Érzelmi mintáink

mintak1Hallgatok egy zenét, ami egy régi kedvesemre emlékeztetett. Erre a zenére egyszer nagyon-nagyon jót táncoltunk és amíg együtt voltunk, ha ez a zene megszólalt, mindig összemosolyogtunk, emlékezve arra a csodás táncra és összehangolódásra.
Ez a fiú már nincs az életemben sok-sok éve. Ha ezt a zenét hallom, ő továbbra is eszembe jut, de már hallom a zenét is, nem csak az emlékeket.

Erről eszembe jutott mennyire erősen tanuljuk az érzelmeinket (egy zene, egy kapcsolódás, egy érzelem?). Hogy mennyire minták alapján építjük fel ezt is magunkban, mint emberi viselkedést és reakciókészletet. Hogy az érzelmeink valójában mennyire nem a sajátunk. Most nem arra gondolok, hogy kitől tanultuk őket és a mi érzelmünk az övék-e. Mint például a szüleinktől ellesett érzelmi reagálási minták. Mert az övék sem az övéik, ők is tanulták.

Messzebbre gondoltam magam. Az futott végig bennem, hogy az érzelmeink mennyire nem egyenlőek a valódi lényünkkel. Azzal, aki ‘Én Vagyok’.

Amikor megszületünk, már jövünk egy rakás beépített mintával (karma és társai) és tervvel (születés előtti élettervek) de az új bébi minden alkalommal újratanulja az épp aktuális viselkedési formákat. Mint amikor egy másik kultúrát megtanulunk… ő is felzárkózik az adott kulturális környzethez és érzelemmintákhoz, viselkedési mintázatokhoz.

Megtanulunk haragudni, csalódni, megsértődni, elvárni.
Mint amikor a fiatalok (mentor vagy odafigyelő szülő híján) a tévéből, filmekből próbálnak meg viselkedési mintákat felszedni. Ott látnak egy mintát, hogy a szereplő bizonyos élethelyzetben hogyan reagál, milyen érzelmeket mutat. És jobb híján, vagy mert azt gondolják menőnek (hiszen a kedvenc sorozatukban látták) magukévá teszik ezt a mintát. Ha a filmben a főhősnő párkapcsolatában probléma adódik, ott legtöbbször féltékenységi jelenetet láthatunk, gyanakvást, a másik háta mögötti cselekvéseket, félreértelmezéseket. Hiszen a dráma, a játszma adja el a filmet és a dráma által keltett feszültség, amit lehet kiengedni és fokozni is. De aki önmaga egyéni részleteit nem ismeri és mintákra éhes, első körben ezekkel a kreált drámákkal találkozik. Sajnos. Hát féltékeny lesz ő is hasonló helyzetben. Pedig akár kommunikálhatna is. De nem tudja, hogy ez is egy választható lehetőség. Mert erre nem látott még mintát.

A legtöbb érzelmi mintánkat egészen pici gyerekkorunkban tanuljuk el a minket körülvevő világból. Ám nem lebecsülendő a tinikorban vagy akár felnőttkorban tanulható minták sora sem. Mindig képesek vagyunk tanulni.

Ha tisztában vagyunk a saját érzelmeinkkel (tanult vagy sem, már a miénk), használhatjuk őket arra, hogy utat mutassanak nekünk, hogy épp milyen irányba mutat az érzelmi vezérlőrendszerünk (ahogy Abraham is nevezi). Avagy az érzelmeink minősége a rezgésünk minőségét mutatja. Ha többségében negatív, fájdalmas, félelemteli, akkor ezen a lelombozó szemüvegen keresztül látjuk a világunkat, ez lesz a további teremtéseink alapja is. Ha érzelmeink többnyire örömteliek, bizakodóak, akkor ezt is keressük és látjuk nyomait az életünkben.

A hangsúly azon van, hogy többségében, többnyire milyen töltésűek az érzelmeink. Egy örömteli embernek is lehet nehéz vagy szomorú napja, időszaka és fordítva. Amikor azonban tudatosan megfigyeljük az érzelmi reakcióinkat, könnyebb új utakat, új mintákat kialakítani.

Könnyebb a zenéhez kapcsolt erős emlékképet és érzelmi reakciót elhagyni és újra megjelenik a zene. A maga önálló formájában. Érzelmi kötésektől mentesen. És ha akarjuk, hozzáköthetünk egy teljesen új érzést is.

Tamás Kriszti Tara
2017.02.02.

http://www.egyensulyban.com

Terápia-1: És ezt szeretem!

A facebook oldalamon már írtam, hogy idén újra elvonultam magammal pár nap terápiába. De a pár nap ilyenkor mindig csak a kezdetet jelenti. Az igazi munka mindig a mindennapokban van, mindig a gyakorlatban van.
Szeretnék nektek többet írni a munkafolyamatokról, a „hogyanokról”.

Aki járt már nálam, az már belekóstolt az általam használt módokba, technikákba, de most teszem először, hogy elkezdem nektek leírni, hogy én hogyan megyek át a saját mélypontjaimon, hogyan alkalmazom magamon is őket, amikor szükségem van rá. Megosztom majd hogyan jutok el egy-egy felismerésre és mik azok, amik éppen jelentőséggel bírnak az én számomra egy adott pillanatban.
Mindezt abban a reményben teszem, hogy ezzel segítségetekre tudok lenni ezen a módon is.

Amit megosztok, az egy-egy időpillanat az életemből, pillanatképek a saját utamból.
Eszembe jutottak azok a youtube videók, ahol írják: „Don’t try this at home!” (Otthon ne próbálkozz vele) 🙂
Mert ahogy én csinálom, amögött van már 20 év terápiás tapasztalat és nyers őszinteség önmagammal szemben. Én viszont arra bíztatlak, hogy ha úgy érzed segít, próbáld ki nyugodtan te is, alkalmazd. Azonban, ha úgy érzed még egyedül nem megy, bátran kérj segítséget. Mert az nagyon jó érzés, amikor nem vagyunk egyedül az aktuális félelmeinkkel, fájdalmainkkal és van valaki, aki járt már azon az úton többször is. Keress meg, itt vagyok.

terapia1

Ma ez volt…

Most valahogy nehezebbnek érzem a kapcsolódást saját magammal. Pedig pont most lenne rá a legnagyobb szükségem. Úgy érzem, mintha egy fal választana el saját magamtól. És nyilván ezért érzek testi tüneteket, ezért is félek jobban. Féltem a testem, érzem, ahogy belül remegek és pánikközeli szorítás van rajtam.

Most jön a terápia… “és ezt szeretem”:
Szeretem, mert úgy érzem, hogy olyan erősen jön fel mindez, hogy lehetőséget ad arra, hogy lássam ez a félelem még ott van. Lehetőséget ad arra, hogy tegyem, amit egyébként is eldöntöttem, hogy több jót teszek idén a testemmel. És ez bíztat arra, hogy tényleg így legyen. És lám, már teszek is (épp gyógyteát iszom közben). Még itt a félelem, mert azonosíthatatlan apró fájdalmakat érzek a testemben és ez rettegéssel tölt el. Ez megmutatja, hogy máskor ezt a típusú fájdalom-félelmemet mennyire mélyen lenyomtam magamban (mert ez volt a legerősebb félelmeim egyike – a karakterem gyökérfélelme [enneagram]) és most, hogy bevállalom vele a terápiát, nem futok el azonnal a félelem elől különféle pótcselekvésekkel, hanem engedem, hogy itt legyen. És ez most épp annak köszönhető, hogy meg tudom tenni, azzal, hogy írok/beszélek róla és ezzel hagyom itt kószálni a jelenben az érzést. Most nem menekülök – bár mindenem ezt szeretné tenni -,  hanem itt vagyok a káoszban, félelemben és bizonytalanságban. Ugyanakkor miközben ezt írom, már tudok kicsit mélyebbeket lélegezni és örülni is magamnak, hogy jé, mindössze ennyit kell tennem tényleg. Hogy nem menekülök és lám máris egy fokkal jobb.

Közben az is eszembe jutott, hogy mivel minden saját tapasztalásom segített később abban, hogy mások hasonló érzéseinél tudjak nekik segíteni, tudom hogy ez is fog segíteni majd valakinek (rajtam kívül is), hogy én most nem menekülök tovább.
Most egyenlőre sikerült egy fokkal feljebb lépnem energiaszintben. Most ennek örülök. Még van félelem, még van kis menekülési vágy, de már nem akkora, mint pár perce. Most ezen az eggyel magasabb lépcsőfokon állok és engedem, hogy egyenlőre “csak” itt álljak. Érzem, hogy még inkább lefelé, visszafelé húznak a félelmek, hiába léptem felfelé már egyet. De most újra hagyom magam ebben az érzésben lenni és nem menekülök. Elfogadom, hogy most ez van.

Az jutott eszembe, hogy ezek a félelmek mély gyerekkori félelmek és most van elég erőm ahhoz, hogy így rájuk lássak és engedjem őket a felszínre jönni, hogy aztán feloldódhassanak. És ez azt jelenti, hogy ennyi idő után végre a lelkem azt mondta: Nézd most milyen erős vagy! Érzed, hogy ez mekkora erő benned?<3diivider2Hopp – ettől legalább két lépcsőfokkal feljebb érzem magam az érzelmi létrán. Mindezt azért, mert most nem futottam el. Nem kényelmes érzés nem elfutni, sőt néha határozottan nehéz. Ami segít – mint általában -, az a fal nem tolása, amikor nem megyek szembe azzal, ami van. Amikor nem futok ki a pillanatból, hanem hagyom, hogy ott legyen, bármi legyen is az. Akár halálfélelem és pánik. Gyorsabban oldódik a feszültség, ha kommunikációba kezdek vele. Ehhez pedig egy jó kezdet, amikor bármiben is vagyok éppen, azt mondom:

És ezt szeretem…

Igazából nem kell megindokolni, hogy miért is. Én azt veszem észre, hogy a miért szeretem, miért jó ez nekem, automatikusan jön azután, hogy kifejeztük az ellenállásmentességünket. Azonnali megkönnyebbüléseket hoz. Nem végső megoldást még, de felfelé indít. És ha észrevesszük, hogy egy-egy pillanatban már jobban érezzük magunkat, akkor az már egy újabb dobbantó, már az lesz az új kiindulási pont. Így tudjuk magunkat a saját hajunknál fogva kihúzni a mocsárból. Lépésenként…

És igen, lehet, hogy lesz majd visszaesés. De már ismerjük a kivezető utat, már nem járatlan út áll előttünk, hamarabb túljutunk a nehéz szakaszokon.

Tara
2017.01.17.
www.egyensulyban.com/hivatasos-muzsa

 

Mit jelentenek az akadályok?

Mit jelentenek az akadályok?

akadaly1

Ha észreveszem a mintát, hogy szabotálom magam, hogyan tudok másképp közelíteni a helyzethez, hogy egy új mintát hozzak létre, amiben végül ténylegesen előre haladok, ahol elérem a célom?

Vannak vágyaink, céljaink, terveket készítünk, vállalkozásba kezdünk, elhatározzuk, hogy elutazunk, elköltözünk, munkahelyet váltunk vagy párkapcsolatot, kifestjük a szobát…vagyis eldöntjük, hogy változtatunk. Első lépésként álmodozunk, majd magával ragad minket az új iránti vágy és amikor már az elég erős, cselekvésre sarkall minket és nekikezdünk a megvalósításnak. Van, akinél már ekkor megjelennek a gátló minták. Másoknál később bukkannak fel kisebb-nagyobb nehézségek, amik megakasztják a megvalósítási folyamatot.

Mondjuk, ha egy vállalkozásba kezdesz… Utánanéztél a részleteknek, felmérted a piacot, a vásárlókört, van weboldalad, mondhatni minden adat a rendelkezésedre áll a kezdéshez. Lelkes vagy és élesen látod magad előtt a célt, ahogy örömet okoz neked a vállalkozásod a mindennapokban.
Ám egyszercsak olyan nehézségekkel találod szembe magad, ami nem egy átlagos problémamegoldás (amire egyébként is számítanál). Azt veszed észre, hogy egymás után jönnek az egyenlőre megléphetetlennek tűnő akadályok, amik konkrétan megállásra kényszerítenek. Mert mondjuk az egyik megoldása nélkül a másik sem fog tudni megoldódni. Akadályláncolatok képződnek.

És ekkor eljön az a pont, amikor a legtöbben kimondják azt, amit talán korábban meg sem hallottak, vagy épp túl sokszor hallották már maguktól:

Miért történik velem MINDIG ez?

Ha tényleg nem először jutottál már életedben ilyen akadályláncolatokhoz, amik megállásra kényszerítettek, akkor:

  • egyrészt gratulálj magadnak, mert legalább mindig újrakezdted, újrapróbáltad, nem adtad fel,
  • még ha fel is adtad az adott projektet, találkoztál már ezzel a mintával, tehát felismerhetővé vált számodra
  • ha már felismerted az ismétlődését, itt a lehetőség, hogy új szemmel nézz rá.

[Zárójelben megjegyzem, hogy ha a kérdésed úgy hangzik el:
Miért történik VELEM mindig ez?, ha a hangsúly máshová kerül, akkor ezt a bejegyzést másként fogalmaznám meg. Épp úgy, ha a „miért”-re vagy az „ez”-re kerülne át a hangsúly.]

Általában az emberek kétféleképpen reagálnak egy akadályláncolatra. Az egyik a teljes feladás, megkeseredés, elbizonytalanodás, csalódottság, erőtlenség. A másik reakció, hogy kemény munkával, farkasszemet nézve az akadályokkal, vérrel-verejtékkel küzdelembe kezdenek és csakazértis megvalósítják. Ebben az esetben azonban elvész az öröm. A vérverejték küzdelme tölti meg a vágyott célt és ha elérjük is, elég nagy eséllyel lesz küzdelmes fenntartani. Mert olyan sok munkát és lemondást és erőfeszítést tettünk bele, hogy túlzott fontosságúvá válik számunkra az eredmény – és végül ez tart fogva, nem enged minket soha lazítani és valóban élvezni a munkánk gyümölcsét. Félünk, hogy elveszítjük (hisz olyan sokat dolgoztunk érte), és ugyanakkor tudjuk, hogy nem engedhetjük landkadni a figyelmünket, mert ha lazabbra engedjük a gyeplőt, már tudjuk mekkora izzadtsággal kell újra felküzdenünk magunkat. Ezzel megépítettük a saját börtönünket és egy külön működési mintát is gyártottunk hozzá.
Itt nem azt mondom, hogy a kemény munka ne hozhatna örömteli gyümölcsöt. Azt mondom, hogy figyeljük meg, hogy milyen reakcióból indítottuk a munkát és milyen történet/forgatóköny zajlik a fejünkben, miközben végezzük.

Amikor észrevettük a mintát, hogy velünk MINDIG ez történik (akadályláncolatok egy teremtés közben), akkor általában megjelenik a kétség és vele az ilyen kérdések:

  • Lehet azért ilyen nehéz, mert nem is erre kellene mennem? Nem ez a dolgom?
  • Lehet nem is ezt akarom valójában? Mit akarok?
  • Lehet újra meg kell hozzam a döntést, hogy ezt akarom?

Ha ilyen kérdések merülnek fel bennünk, akkor a hitünk nem elég erős abban, amiben változtatni szeretnénk, illetve önmagunkban nem bízunk eléggé, hogy képesek vagyunk meglépni azt.
Ebben az esetben nem a célunkon kell erősebben dolgozzunk, nem az akadályoknak kell egyesével nekiessünk, hogy kibogozzuk őket, hanem megnézni, hogy miért gondoljuk azt, hogy erre nem vagyunk képesek? Ki mondta ezt nekem, hogy nekem úgysem sikerül semmi? Miért hittem neki? Ez tényleg igaz?
Mert miért fektetnék vért-verejtéket valamibe, amiről úgysem hiszem el, hogy megvalósítom? Ha már dolgozom valamiért, legyek vele tisztában, hogy képes vagyok rá.

ujsztori
Az is meglehet, hogy az Univerzum az akadályokat egyfajta fékező rendszerként teszi elénk, mert túl gyorsan haladunk és a célunk (vagy mi magunk) nem érett még meg ebben a fázisban arra, hogy megvalósuljon. Még.
Az emberi részünk mindig türelmetlen. Ha már változást akar, változzon minden azonnal. Most.
Általában félünk nagyot lépni előre, félünk attól, ami annyira más, mint, amit megszoktunk – akkor is, ha mi magunk akarjuk azt előidézni. Mert a változás általában össze van kötve a fejünkben a bizonytalansággal, a fájdalommal, a váratlansággal, a stresszel. Pedig a változás lehet forrása örömnek, megújulásnak, megpihenésnek, kibontakozásnak, fejlődésnek, gazdagodásnak, kiteljesedésnek. De mi hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni és ezért siettetni szeretnénk a dolgokat. Hogy miért feledkezünk meg erről? Mert amikor még nem voltunk ennyire sem tudatosak a saját életünkre és mintáinkra, akkor a rögösebb úton tanított minket az Élet. És elhittük, hogy a változások csapások formájában jönnek. De minél inkább rálátunk magunkra, annál hamarabb észrevesszük a lehetőségeinket és nem kell az Életnek kényszervezetnie minket a megfelelő irányba, hiszen megyünk már magunktól is. Például nem kell, hogy kirúgjanak váratlanul a munkahelyről, mert érezzük, hogy lassan lejár az ott töltendő időnk és ezért lépéseket teszünk a váltás irányába. Nem kell, hogy a párunkkal óriási veszekedésekkel és tányérröptetésekkel kísérve váljunk szét, mert érezzük, ha lejárt a közös időnk és megfelelő kommunikációval, barátságban indulunk tovább külön utakon.

Tehát itt vagyunk most, tudjuk, hogy váltanunk kell, lépéseket is tettünk ennek érdekében, de egyszercsak akadályláncolatok állják utunkat. Tudjuk, hogy váltani kell, itt már ez nem kérdés, nincs kétség. De akkor miért nem tudunk haladni? Mert nem most van a megfelelő idő bizonyos további lépések megtételére.
Megengedhetjük magunknak, hogy egy nyugodtabb tempóban haladjunk.
Az elménkkel általában nem tudjuk, hogy mikor van a megfelelő idő (hiszen az elme mindig sietni akar), de mindig megérezzük, ha eljött a cselekvés ideje. Ha az akadályláncolatok megállítanak, akkor csendesedjünk el, lassítsunk. Mert ha rohanunk, sokkal nehezebben halljuk meg azt az indítószót, ami jelöli az új lendületet.
(Ha gyorsan hajtasz a kocsival az országúton, a külső zaj olyan hangos, hogy belül az autóban nehezebben hallod a saját hangod. Lassíts és a belső hangod tisztábban és érthetőbben szól majd.)

Miután meghoztunk egy döntést, hogy milyen cél felé dolgozunk, a célunknak szüksége van időre, hogy megvalósulhasson. Dolgozunk érte, cselekszünk. Összehangolódunk a célunkkal mentálisan, fizikailag, lelkileg. És amikor az akadályláncolat felbukkan, az általában nem annak az üzenete, hogy ne lennénk képesek vagy méltóak a megvalósításra. Nem feltétlenül kell újra meghoznunk a döntést, hogy márpedig én tényleg ezt akarom.
Sokszor csak annyi kell, hogy lassítsunk és újrahangolódjunk, újra összekapcsoljuk magunkat azzal az érzéssel, ami a megvalósulás. A nagy munkában elaprózódunk és az érzelmeink elcsúsznak problémamegoldó üzemmódba: aggódunk, kapkodunk, bosszankodunk, feszülünk, kétségbeesünk. Elfeledkezünk arról az érzésről, amit először éreztünk, amikor megszületett bennünk a gondolat, hogy ezt a célt szeretnénk megvalósítani. Elfeledkezünk erről az örömről és könnyűségérzésről, boldog elégedettségről. Az akadályláncolat azt mutatja az életünkben, hogy lesodródtunk az öröm útjáról és ideje lassítani és visszatérni hozzá. Az Univerzum azt mondja ilyenkor: kezdd el jól érezni magad újra, pihenj egy kicsit, tedd meg, amit megtehetsz, de ne feszülj bele, hangolódj össze, érezd a végeredmény örömét, lásd magad ott.

Konkrét példával:
Ha már egyszer eldöntöttem, hogy kifestem a szobát, nem kell újra eldöntenem, hogy kifestem csak azért, mert sehol sem találok épp megfelelő festéket, mesterembert, vagy időpontot. A szoba ki lesz festve. El van döntve. Megérdemlem, hogy frissen festett, szép szobám legyen. Az akadályok nem azt mondják, hogy mégsem kell kifestenem a szobát. Azt mondják: Nyugi! A szobád ki lesz festve. Nem most, nem abban az időben, amit te először kitaláltál. De tudd, hogy a legjobb festőt kapod majd az új időpontban, esetleg találsz egy még szebb színt, mint amire először gondoltál. Lassíts! Lásd magad az új, gyönyörű szobádban. Érezd a frissesség és a megújulás illatát. Engedd magad vágyakozni és várakozásban lenni ebbe az irányba. Érezd azt a nyugodt örömöt és elégedettséget, hogy ez is megvan, sikerült, csodás egy ilyen szép, hangulatos szobában élni!

Az akadályláncolatok azt mondják, hogy sétálva is odaérsz, nem kell rohanni, erőlködni. Ha rohansz, nem veszed majd észre a menet közben felbukkanó, téged tovább segítő lehetőségeket. Ha sétálva haladsz, időt teremtesz magadnak, hogy jobban átlásd mire van még szükséged, hogy megvalósítsd a vágyadat és időd lesz arra is, hogy ezeket a plusz dolgokat is beilleszd a képbe.
És amikor elérsz a megvalósuláshoz, nem kimerülve és „lélek-szakadva” érsz oda, hanem békésen és valódi mosollyal az arcodon, pont úgy, ahogy az egész odavezető utadat megtetted.

Tamás Kriszti Tara
www.egyensulyban.com

2016.07.02.

 

 

Összetört szívek túlélése

szivkEbben az időszakban (április-május) sok párkapcsolattal kapcsolatos téma kerül felszínre. Újrarendeződünk, újrahelyezkedünk, úgy tűnhet az Élet sakkozik a pályán betöltött pozícióinkkal és elvesz minket valaki mellől, hogy másvalaki mellé tegyen és onnan aztán még tovább. Ha a kapcsolatainkban működik a tiszta kommunikáció – nem csak egymással, de önmagunkkal is – akkor nagyobb eséllyel maradunk a régi partnerünk mellett, ám így is megújulásra számíthatunk. Ez az időszak a megújulásé és bár főleg a párkapcsolatokban mutatkozik ennek fókusza, ez érvényes minden más kapcsolódásra is. Munkahelyi kapcsolatokra, barátságokra, az önmagunkkal való viszonyunkra.

Ha sok szőnyeg alá söpört témánk adódott, ha elnyomtuk bizonyos vágyainkat, akkor ez most a szembesülés időszaka és a változásé is. Mindez azonban nagyon fájdalmas tud lenni, menet közben összetörhet a szívünk, mély fájdalmakat élhetünk át a veszteségérzés miatt, amiért a régi ismert, biztonságosnak érzett dolgot magunk mögött kell hagyjuk és mert az újrarendeződéshez először meg kell éljük az elválást, leválasztódást. A megszokottól elbúcszúzni bizony nem kellemes. Ha egy kapcsolat véget ér, azt is meg kell tanulnunk elengedni és meggyászolni. Amíg ragaszkodunk, küzdünk a régi fenntartásáért, miközben már a leválás megindult, azzal folyamatos fájdalmat generálunk magunknak. Ezért esik olyan sok szó az elengedésről. De ez mit jelent valójában? Az elengedés az, amikor már nem ragaszkodom, kapaszkodom. Amikor már nem akarom, hogy az legyen, amit én akarok (hogy minden maradjon változatlan), amikor már nem állok ellen a fájdalomnak, amikor megadom magam mindannak, ami van, amikor elengedem a szorítást.

Amikor véget ér egy kapcsolat, az egy kicsit olyan, mint amikor egy szakadékot kell átugranunk, hogy átjussunk a túloldalra. Van, amikor megy ez egy ugrással is, de a legjellemzőbb az, hogy nem ugrunk. Ez akkor is igaz, ha mi magunk kezdeményeztük a szakítást, ebben az esetben is ugyanúgy végig kell járjuk az elengedés-megértés- elindulás-megújulás szakaszait.

div1

Most arról szeretnék írni, hogyan lehet túlélni egy fájdalmas szakítást. Legalábbis két saját példát megosztva szeretném megmutatni, hogy én hogyan haltam bele és éltem túl két óriási szívfájdalmat, amik végül nagyon sokat tanítottak nekem önmagamról. Abban bízom, hogy a saját tapasztalataimat megosztva talán segíthetek azoknak, akik most élnek át ilyesmit, és láthatják, hogy nincsenek egyedül. Túlélhető. Ha nem is pont azon a módon, ahogy én tettem, hanem más úton. Természetesen most is – mint minden írásomban – önismereti megközelítésből foglalkozom a témával.

Az első példában egy nyolc éves kapcsolatnak vetettem véget, de az, hogy én kezdeményeztem nem csökkentette az elválás fájdalmát. Összetört szívvel, fájdalommal és ráadásként a kezdeményezés miatti bűntudattal terhelve indult a megújulásom. Akkoriban ez volt életem első nagy fájdalma, óriási ébresztő erővel bírt. Persze akkor még ezt nem tudtam. Rengeteget beszélgettem a barátnőimmel, folyamatosan ismételgetve, bizonygatva, hogy jó döntést hoztam.

A kommunikáció nagyon fontos ebben a szakaszban is, mert a történtek szavakba foglalása segít az elmének a megértésben és ezáltal a felkavart idegrendszer megnyugvásában is.

Folyamatosan remegtem a belső feszülésektől, ráztak a belső érzelmi viharok. Rengeteget sírtam.

A sírás mindig jó, nagyon erős segítség abban, hogy újra és újra elérjünk a megkönnyebbülés állapotába.

Azt éreztem, hogy nem vagyok képes kezelni ekkora mennyiségű és intenzitású érzelmet. Úgy éreztem, hogy szétrobban a szívem és belehalok. Az egész lényem egy óriási feszültség volt. Próbáltam valamelyest elnyomni, lenyomni, hogy a mindennapokban funkciolnálni tudjak, de amint egy pillanatra is egyedül voltam, azonnal feltörtek. Hiszen egy vulkánt nem lehet lefojtani. Azt éreztem, hogy itt már tényleg csak a halál segítene, mert semmi más eszközöm már nem maradt a túlélésre. Érdekes ellentmondás, ugye? De még tartottam magam. Aztán egy hétvégén bezárkóztam és három napig sírtam folyamatában. Az elmém, mint az őrült gondolkodott, önigazolásokat keresett és megoldásokat, kiutat a fájdalomból. Remegett az egész testem. Fel sem keltem már az ágyból, csak feküdtem és szenvedtem. Aztán egyszercsak megéreztem, hogy én vagyok az, aki feszülök. Én vagyok az, aki szinte hergelem bele magam az újabb és újabb fájdalomba azzal, hogy pörgetem a gondolataim ugyanazon és azt akarom, hogy úgy legyen, mint régen. Hogy semmi se változzon. De hiszen már minden megváltozott. És akkor megéreztem, hogy mennyire elfáradtam. Hogy mennyire végletesen fáj a folyamatos fájdalom és feszültség és én magam tartom fent ezt az állapotot. Ekkor értem el egy pontra, ahol egy pici rés keletkezett az ellenállásom falán. Ez elég volt arra, hogy azt mondjam: Belefáradtam a fájdalomba, segítséget kérek, megkönnyebbülésre vágyom.

Amikor imádkozunk, segítséget kérünk, akkor kinyílt állapotban vagyunk. Amíg az igazunkat próbáljuk bizonyítani addig még zártak vagyunk és erővel toljuk a falat. Amikor szívünk mélyéről segítséget kérünk (legyen az akár isten, angyalok, barát, segítő felé), azzal elértünk egy olyan pontra, amikor már nem állunk ellen a sebezhetőségünknek, elismerjük önmagunk felé gyengeségünket és érzékenységünket, azt, hogy szükségünk van segítségre.
Valójában ekkor vagyunk a legerősebbek.

Miután spontán, de totálisan beleengedtem magam a fájdalom legmélyére, az elfáradással elértem a gödör legaljára, elértem azt a pontot, ahol már képes voltam megadni magam. Ebben semmi tudatosság nem volt még. Egyszerűen túlfeszültem, túlfájtam és átestem a holtpontomon, szinte belehalva a korábbi feszülésbe. Amikor ez a „belehalás” megtörtént, akkor éreztem először egy kis megkönnyebbülést. Ekkor kerültem elengedésbe, megengedésbe. Ekkor fogadtam el azt, ami van. Ekkor fogadtam el, hogy az ismert és megszokott életemben változás történt és a gödör aljáról már csak felfelé vezet az út. Aztán ráébredtem, hogy hoppá, innen már csak felfelé vezet az út! Ez hozta meg az elmém számára a felismerést, hogy ennél már csak jobb lehet, rosszabb nem. És ez bizakodással töltött el. És amikor bizakodni kezdünk, akkor azonnal emelkedni is kezdünk. Ahogy felismertem, hogy a szakadék alján vagyok, máris kiemelkedtem a szakadék másik oldalán. Nem kellett mászni, elég volt ráébredni, hogy innen már csak jobb jöhet.
Ennek felismerése még nem volt egyenlő azzal, hogy tényleg el is hittem, hogy jön majd jobb. Továbbra is azt gondoltam, hogy kénytelen voltam hátrahagyni a legjobb dolgot, ami velem történt, a másikkal való kapcsolatot. De ekkor már nem pörgettem bele magam az önsajnálatba (hiszen már egyszer elértem a legmélyebb pontot). Helyette inkább igyekeztem előre nézni. Négy évet töltöttem párkapcsolat nélkül, ám korántsem egyedül.
Önmagammal randiztam…

div1

Önmagammal randiztam. Kíváncsian figyeltem, hogy ki vagyok én a másik, egy másik nélkül. Milyen dolgok vonzanak? Mit gondolok erről-arról? Milyen tevékenységek vonzanak? Mi okoz NEKEM örömet? Épp úgy energiát és figyelmet szenteltem a magammal való kapcsolatra, mintha egy párkapcsolatban a másik iránt érdeklődtem volna. Sőt, sokkal mélyebbre mentem. Hiába, izgalmas személlyel randiztam és érdekes dolgokat tudtam meg róla(m).

Fontosnak és hasznosnak tartom, ha két kapcsolat között az ember tud egyedül lenni. Idő kell, hogy kitisztuljanak az érzelmeink, és tisztában legyünk azzal, hogy ki az, aki majd az új kapcsolatot kezdi – ki vagyok Én? Ki vagyok én Most? Tapasztalatokkal gazdagabban, megújulva, más szemmel nézve a világot – egy másik ember lettem menet közben. Nem ugyanaz az ember kezd egy új kapcsolatba, aki az előző kapcsolatba került és nem ugyanaz vagyok, aki az előző kapcsolatot maga mögött kellett hagyja. Változunk és ne hagyjuk ki annak a felfedezésnek az örömét, hogy kivé váltunk útközben.

A következő párkapcsolat akkor érkezett az életembe, amikor teljes szerelemben éltem magammal. Az egyedül töltött évek és a sok mélyre tekintés olyan ön-szeretetet hozott az életembe, ami békéssé és kiegyensúlyozottá tett. Boldog voltam magammal, elégedett az életemmel. A boldogság pedig boldogságot vonz – így egyszercsak egy új párkapcsolatban találtam magam.

div1

A következő szakítás négy év kapcsolat után ért el. Itt már tudatosabban alkalmaztam a leválási folyamatot, bár ez nem jelentette azt, hogy ne fájt volna épp olyan erősen, mint a korábbi veszteségélmény. Itt is végigmentem ugyanazon a meneten: Rendkívül sok sírás, érvelések, beszélgetések, tehetetlenségérzés, mély és gyötrő fájdalom. Ekkor azonban már ismertem a megoldást, bár tudni valamit és átélni az két különböző dolog. Mindenesetre amikor elértem arra a pontra, hogy több fájdalmat már nem tudok elviselni, meghoztam azt a tudatos döntést, hogy itt a vége.

Bezárkóztam ismét egy hétvégére és lefeküdtem a szőnyegre azzal a szándékkal, hogy itt és most meghalok a kapcsolat számára. Lefeküdtem a földre, mert érezni akartam, hogy ez az a mélypont, ahonnan csak felfelé vezet majd az út. De még velem volt minden fájdalom. Feküdtem és felváltva lazítottam és feszítettem az izmaimat, attól függően, hogy épp milyen érzelemhullám merült fel bennem. Ha harag, feszültség, akkor összeszorítottam minden izmomat és addig feszítettem, amíg el nem fáradtam bele vagy nem jött egy újabb gondolat- és érzelemhullám, ami egy fokkal könnyedebb volt. Ekkor ellazítottam minden izmomat. Azt mondtam magamnak, hogy addig innen nem kelek fel, amíg újjá nem születek ebből a „szívhalálból”. Figyeltem a gondolataimat, az érzéseimet – és ez a figyelem megadta azt az egy lépés távolságot, ami átalakít szenvedőből tanúvá, megfigyelővé. Itt már tudatosan arra figyeltem, hogy ne harcoljak a gondolataimmal az igazamért, hiszen ezen a fázison már átmentem barátok segítségével. Itt a földön csak a bennem felbukkanó érzelmekre figyeltem és a testemre, ahol feszül-lazul. Direkt nem változtattam a légzésemen, hagytam, hogy úgy jöjjenek a levegővételek, ahogy épp jönnek. Mélyen vagy felszínesen, hosszan vagy röviden.

Úgy tűnt, hogy hosszú órákon át feküdtem ott. Minden ellazuláskor kerestem magamban a megkönnyebbülés érzését. Sokáig nem találtam. Az első erős feszülések után elértem egy minden-mindegy állapotba, ami leginkább letargiához, depresszióhoz hasonlító érzet volt. Nem keltem fel, megfigyeltem ezt is. Belementem, megízleltem, hogy ez milyen érzés. Hát nem jó. De feküdtem ott tovább. Vártam, hogy mi jelenhet még meg. Tisztában voltam vele, hogy ami jön, az megy is. Lehet, hogy várnom kell rá egy ideig, míg elmegy, de várok.

Az a helyzet az érzelmekkel, hogy olyanok, mint a hisztis kisgyerek. Figyelmet akarnak. És ha nem kapják meg, akkor először erősödik a hiszti, fokozódik az érzelem, majd mivel hiányzik a dráma egyik résztvevője a képletből (én, aki belegabalyodnék az érzelembe), az intenzitás csökken, majd elül. És egyszercsak nincs ott többé.
Amire irányítjuk a figyelmünket, azt éltetjük. Ahová megy a fókusz, oda megy az energia.
Az egy lépés távolságból való megfigyelés azonban nem egy éles fókusz, hanem egy panoráma látásmód. Az eggyel nagyobb kép. Ekkor ténylegesen csak megfigyelők vagyunk. Mint amikor egy pályaudvart a felette lévő hídról szemlélünk és látjuk, ahogy a vonatok (érzelmek, gondolatok) a különböző sávokon jönnek-mennek.
Akkor adnánk fókuszt nekik, ha kiválasztanánk egy vonatot, ráugranánk, és csak azzal haladnánk egy irányba. Ekkor elveszítjük a nagyobb képet és a dráma részévé válunk, hagyva, hogy egy érzelem magával ragadjon minket.

Ami nekem sok órás földön fekvésnek tűnt, valójában csak két óra volt. Ez alatt az idő alatt sokféle érzelem jelent meg és haladt tovább, a fájdalom különböző erősséggel ütötte fel a fejét, majd csitult el bennem. Amikor úgy éreztem, hogy kiürültem, nagyon lassan nekiálltam felkelni. Megmozgattam a kezeim, lábaim, a fejem, majd oldalra fordulva feltápászkodtam. Nagyon nehezen keltem fel, ólmosan nehéznek éreztem a testem és rendkívül fáradtnak éreztem magam. Ezután lefeküdtem aludni és több, mint tíz órát aludtam. A belefektetett munkám az alvásidő alatt elrendeződött bennem és megújulva ébredtem fel. Ekkor már újra bizakodva. Úgy éreztem ténylegesen meghaltam a kapcsolatnak és egy üres papírlap vagyok. Azt írok és rajzolok erre, amit csak szeretnék. Most már nem kellettek évek ahhoz, hogy újra magamra találjak, hiszen már együtt voltam önmagammal. Pár nap alatt újra megtaláltam a korábbi egyensúlyom és ismét megújulva, új szemmel indultam neki az életemnek. Egy-két hónap elteltével ismét kopogtatott a szerelem.

A valódi elengedéshez nem lehet megspórolni a teljes érzelmi átélést. Először mindenképp át kell menjünk azon a szakaszon, amikor engedjük magunkat mélységében megtapasztalni az adott érzelmet. Csak ezután tud bekövetkezni a megkönnyebbülés fázisa.

Kérd, keresd és várd a megkönnyebbülést. Ez tesz nyitottá, ez mozgatja meg az energiákat, ez lendíti tovább a megkezdett változást. Aki nem halad, az áll. Tudd, hogy nem szükséges a fájdalomban hosszan időznöd. Szabad továbblépned. Mihez ragaszkodsz még? Miről hiszed azt, hogy nem tudsz nélküle élni? Ez igaz? Egészen biztosan igaz? Ki vagy Te? Ki vagy Te akkor, amikor önmagad szereted? Mi történne, ha szeretnéd magad?

Tamás Kriszti Tara
www.egyensulyban.com

Ha segítségre van szükséged, itt vagyok.
Nem kell egyedül lenned életed kihívásos szakaszában!
#BéreljMúzsát! Egyeztessünk időpontot, várlak szeretettel.

Kreatív gyorsterápia otthon

Előfordul, hogy nincs bennünk nagy elakadás, de szükségünk lenne valami pluszra, ami segít átbillennünk egy nemkívánatos állapotból egy kellemesebb érzésbe. Ez aztán majd ugródeszkaként szolgál, hogy folytassuk az utunkat előre. Ekkor hasznát vehetjük a kétkezi alkotás jótékony hatásának.
Vegyük elő a fiókból a színes ceruzákat, kötőtűket, izzítsuk be a varrógépet, higítsuk fel a beszáradt festékeinket, akár a körömlakk-készletünk is megteszi vagy a gyerekünk gyurma- és legógyűjteménye. Az alkotásban nincsenek határok, bármiből készülhet forma, legyen az fogpiszkáló, gyufa, régi újságpapírok, parafadugó, üdítős kupak, papírzsebkendő, parti kavics….
Nem baj, ha nem szép, ha nem tökéletes, most nem a külvilágnak készíted.

Ezt a listát nagyon hasznosnak találom, mert nem csak az alkotás maga tudja újrabalanszírozni a zaklatott elménket, hanem a formák, a színek is visszahatnak ránk.

Fáradtság Rajzolj virágokat
Düh Rajzolj egyenes vonalakat
Fájdalom Építs modellt
Unalom Színezz ki egy lapot sokféle színnel
Szomorúság Fess szivárványt
Félelem Köss valamit
Aggodalom Készíts babát
Felháborodás Tépj egy lapot kis darabokra és illeszd össze őket különféle mintákba
Idegesség Hajtogass papírból valamit (origami)
Feszültség Rajzolj különféle mintákat
Nosztalgia Rajzolj útvesztőt
Csalódottság Utánozz le egy festményt, portrét
Elkeseredés Rajzold meg a kivezető utad
Zavarodottság Rajzolj mandalát
Erőhiány Fess tájképet
Nem érted a saját érzéseid Fess önarcképet
Szeretnél emlékezni erre a pillanatra Rajzolj színes mintákat és színezd ki őket
Rendeznéd a gondolataid Rajzolj méhkaptár mintát vagy négyzeteket
Döntés előtt állva Rajzolj hullámokat és köröket
Elakadáskor Rajzolj spirálokat
Saját céljaid jobb megértése Rajzolj irányjeleket (nyilakat, útjelzőket)

A példákban a “rajzolj, fess” szavak felcserélhetőek a”készíts” szóval.
Nekem van egy füzetem kifejezetten ilyen célokra 🙂

körömlakktulipán
(Körömlakktulipánok – by Tara)

Jó alkotást!
Tara

A lista forrása: The Minds Journal

Tara – Kitartás!

rideA saját bőrömön is tapasztalom, hogy az utóbbi egy-két hét elég kemény volt, másoktól is sok panaszt hallok. Extrém fáradtság, ingerlékenység, testi fájdalmak, erős érzelmi hullámzások, ezek miatt viták… bizony nem kis feladat most tudatosnak maradni vagy kibillenés esetén visszatalálni a középpontunkhoz.

Most igencsak jól jönnek azok a technikák, amiket eddig megtanultunk. Használjuk őket! Relaxáljatok, meditáljatok, pihenjetek, aludjatok! Találjatok módot arra, hogy lecsendesítsétek az elméteket az érzelmeiteket.
Én rajzolok, festek, varrok, relaxálok, tudatosan lélegzem, mozgok. Én is érzem, hogy az idegrendszerem hamar túltherhelődik, ezért többször nyúltam a számomra egyensúlyt nyújtó eszközökhöz, épp ahhoz, amihez az adott pillanatban kedvet éreztem. Hogy még egy relaxációs módszer se legyen korlát, ne mindig ugyanazt használjam.

Hogy miért vagyunk ennyire felpörögve?

Most kaptunk a nyakunkba mindent egyszerre.
Napfogyatkozás, tavaszforduló, újhold mindenféle asztrológiai együttállással megtámogatva. A lezárások és kipucolások ideje ez. Az asztrológiai állások szerint április 4-ig tart ez az időszak, utána indulnak majd be a dolgok, a már kitakarított állapottal. Sokaknál nem csak a szokásos tavaszi nagytakarítási vágy indul be, hanem annál erősebb hajtóerővel, szinte kényszert érezhetünk a környezetünk rendbetételére: akár a lakástakarítással, akár az asztalunkon rendrakással vagy azon ismerősök szelektálásával, akikkel úgy érezzük már nem tudunk együtt haladni. Aktív megújulásban vagyunk, a folyamat közepén.
Ó és még foghatjuk mindezt a napkitörésekre is (a nyuszin kívül), és ne feledjük, hogy a sarki fény is leért Magyarországig, mert olyan erővel jött az energia a Föld irányába.

Kitartás! A nehezén túl vagyunk.

Saját képpel leírva úgy érzem, hogy most egy óriási mosógépben vagyunk, ami fel-le forgat minket, kimossa belőlünk mindazt, amire még ugrunk, nyomogatódnak a gombjaink rendesen.
A fény és a sötét intenzívebben kerekedik egymáson felül, nem finom átmenetekkel. De egyszercsak leáll ez a tekerés, jön a centrifuga, nekiindulnak az energiák és ahogy a víz kilövell a csövön át a mosógépből, mi is ilyen határozott erővel tudunk nekiindulni hamarosan. Az aratás (ahogy azt az év elején is írtam) pedig nagyjából év közepétől lesz várható.

Igazából büszkék lehetünk magunkra, hogy ekkora erőhatások mellett nem őrültünk meg, még itt vagyunk. Kitartás!

Ha tudsz, pihenj sokat, aludj sokat.  Érjen minél kevesebb inger. Ha zenét választasz, az inkább legyen csendes, ellazító típusú vagy válaszd a teljes csendet. Ami neked jó. Azt válaszd, ami símogatja az idegszálaidat. És tudd, hogy nem vagy egyedül ebben a mosógépben.

Új kedvencem Matt Khan (aki erősen emlékeztet a Papaji vonalra és igyekszem többet fordítani tőle) pedig ezt mondja: “Szeresd azt, ami épp felmerül. Ne állj ellen semmilyen érzésnek. Ha nyűgös vagy, szeresd magadban azt, aki nyűgös. Ha tehetetlennek, lemaradottnak érzed magad, szeresd azt, aki nem tud mit tenni, aki lemaradt. Szeresd azt, ami van.”

A lényeg, hogy ne állj ellen mindannak, ami épp történik, mert azzal csak a falat tolod, több feszültséget generálsz magadban és hamarabb fogy az erőd. Ha cselekvésre vágysz, takaríts, rakj rendet, nézd meg mire van szükséged és mi az, amire már nincs. Ezzel igazán egybevágó tudsz lenni a jelenlegi energiákkal. Ha elfáradtál, pihenj. Nem kell bonyolítani, csak annyit tegyél meg, amennyit kell. Többre nincs szükség.

“Most ………………. -nek érzem magam. Tehát ez a legtökéletesebb pillanat arra, hogy szeressem magam.” (Matt Khan)

Tamás Kriszti Tara – http://www.egyensulyban.com

Ha szükséged van valakire, aki meghallgat, ha nem tudod hogy kezeld ezt az időszakot, hogyan legyél egybevágó a saját érzelmeiddel, ha szükséged van egy relaxációs módszerre, keress meg bátran, gyere Múzsabeszélgetésre!
Nem kell egyedül dobálóznod abban a mosógépben 🙂 Várlak szeretettel!

2015.03.28.