétlenek és szótlanok maradni. Kilépünk csoportokból vagy csatlakozunk csoportokhoz, most mutatkozik meg, hogy mi van a szívünkben, mi az igazságunk, mire vágyunk.

Az év eleji fogadalmakat valójában most kezdjük igazán elindítani. Most szinte azt érezzük, hogy rakéták vannak a fenekünk alatt, menni kell, változtatni kell. Most. Erős bennünk a cselekvési vágy, az önkifejezési vágy.
Toppantunk, meghúzzuk a határainkat, szavakba és tettekbe foglaljuk a gondolatainkat, keretet adunk nekik új célok kitűzésével és nem csak kitűzzük őket, de azonnal indulunk is megvalósítani őket.

Most méginkább minden arról szól, hogy „Ki vagyok Én valójában”. Érezzem, tapasztaljam, lássam a világban magam körül.

Ez az erős igény a megnyilvánulásra okozhat konfliktusokat, megjelenhet agresszív formában is, mert az erős váltásnál mindig van egy ellenerő, ami ellenzi a változást, ami vissza akar tartani. Ezért az elszakadáshoz előfordulhat, hogy nagyobb erőt kell kifejteni, ami okozhat kellemetlenségeket.
A változtatási igényünk miatti hirtelen döntés váratlansága erős meglepetésként érheti a környezetünket vagy akár saját magunkat is.

Most a bennünk lévő megfelelési vágy, a valaminek részese lenni érzése ellentétet képez a szabadságvágyunkkal. El kell szakadjunk egy bizonyos szinten a régitől, hogy új szinten ismerhessük fel önmagunkat. Ezért felborítjuk a megszokottat és új rendszereket alakítunk ki magunknak, feljebb lépünk a spirálon.

Ez olyan, mint egy költözködési folyamat. Áprilisban nem csak eldöntjük, hogy elköltözünk, de meg is szervezünk hozzá mindent és összepakoljuk a cuccainkat, kidobjuk, amire már nincs szükségünk és el is indulunk. Tele vagyunk lendülettel, erővel, tettvággyal. Májusban kezd majd el csitulni kicsit ez a lendület, ekkor kezdjük majd el belakni az új helyünket. Ekkor fogunk ismerkedni az új környezetünkkel, kóstolgatni az új talajt a lábunk alatt.
Májusban fogjuk meglátni, hogy a jelenlegi cselekedeteink és döntéseink milyen új életbe repítettek minket, mi lesz számunkra az új norma.

Most elértünk egy végpontra, ahol szembe kell nézzünk saját magunkkal és azzal, hogy hol tartunk, elégedettek vagyunk-e azzal, amit látunk.

Az integritásunkat támogató energiák remekül segítenek abban, hogy ne csak a mélyére nézzünk, de a mélyére is lássunk annak, ami van. Remek ez az időszak arra, hogy valóban rálássunk saját magunkra. Figyeljük, hogy mit tükröz számunkra a világ. Mit érzünk, amikor a közvetlen környezetünkkel kapcsolódunk? Mit érzünk, amikor saját magunkra gondolunk? Most a lendület nem csak fizikai cselekvésekre ösztönözhet, hanem arra is, hogy magunkba nézzünk mélyebben és levonjuk a tanulságokat, hogy a döntéseink sora milyen jelent eredményezett a számunkra. És ha nem tetszik, amit látunk, akkor most bőséges erő és energia áll rendelkezésünkre, hogy változtassunk.
Fizikai szinten remek ez az időszak új projektek indításához és megalapozásához. Segítenek a jelenlegi energiák abban, hogy tisztábban lássuk mire van szükségünk az előttünk álló feladatok elvégzéséhez. Felkészültebbé, válhatunk ezáltal. Egy problémára több szinten vagyunk képesek most rálátni.

Önmagunkat érintően most felállunk és lépünk (bármi is legyen az indító ok a váltásra). Hátrahagyunk a régi gondolkodási mintáinkból, lerázzuk magunkról a korábbi elképzeléseinket önmagunkról és újrahatározzuk saját magunkat. Ez nemcsak külső, de belső konfliktusok forrása is lehet most. De egy kisebb hurrikán néha szükséges a továbblépéshez. Mindez már elkezdődött bennünk.
Hogy ne vesszünk el az okokban és okozatokban (mint a hurrikán külső széle) nem szükséges elmélyülnünk a miértekben, nem szükséges megmagyarázzuk magunknak az okainkat, nem szükséges kielemezni a színjátékot, amivel ez a váltás megvalósul. Megtehetjük, de nem szükséges. Mert nem a váltás megvalósulásának “hogyanja”, hanem maga a váltás a lényeg. A döntéseink újraformálnak minket, most jobban, mint bármikor. Nincs mitől félni, mindez értünk történik, és mi igent mondtunk arra, hogy növekedjünk.

Most minden rólunk szól, nekünk szól. Lovagoljuk meg ezt a remek energetikai hullámot és engedjük, hogy elrepítsen minket életünk egy újabb, magasabb szintjére. Ha érzed a húzást, ne most kapaszkodj a régibe, repülj! Az irányról te döntesz!

Csatornázta: Tamás Kriszti Tara
2016.04.08.
Az egész 2016-os évre vonatkozó csatornázást itt találjátok: https://hivatasosmuzsa.wordpress.com/2015/12/30/tara-2016-a-lezaras-es-cselekves-eve/

Kinyílás a gyakorlatban

kinyilás1

Vágyunk a Mindenséggel való egyesülésre.
Sokan kívánják azt, bárcsak többet érzékelnének a világból maguk körül, többet az emberekből. Szeretnék a világot jobban magukévá tenni azáltal, hogy elmélyednek a feléjük érkező ingerekben (látás, hallás, tapintás, érzékelés).

Ekkor szoktuk mondani azt, hogy vigyázz mit kívánsz, mert még megkapod. 🙂

A mélyebb/részletesebb érzékeléshez nagyobb kinyílás szükséges a részünkről, hiszen keskeny ajtónyíláson nem jön be annyi infó, mint egy szélesre tárt kapun. Ám bármennyire is szeretnénk egyből szélesre tárni a kapuinkat, az eddigi zártsági fokozatunk nem véletlen áll ott, ahol. A több információra nem csak a lelkünket, az elménket, de az idegrendszerünket is fel kell készíteni és ha hirtelen nagyra tárjuk a kaput, összezavarodhatnak bennünk a dolgok.

Az épeszűségünk egyik alaptétele, hogy szükségünk van arra, hogy „helyére” tegyük az általunk tapasztalt dolgokat, az elme megértésre vágyik. Tehát igényünk van felcimkézésre, az érkező információk úgymond különféle fiókokba rendezésére, hogy kezelhetővé váljon számunkra mindaz, amivel találkozunk. Emberi lényként az idő jelenléte is lassító hatással van ránk. Van úgy, hogy megélünk valamit, látjuk teljes egészében, ám mire a fizikai környezetünkben meg tud valósulni az bizony sok-sok egymás után megtett lépést igényel.

Amikor egy tanításban az hangzik el, hogy ne cimkézd fel a tapasztalataidat, ott arra utalnak, hogy ne akarj mindenáron belegyömöszölni egy négyzetet egy kör alakú fiókba. Mert az elmének ez a vágya annyira erős, hogy ösztönös túlélési reakcióként hajlamos ilyen erős túlzásokba esni. Azt is meg kell tanuljuk, hogyan hozhatunk létre új fiókokat az új információk számára.

Egyszerű módszerek arra, hogy az elmét befogadóvá tegyük
(avagy nyitás előtt olajozzuk meg az ajtót):

relaxáció, meditáció, ragaszkodásmentes megfigyelés

Ha hirtelen nyitunk, akár spontán történik, akár valamilyen módszer segítségével kicsit erőszakolva (és nincs előtte felkészítés), akkor még egy kellemes élmény, mondjuk erős szeretetélmény is lehet olyan sokkoló, hogy elfelejtünk még lélegezni is és szédülést, zavartságot érezhetünk. Az ilyenkor bekövetkező erős sírás is valójában egy energialevezető testi reakció a hirtelen megnövekedett energiamennyiségre.
Kicsiben ezt bizonyára sokszor megtapasztaltad már, amikor elérzékenyültél egy filmen, egy emberi jócselekedet láttán, vagy amikor néztél egy alvó gyermeket és hirtelen jobban megnyílt a szíved, több energia áramlott feléd, hiszen kitártad a kaput egy pillanatra.

Ez alapvetően jó érzés. Természetes igény, hogy többet szeretnénk belőle. Ám, ahogy korábban mondtam, a zártságunk foka nem véletlen. Mert a nyitás nem csak egyoldalú áramlást jelent. Jobb esetben szépen fokozatosan nyitjuk magunkat, de még így is néha túlterhelnek minket az ide-oda áramlásnak indult érzelmi hullámok.
Amikor kinyílunk, az energia minden irányban áramolni kezd és bizony a korábban lefojtott, elnyomott érzéseinket is megjeleníti. Kicsit olyan ez, mint amikor lomtalanítani kezdjük a pincénket.
Kinyitjuk az ajtót és ahogy kezdünk kifelé pakolni, örömmel látjuk, hogy milyen sok dologra már nincs szükségünk és milyen sok szabad helyünk lesz. Ez felszabadító érzés. Aztán ahogy haladunk beljebb, előkerülnek olyan tárgyak (érzelmek), amikről már megfeledkeztünk, hogy eldugtuk őket. Tartogattuk őket évekig, aztán jól rájuk pakoltunk még sok mást, így egészen észrevétlenek lettek. Ugyan a figyelmünk teréből teljesen kiestek, de a helyet attól még foglalták. Most pedig észrevesszük őket. Előjönnek a hozzájuk kapcsolódó emlékképek, hirtelen a múltbéli érzelmek jelen idejű érzelemmé válnak, ahogy a mostban újraéljük őket – költőien fogalmazva: ahogy rávetül a tudatosságunk fénye. Ha ez kellemes élmény, akkor is dönthetünk úgy, hogy már nincs rá szükségünk, vagy új helyre pakoljuk, ahogy rendet akarunk rakni a terünkben.

Ám ha ez kellemetlen élmény (és általában az, mert azért raktuk olyan jó mélyre, hátra), akkor a nyitással egyben rákényszerítettük magunkat arra, hogy szembenézzünk ezekkel a régi félelmekkel, szégyennel, kellemetlenségekkel. Na ezért is kell a felkészítés. Mert semmi sem garantálja, hogy amivel évekkel ezelőtt nem tudtunk szembenézni (amiért eldugtuk) azzal most – akármennyi év is telt el – képesek vagyunk megbirkózni. Ne féljünk segítséget kérni.
Ugyanakkor mindez ne tántorítson el bennünket a kinyílási vágytól, hiszen amikor végre kipakoljuk azt a pincét, rendet rakunk és megérezzük a hatalmas, bennünk felszabaduló tér erejét, az valójában egy újjászületés. A téli hideg szürkeség utáni napsütéses, kirügyező tavasz. Egy hatalmas, nyugodt, jóleső sóhaj a létezésben.

Ekkor azt érezhetjük, hogy az életünk egy teljesen friss, tiszta lap. Érezzük a szabadságunkat és tudjuk, hogy azt rajzolunk erre a lapra, amit csak akarunk. Nincs határ, nincs kötöttség, csak rajtunk múlik. Végtelenségben vagyunk, a szabadság és a minden lehetségesség terében. Ez könnyűséget ad és olyan örömöt, amitől a föld fölött járunk. Ez egy tetőpont, egy katarzis. Ezt nem tudjuk megtartani, ahogy semmit sem, hiszen az élet változás. És azért sem, mert az emberangyal természete a teremtés. Egy üres papírra rajzolni vágyunk. Szeretnénk megtölteni azt színekkel, formákkal.

Ekkor érdemes megintcsak élesíteni a tudatosságunkat, hogy ténylegesen mivel akarjuk megtölteni ezt a lapot. Egy részét a megszokásaink firkái és keretei fogják elfoglalni. A mindennapi szeretett rutinjaink, amik biztonságérzettel töltenek el minket. Ezután, hogy ki mennyire kezd el bátrabban rajzolni, az az egyén vágyaitól függ és attól, hogy mennyire töltötte fel az új lapját a régi szokásokkal, mennyi hely maradt az újaknak.

Érdemes tisztában lenni vele, hogy ezt a bizonyos pincét nem tudjuk egyetlen lendülettel kitakarítani. Az életünk során többször érezzük szükségét a lomtalanításnak, vesszük észre, hogy betelt a lapunk, szükségünk lenne egy újra. Ez a legtöbbször nem tudatos döntés, hanem a felsőbb énünk küldi az üzeneteit az emberi részünk felé és egyszercsak megjelenik bennünk egy gondolat, egy érzés, hogy na most…

Ekkor van az, hogy mélyebb kérdések merülnek fel bennünk, mint: Ki vagyok Én? Mi a dolgom a Földön? Hol tart az életem? Azt csinálom-e, amit szeretnék? Jól érzem-e magam a bőrömben? Mire vágyom valójában?

Illetve az élet elkezdi dobni nekünk a lehetőségeket a változtatásra.
Ez néha idegesítő formában érkezik, ha a hozzáállásunkban ellenállunk a változásnak vagy nem vettük észre a finomabb jeleket. Ekkor például egymás után többször kerülünk hasonló kellemetlen helyzetbe; olyasmivel szembesülünk, amihez nem fűlik a fogunk, de amikor megtesszük, észrevesszük, hogy mennyi plusz információt kaptunk, amire nem is számítottunk. Hirtelen érzelmi mélypontra vagy magaspontra kerülünk (pld. szerelmi csalódás vagy szerelmes találkozás), ami keményen új nézőpontokat hoz az életünkbe. Fizikai betegségek kényszeríthetnek térdre bennünket, ami szintén új nézőpontot ad és sok új érzelmet áramoltat be, hiszen amikor mi magunk is gyengék vagyunk, egyből türelmesebbek leszünk más gyengélkedők felé, megjelenik a tolerancia, az elfogadás, a szeretet újabb síkjai, a törődés és figyelmesség igénye önmagukkal és másokkal.
Az érzelmi törésekkel, kisebb-nagyobb hullámokkal járó ajándékok mindig tapasztalati szinten égnek bele a lelkünkbe, mély érzések formájában.

A kinyílás jó.
De megvan a maga ideje, sose erőltessük agyból, ne akarjunk okosabbak lenni az Életnél. Úgyis észre fogjuk venni, amikor a felsőbb énünk bejelenti a lomtalanítási időszak kezdetét. Csak figyelnünk kell az életünkben megjelenő ismétlődésekre, szinkronicitásokra, az úgy tűnik semmiből érkező változtatási igényekre, vágyakra.

Merjünk segítséget kérni, mert ilyenkor bizony szükségünk van rá. És nincs ám sehol kőbe vésve, hogy ezeken a lomtalanítási és kinyílási időszakokon egyedül kéne végigmenjünk. Azért vagyunk emberi közösség, hogy segítsük egymást. Egyfelé tartunk, egy bolygón élünk, együtt járjuk az egyéni, ám hasonló útjainkat. Figyeld az élet kit sodor eléd. Vagy ő lesz a segítségedre vagy te az övére. Az energia sosem egyirányú, támogassuk egymást, hogy a találkozás végeztével mindkét fél mosollyal az arcán mehessen tovább.

Tehát ha a Mindenséggel akarsz találkozni, tudd, hogy a saját legmélyebb rétegeiddel, elfojtásaiddal is találkozni fogsz. Légy bátor, megéri!

Tamás Kriszti Tara

– Ha segítségre van szükséged, egyeztessünk időpontot! Várlak szeretettel!
www.egyensulyban.com/hivatasos-muzsa

Tara – Régi és új szenvedélyeink

A hozzám érkező kérdések között gyakorta előfordul ez és az ehhez hasonlatos mondatok:
-Motiválatlannak érzem magam, nincs az életemben szenvedély, olyasmi, amiért igazán rajonganék. Ha akad mégis valami, ami leköt, nem tart hosszú ideig a lelkesedés.

szenvedély

A szenvedélyeink megváltoztak, átalakultak. Már évekkel ezelőtt beindult ez a folyamat és ahogy látom ez egyre csak erősödik (kb. 2012-12-12 óta gyorsult fel igazán). Régen az volt, hogy mi emberek találtunk valami kedvünkre valót és minden figyelmünket belefektettük és általában más nem is nagyon érdekelt bennünket. (Nyilván más is érdekelt, de nem olyan intenzitással.) Akár olyan erősen húzott minket ez a szenvedély, hogy teljesen alárendeltük magunkat és az életünket. Egy élet, egy szenvedély, egy munka. Eggyéváltunk vele, identitásunkká vált. Aztán mindez megváltozott.
Főleg azoknál látom ezt a változást, akik már rajta vannak az önismereti úton, de azokra is hat, akik még nem indultak el erre. Még a marketingstratégiák is átalakulnak – pont ennek a globális változásnak a hatására. Ami régen például MLM-ben remekül működött és a motivációs tréningek is tudtak pluszt adni, ma már a legtöbb onnan érkező infó idejétmúltnak tűnik. (Jelzem ma is kaphatunk remek előrendítő mondatokat, tanácsokat a motivációs tréningekből is, főleg azokból, amelyek haladtak a korral.) Mert azok a gondolatok még egészen más energetikában születtek, mint amiben most élünk. Akkor is, ha mindez csak 10-15 évvel ezelőtt volt. Rendkívül gyorsak az energetikai változások, amik hatással vannak ránk. Apránként kúszik be a változás, ám ha megnézed a 10-5-1 évvel ezelőtti önmagad a mostani önmagadhoz képest, láthatod, hogy mennyire nagy változások mentek végbe. A nagyszüleink idejében ezek a változások generáció-lassúságúak voltak, alig észrevehető lépésekkel, amik aztán egyre jobban érezhetővé váltak.

A szenvedélyünk átalakulása azért történik, hogy egyre inkább behúzza fókuszunkat a pillanatba.

Így nem azonosulsz vele annyira, könnyebb megtartani a tudatos jelenléted, a megfigyelőt, az érzékelőt, a tanút és ezzel együtt belefeledkezni az adott tevékenységbe, mert ebben ott van a jelenléted is a háttérben.
Ezt a váltást azonban sokszor úgy éljük meg, mintha elveszítettünk volna valamit. A génjeinkben ott van még az emléke az évszázados ismert szenvedélynek, ami most átalakul. Kicsit olyan ez, mintha hosszú évekig mindig a lakás egy bizonyos pontján tartanád a vázádat, aztán egyszercsak átteszed a lakás másik pontjára. De az évek rutinjai mindig a régi helyére visznek téged, viszik a figyelmed, ott keresed a vázát és látod, hogy nincs ott és csalódott vagy, hogy nem találod. Pedig nem veszett el, nem tört össze – te magad tetted új helyre, mert új élményt nyújt maga az áthelyezés és a tárgy létezésének „másholléte”. Megváltoztatja a lakásban az energiaáramlást (mint a fengshui). Ezt a változtatást mi a szenvedélyünkkel tettük meg. Változunk és a változásunk mindenre kihat.

Hogy mi a megoldás? Hagyj fel a régi helyen történő keresgéléssel, így azonnal abbamarad a csalódás- és hiányérzet. Kezdd el felfedezni az újféle örömforrásokat, amiket eléd tár az élet. Ne bánd, ha nem tartanak olyan hosszú ideig vagy nem olyan mély az érzés. Engedd meg, hogy megmutassák magukat.
Lehet, hogy lesz egy-kettő, ami eleinte úgy tűnik, hogy ez olyan lesz, mint régen. Megkönnyebbülve beleengeded magad az ismerős érzésbe és aztán mégis hirtelen eltűnik belőled a vágy, az öröm, a kielégülés érzése az adott örömforrással kapcsolatosan. Ne bánd. Hiszen amíg ott volt, örömöt okozott és most jöhet majd egy következő. Már nem felhalmozunk, hanem megélünk és elengedünk, utat engedve a következőnek. Ez egy új életminőség, aminek most még bőven a gyakorló szakaszában járunk. Ezt a folyamatot ne tévesszük össze a felelőtlenséggel vagy azzal, hogy csaponganánk! Bár a fogyasztói társadalom és a gyors váltások is ennek hatására alakultak ki. Ne feledjük, egy folyamat elején vagyunk, ami az élet több szintjén mutatkozik meg, más és más formákban.
A tudatos ember ezekbe az örömökbe elmerül nyakig, beszívja, magáévá teszi, hasznosítja és az ebből származó örömöt tovább is adja mások felé – szinte automatikusan, hiszen az áramlás folyamatos.

Ahogy a szenvedélyeinkhez közelítünk az sokszor kizárólag az egó útja. Kitalált vágyak eredménye az épp megvalósítandó tevékenység, ami épp az egó akarása révén nem engedi felszínre a valódi érzelmeket, csak feszütséget generál, így nem is okoz az adott tevékenység olyan örömet, mint amire a szívünk rámosolyogna.
Onnan tudjuk, hogy az elménket ültettük a vezető szerepbe, ha mindig csak egy elérendő eredményre fókuszálunk, nem pedig a folyamat közben érzett örömre. Ezért az eredmény pozitív vagy negatív mivolta befolyásolja az érzelmeinket és nem pedig fordítva – hogy a menet közben érzett öröm hasson a majdani eredményre.

Konkrét példaként az egyik jelenlegi örömforrásomat hozom mutatóba, a varrást. Ha agyból, elméből eldöntöm, hogy egy konkrét ruhadarabot meg szeretnék varrni és menet közben akadályokba ütközök vagy türelmetlen vagyok, hogy nem sikerül olyan gyorsan (időcél), mint gondoltam/terveztem, akkor a varrás folyamata közben sem érzek valódi örömet és valószínűleg a végeredménnyel sem leszek elégedett igazán.
Ha azonban maga a varrás folyamata a cél, mert az abban való elmerülés adja az örömforrást, akkor az eltervezett ruhadarab elkészülte az elejétől végéig a boldogság állapotában tart, akkor is, ha menet közben nehézségekkel találom szembe magam. A végeredmény, az elkészült darab, pedig megsokszorozott örömforrásként lesz jelen az életemben, mert akárhányszor ránézek, visszaidéződik bennem a vele való foglalatoskodás minden örömteli perce.

Tehát figyeljük meg, hogy a választott örömforrásaink ténylegesen honnan erednek, az eredményből vagy az oda vezető útból.

Az öröm legyen veletek!

Tamás Kriszti Tara
www.egyensulyban.com/hivatasos-muzsa

Tara – Lelassulás

Kalligráfia tanfolyamra járok.
Házi feladatnak kaptuk, hogy a tanult betűtípussal és írásmóddal – lassan, lélegzetről lélegzetre – írjunk le egy idézetet. Én pedig most kicsit tanakodtam, hogy melyik idézetet válasszam. Mert úgy érzem nem mindegy, hogy milyen szavakat szeretnék papírra vetni ezekkel a szép betűkkel, mibe fektetem a figyelmem, mibe adom az energiáimat – még akkor is, ha csak gyakorlásról van szó. A lelassulás nem csak az élet egyéb részein, hanem itt is megfontolttá tesz bennünket. Felhívja a figyelmünket arra, ami igazán fontos. 
Megosztom veletek pár lélegzetvételem eredményét 🙂

Tara

(A képekre kattintva a Múzsa facebook oldalra juttok, ahol reményeim szerint nagyobb méretben is látszanak a képek és jobban olvasható a lentebbi választott idézet.)

szeresd

… és a választott idézetem:

calli-khan

Matt Khan – Az átalakulás

MattKhanAz erőszak cselekvésben lévő félelem.
A félelem a szomorúság elkerülése.
A szomorúság a magánytól való idegenkedés.
A magány az üresség elutasítása.
Az üresség a létező jelenléte.
A létező jelenléte a felébredett tudatosság.

A félelem észrevételével már nem fordulunk az erőszak felé.
Amikor szembenézünk a félelemmel, találkozunk a szomorúsággal.
Amikor találkozunk a szomorúsággal, észrevesszük a magány érzését.
Amikor elismerjük a magányt, feltűnik az üresség.
Amikor elismerjük az ürességet, felfedezzük a jelenlétet.
Amikor felfedezzük a jelenlétet, a tudat felébred.

Azzal, hogy észrevételezed a legmélyebb félelmeidet, ez elvezet a legalapvetőbb spirituális felfedezésedhez.
Bíztatlak, hogy azzal támogasd az erőszakmentességet, hogy elismered a saját kényelmetlenségeidet, ami aztán katalizátorként hat a legmasabbszintű fejlődésedhez. Amint időt szánsz rá, hogy szembenézz a megoldatlan érzelmeiddel, magasszintű rezgéshullámokat küldesz a tudatosság mezejébe. Ahogy a magasrezgésű hullámok belépnek az egyes energiamezőkbe, az erőszakot alkalmazókat (akik az erőszakot a saját lelkük útjának elkerülésére használják) arra inspirálja, hogy előbújjanak a rejtőzködésből és végre megadják magukat önmaguknak.
Ez az általakulás alapja.

Matt Khan

Fordította: Tamás Kriszti Tara – http://www.egyensulyban.com
2015.03.09.
Forrás: http://www.truedivinenature.com

Ha segítségre, támogatásra van szükséged ehhez az átalakuláshoz, gyere Múzsabeszélgetésre! Nem kell egyedül csináld. Együtt haladunk, olyan tempóban, ahogyan te leginkább megtalálod a válaszaidat, az erődet. Biztonságos teret nyújtok neked és melletted vagyok. Várlak szeretettel: Tara