Jelzőrendszer és pólusváltás

“Lásd magad egy mágnesként, ami többet és többet húz magához
mindabból, ahogyan érzed magad.”
(Abraham)

magnet

Mi van, ha nem tetszik, amit érzel?

Sokaknál az első reakció az, hogy félni kezdenek a saját érzelmeiktől. Megijednek attól, ha azon kapják magukat, hogy kedvtelenek, szomorúak, aggódóak, félnek.
Ez pedig automatikusan még többet fog hozni az adott érzésből és pluszban még csalódottságot, elkeseredettséget okoz, amiért így érzed magad. Bezárod a kört és a kellemetlen érzetekben tartod magad.

Mi a megoldás? Mi a kiút?

Arra használni a felismerést, ami: jelzőrendszernek.
Tudd, hogy az érzelem: jelzőrendszer. Nem csapda. Nem megváltoztathatlan pólusú az a mágnes. Ha észreveszed, hogy milyen alaptónusú érzésben vagy hosszabb ideig, ahelyett, hogy emiatt ostorozni kezdenéd magad, örülj annak, hogy észrevetted.

♦ ♥ ♦

Bátran ránézek a saját negatív érzéseimre, félelmeimre, mert azért vannak ott, hogy üzenjenek a számomra. Jelenlétük hasznos, mert megmutatják, hogy milyen gondolatokat és hitrendszereket éltetek éppen magamban, mire fordítom a figyelmem irányát.

“Nahát úgy tűnik szomorú/morgós/feszült/stb. vagyok egy ideje.
Milyen jó, hogy észrevettem! Ez azt jelenti ideje váltani.”

Én, aki észrevettem, képes vagyok változtatni is.
Jelzést kaptam (magamtól) arra, hogy ideje változtatni a fókuszon, a nézőponton. Nem azért, mert akkor behúzok valami rossz dolgot a negatív pólusú mágnesemmel, hanem mert az ebbe az irányba való figyelem elfáraszt, nem tölt fel, kimerít. Én pedig jól akarom magam érezni. És milyen remek, hogy észrevettem, hogy éppen nem töltődöm, hanem lemerítem az erőkészleteimet. Mit tehetnék azért, hogy feltöltsem magam újra? Mi esne most jól? Mitől tudnám magam egy kicsivel jobban érezni, mint eddig?

Milyen jó, hogy észrevettem, hogy milyen érzésben fürdök már egy ideje, így nem tudattalanul húzom magamhoz tovább a kellemetlen tapasztalásokat, érzeteket, hanem jelzést kaptam arra, hogy éppen most elég erős és tudatos vagyok ahhoz, hogy a gondolataim irányát megváltoztassam.

Milyen remek, hogy mindig kapok jelzést erre! Milyen remek, hogy erős vagyok és képes vagyok én megadni a figyelmem irányát és ezzel a gondolataim irányát, ami által az érzelmeim is sokkal kellemesebbé válnak a számomra! Máris mennyivel jobban érzem magam, hogy tudom mindezt.
Mennyire jó, hogy nem kell kitaláljam a teljes megoldást, elég csak arra figyelnem, hogy éppen mi az, ami feltöltene engem? És ezt teszem.
Nem megyek vissza, nem nézek vissza abba az érzetbe, amikor nyomorultul éreztem magam, mert azt gondoltam, hogy…
Annak az érzetnek csupán az volt a célja, hogy jelezze számomra, hogy épp nem vagyok egybevágó az egyensúlyommal, a békémmel, a valódi lényemmel. Az érzelem a célját beteljesítette, munkáját elvégezte. Kész, hazamehet, elengedem, elengedtem.

Arra figyelek, ami most számomra jobb érzést ad. Például az, hogy mennyire jó, hogy képes vagyok észlelni, észrevenni, tudatosítani a bennem működő jelzőrendszert. Arra a jó érzésre figyelek, hogy mennyire jó, hogy a jelzőrendszerem remekül működik. Arra a jó érzésre figyelek, hogy érzem, hogy képes vagyok a mágnesemen pólust váltani bármikor. Arra a jó érzésre figyelek, hogy kíváncsi vagyok, milyen remek dolog tudna most engem feltölteni? És ami eszembe jut, megteszem. Jólesne egy séta? Jólesne egy meleg leves, egy ölelés, egy jó szó?
Felöltözöm és kimegyek a friss levegőre. Nekiállok levest készíteni.
Megölelem a kedvesem, a gyerekem, a kisállatom – vagy, ha egyedül vagyok, megölelem magamat. Hiszen szeretem magamat, megérdemlem az ölelést magamtól is. Kéne egy jó szó? Azt mondom a kedvesemnek, gyerekemnek, kisállatomnak: szeretlek. Ha egyedül vagyok, magamnak mondom: szeretlek.
Nem kell feltétlenül és mindig kívülről kapjam azt, ami feltöltene. Ha szeretve akarom magam érezni, én vagyok az első résztvevője az egyenletnek, tehát kezdjem magammal: szeretlek. Csak úgy, ok nélkül, mert én vagyok én, és itt vagyok és jó érzés tudni, hogy nem kell semmit sem tennem azért, hogy szeretve érezzem magam.

Amikor feltöltődöm, van miből adnom másoknak is. Amikor feltöltődöm, a mágnesem automatikusan feltöltött, kellemes dolgokat, könnyű megoldásokat fog hozni a számomra.

A mágnes kellemes pólusát erősíteni nem azt jelenti, hogy innentől az élet sima és zökkenőmentes lesz vagy ne találkoznánk kihívásokkal. Azt jelenti, hogy mindig megtalálom a könnyebbik utat a megoldáshoz, mindig megtalálom a könnyebbik utat a szeretet kifejezéséhez. Azt jelenti, hogy megengedem magamnak, hogy a könnyebbik úton járjak, mert szabad azt választanom, ami nekem (is) jó. Azt jelenti, hogy bármi történik, TUDOM, hogy a dolgok jól alakulnak a számomra. Mert ennek vagyok mágnese. Mert képes vagyok erre mágnes lenni. Mert képes vagyok észrevenni az érzelmi jelzőrendszerem jelzéseit és képes vagyok a figyelmemet és a gondolataimat átfordítani, ha szükséges. Képes vagyok elengedni a feszültséget és képes vagyok megengedni, hogy csodás dolgok történjenek velem. Jól érzem magam a bőrömben és pont ott vagyok, ahol lennem kell. Honnan tudom, hogy ez így van? Onnan, hogy pont itt vagyok és nem máshol.
Szeretem figyelni az érzelmi jelzőrendszeremet, mert mindig pontos és mindig segítségemre van.

Senki nem érezheti jobban magát mihelyettünk. Ez a saját felelősségünk. Képes vagy rá!

Tara
2017.12.09.
Ha szeretnél segítséget az átfordításhoz, gyere privát múzsafoglalkozásra. Nem vagy egyedül, szabad segítséget kérni, hogy jobban ráláss a saját folyamataidra. Egyeztessünk időpontot, várlak szeretettel!
ide írj: hivatasosmuzsa@gmail.com
www.egyensulyban.com/hivatasos-muzsa

 

Reklámok

2017. ősz: Csúzliból vágtába

horseMár mindjárt, már mindjárt vége az augusztusnak és vele együtt a csúzli visszahúzó, visszatartó, feszültséget keltő érzésének. Szeptember még egy kicsit átmenet lesz, de már indulunk előre. Azonban októbertől a csúzli kilő bennünket és akkor aztán uccuneki lesz! 🙂

Még most van egy picinyke idő szeptemberben összeszedni magunkat és megtenni az előkészületeket mindarra, amit szeretnénk megvalósulni látni az életünkben. Teli pohárba nem tölthetünk, úgyhogy most tedd még le a félelmeket, visszahúzó gondolatrendszereket, hogy az új beáramolhasson a helyére. Az legyen az alapgondolat, hogy az Univerzum/a Mindenható/az Élet jóindulatú. És minden ami történik, értünk történik.
Az egész év arról szól, hogy tegyük azt, amit tenni szeretnénk. Egész eddig ezt finomítottuk, formáltuk, elkezdtük, újraterveztük, csináltuk. Közben átalakultunk, megújultunk. Most pedig itt állunk a küszöbén annak, hogy végre összeálljanak a dolgok.

Tehát szeptemberben gatya felköt, lóra ráül, októberben pedig vágta indul.
Nincs mitől félni, vártuk már ezt az időszakot nagyon.
Addig is barátkozzatok a lovakkal! 🙂

Tara
2017. augusztus 31.

Ha segítségre, támogatásra van szükséged, hogy felkészülten érkezz a vágtába, továbbra is itt vagyok, segítek. Egyeztessünk időpontot! Várlak szeretettel!

hivatasosmuzsa@gmail.com
http://www.egyensulyban.com

 

Álomfejtéseink

dreamingSokszor kérdezik tőlem, hogy mit jelentenek az álmaink. Mennyire valós az ott kapott információ, ha esetleg nagyon intenzív maga az álom vagy sok részletre emlékezünk – ami nem napi szintű jelenség.

Természetesen az álomfejtés mindig is érdekelte az embereket, hiszen már régen is izgatott minket, hogy mi van az ébrenléten túl, mi van az életen túl, a “kishalálban“, ahogy az alvást nevezték. Titokzatosnak, misztikusnak élték meg ezeket a kapott képeket, hiszen ezek hatással tudnak lenni az érzelmeinkre és így a hangulatunkra, reakcióinkra ébredés után. Vajon mennyi ezekből a valóság? Milliónyi álomfejtő könyv és kutatás létezik ma is.

Ahogyan én látom, leginkább mi magunk tudjuk megfejteni a saját álmainkat, hiszen a szimbólumok, amiket látunk, számunkra hordoznak jelentést. A mi saját képi világunkból merítődnek, ahogy az elme igyekszik képpé formálni, értelmezni azt a nagy mennyiségű információt, amit a korlátlanságban megéltünk az álom megváltozott tudatállapotában.

Nemrég volt egy újabb, nagyobb jelentőségű álmom, amiről eszembe jutottak korábbi erős álomszimbólumok és mintázatok. Azért osztom meg ezeket most veletek, mert ezekből a példákból kiindulva ihletet, ötletet kaphattok arra, hogy a saját álmaitokat jobban megértsétek, az egyéni szimbólumaitokat jobban felismerjétek.

A minap álmomban fényképet készítettem és sok év óta, most először sikerült éles képet csináljak, minden gond nélkül. Ezen még álmomban is meglepődtem. Mert annyira intenzív volt a meglepetés élménye, hogy egy pillanatra tudatossá váltam és emlékeztem, hogy bizony a fényképkészítéssel mindig gondjaim voltak az álmaim alatt (a való életben ez sosem volt probléma). Álomállapotban általában a kamerával adódtak nehézségeim. Például lenyomtam a gombot és mégsem készült fotó, vagy lecsúsztam a pillanatról, az elkészült kép törlődött. Legtöbbször azonban az élességbeállítással voltak gondjaim. Még ha sikerült is fotózni, a képek sosem voltak élesek. Leginkább már készítés közben hiába próbálgattam a zoomot állítani, sehogy sem volt jó. Most először azonban minden pöpecül sikerült. Igazán örömteli élmény volt ez ébredés után.

Számomra ez jó visszajelzés volt arra, hogy az életemben egy olyan ponton vagyok, ahol végre megtaláltam a saját fókuszomat, a saját irányomat, ami erőt ad és egy újfajta magabiztosságot teremt, új alapokon.

Az álmaink legtöbbször csupán feldolgozásai a minket ért eseményeknek, a hozzánk befutott sok-sok információnak, amit az elme próbál feldolgozni. Alvás közben töltődünk fel, kapcsolódik a lelkünk a felsőbb énünkhöz, piheni ki a fizikai lét fáradalmait és gyűjt be további infókat, amik segítségünkre vannak. Mivel az elménk ilyenkor a feldolgozással vagy teljes pihenéssel van elfoglalva, mi magunk nyitottak vagyunk arra, hogy kikalandozzunk ebből a fizikai létből, megtapasztaljunk más valóságokat, dimenziókat, illetve más síkokon tanuljunk, bővítsük ismereteinket. Ezekre az álmokra azonban a legtöbb esetben egyáltalán nem emlékszünk, mert olyan mély szinteken zajlanak. Maximum néhány képfoszlány, halvány emlékkép szűrődik át az elmén keresztül, miközben visszatérünk a fizikai test fókuszába. A visszatérő álmokra azonban általában jobban emlékezünk és remek útjelzők tudnak lenni, ha olvasunk bennük.

Az évek során megtanultam értelmezni a saját szimbólumrendszeremet és a visszatérő álmok mindig szépen jelezték, hogy éppen hogyan állok a saját fizikai létezésemmel, milyen félelmek, blokkok állják utamat, illetve ha változás előtt/alatt álltam éppen.

Gyerekkoromban sokszor álmodtam azt, hogy nem tudok lépcsőn felfelé haladni. Ez annyira frusztráló volt álmomban, hogy ébredés után is áthatotta a hangulataimat. Általában nem volt elég erős a combizmom, hiába erőlködtem, nem bírtam feltolni magam a következő lépcsőfokra. Sokszor volt az is, hogy ráléptem ugyan a lépcsőre, de ahogy ráhelyeztem a súlyom, a lépcső elolvadt és én belesüllyedtem, néha benne is ragadtam. Később aztán már könnyedén szaladtam felfelé a lépcsőkön.

Ez azt mutatta nekem, hogy mennyire kevés önbizalommal rendelkeztem akkoriban, nem tudtam megállni a saját lábamon, nem éreztem biztos talajt alattam, illetve nem tudtam kiállni önmagamért. Idővel aztán ez sokat változott az önismereti útnak köszönhetően.

Emlékszem sok víz-jellegű álomra is, amikor hatalmas cunami vízfalak magasodtak fölém, jelezve ezzel, hogy mekkora érzelmi hullámok mozognak bennem éppen. Ezeknek a hullámoknak az elcsitítása, egy döntéssel való megszüntetésük mutatta számomra, hogy mennyire tudom kezelni, megzabolázni az érzelmeimet. És persze ott voltak a különféle repülős álmok, amikor a szabadságom sokféle fokozatát éltem meg, néha még álomban is tanítva – az eszköz nélküli repülésre oktatva másokat.

A leggyakrabban visszatérő álmom azonban az autóvezetés szimbólumával érkezett.

Sok évig vezettem úgy autót, hogy nem működött a fék, nem működött a kormány. A fék hiánya miatt sok balesetet éltem meg, ütköztem bele másik autókba, hajtottam bele az óceánba vagy szimplán sodródtam félelemmel telve és teljes tehetetlenségben. Néha volt félig-meddig fékem, máskor a kormányzás működött hellyel-közzel jobban. Idővel már elkerültem a baleseteket azzal, hogy képessé váltam a kormányt kezelni, de fékem továbbra sem volt. Aztán hirtelen jött a váltás itt is. Meglepően nagy kvantum-ugrással. Egyszer nem csak azt éreztem, hogy nyugodtan vezetek és ura voltam a járműnek, amin minden működött, de már nem is autót, hanem egy buszt vezettem. Elszabadult busz volt, rajta jópár emberrel és én felléptem, bevállaltam a vezetést és megmentettem őket a balesettől. A helyszínről tovább vezetve észrevettem, hogy a busz mögé becsatolódott egy utánfutó, amin még több ember ült, mint a buszon. Ezen akkor nagyon meglepődtem. Annyira, hogy ekkor is tudatossá váltam álmodás közben.

Főleg ezek az autóvezetős álmok mutatták meg számomra, hogy épp mennyire vagyok képes kezelni az életemet, milyen üzemmódban járom az utam. Pánik, kapkodás, félelem, tehetetlenség? Vagy magabiztosság, felelősségvállalás? Emlékszem, amikor megláttam azt a sok embert, aki hozzám csatlakozott akkor, mennyire jólesett a megerősítés, hogy immár képes vagyok nem csak magamat, de másokat is eljuttatni a megfelelő helyre.

A saját álmaim számomra mindig is sokatmondóak voltak. Mindig színesek, tartalmasak, izgalmasak. Ha író lettem volna, csak az álmaimból merített történetek leírásával sok könyvet megtöltöttem volna. Számomra az álmok világa volt az első kapu, amin át jobban kapcsolódni tudtam a fizikain túli léthez. Mondhatom azt is, hogy az álmokon keresztül kezdett formálódni az intuícióm és összehangolódási képességem, amit ma már napi szinten használok a saját életemben és a múzsamunkámban is. Mindig is nagy kíváncsisággal fordultam az álmaim felé, mert imádom a történeteket, amiket kapok alvás alatt. Egy darabig álomnaplót vezettem, amit ajánlok mindazoknak, akik hasonló érdeklődéssel fordulnak a saját álmaik felé. Hasznos a saját szimbólumrendszerünk feltérképezésében. Aztán egyszercsak ebből az álomból is felébredünk…

Szép álmokat!
Tara

2017.08.14.
www.egyensulyban.com/hivatasos-muzsa

A tisztulás fokozódik – Árnyékfájdalmaink

Kedves Múzsaközösség!
További infók a jelenlegi tisztulási/gyógyulási/megújulási időszakra:

árnyék

Amikor felrázódnak bennünk régi félelmek, fájdalmak, akkor a jelenbeli megélésük épp olyan fájdalmas lehet, mint amikor először tapasztaltuk meg (ezért is igyekeztük elnyomni magunkban, önvédelemből). A mostani időszak bizony felráz bennünk sok ilyen eltemetett érzelmet. Ne félj belemenni, átélni. Azért jön elő, hogy tovább mehessen és megszabadulhassunk, megkönnyebbülhessünk.

Egy-egy ilyen felfokozott állapot után – még ha sikerült is valamelyest megnyugodnunk – a korábbi feszültség visszhangjait még hallhatjuk magunkban. Tudd, hogy ez már az elengedés része. Bár még úgy tűnhet, hogy a fájdalom továbbra is velünk van, hogy talán nem sikerült elengedni az újra átéléssel, ez nem így van. Ez már csak az utórezgés, a fájdalom árnyékának távozási módja.

Egy hasonlattal élve:
Amikor létrejön egy pattanás a testünk egy érzékeny pontján, akkor sokáig még nem nyomható ki. Csak növekszik belül, nő a feszültség, de nem férünk még hozzá.
ez az, amikor még le van nyomva bennünk az érzelem)
Aztán eljön az idő, amikor tényleges pattanás formájában megjelenik ez a feszültség és ekkor már kezelhető. (ez az, amikor most újra felrázódik bennünk)
Amikor kinyomjuk (újra átéljük), akkor az fájdalmas, de ugyanakkor megkönnyebbülést is ad. Ám a sebhelye még napokig érzékeny lehet és fájhat. (ez az árnyék-fájdalom)
Ekkor már túl vagyunk a nehezén, de a gyógyulásra is időt kell hagyni. A felszakított seb fájdalma már nem ugyanaz a fájdalom, mint ami korábban le volt nyomva. Ez a gyógyulás következő lépése.

A mostani időszakban ez a folyamat van felerősítve, megtámogatva a számunkra. Érzem én is a saját bőrömön. Az ezzel az időszakkal kapcsolatos fizikai tünetekről, illetve hozzáállásunk segítéséről korábbi két bejegyzésemben találsz részleteket.

Érzelmi hozzáállás: facebook bejegyzés
Fizikai tünetek: blog bejegyzés

Kitartás és lélegezzetek mélyeket! 🙂 Tara
2017.07.29.

Amennyiben segítségre van szükséged a saját folyamataid megélésével, keress meg!
Időpontot itt tudunk egyeztetni: hivatasosmuzsa@gmail.com
Várlak szeretettel! Tara

Terápia -Életút

életút.jpgMa azon filozofáltam a villamoson hazafelé, hogy ha most meghalnék, a lelkem hogyan tekintene vissza az életemre.
Aztán arra gondoltam, hogy játsszuk végig ezt a gondolatmenetet. Nyilván az emberi elmémen, egómon keresztül tudok most csak rálátni az eddigi utamra, de tágítsam ki a nézőpontot amennyire csak képes vagyok rá. Jelenleg “csak” erre az életre tekintve, nem véve számításba az életeken átfolyó fejlődési ívet, amire a lélek rálát, én emberként nem.

Akinek van kedve szintén egy tágabb nézőpontból tekinteni önmagára, az alábbi kérdések segíthetnek. Kicsit hosszabb lélegzetű, mély önterápia ez. Tollat, jegyzetet, diktafont vagy egy Hivatásos Múzsát készítsünk elő magunk mellé.

A környezetünk formálja emberi mivoltunk legnagyobb részét, az egónkat, a viselkedésünket. Születésünk után magunkra öltjük a környezetünket, mint valami ruhát és ezek nagy részét egész életünkön át viseljük. Ha levetkőzni nem is tudjuk minden részletét, annak tudatosítása, hogy ez egy “ruha”, sokat segít önmagunk és mások elfogadásában, növeli az önismeretünket.tojgli-sor
Lássuk a kezdő kérdéseket a gyerekkorból:
Mikor születtem, milyen életforma jellemző leginkább erre az időszakra? Milyen társadalmi közösségbe születtem? Melyik földrészre, országba, városba születtem? Kik a szüleim, nagyszüleim, rokonságom és az ő baráti körük? Van-e testvérem? Milyen hitrendszer vesz körül? Mit tartanak a szüleim fontosnak, amire szeretnének megtanítani? Milyen szülői, nagyszülői mintákkal találkozom, amiket gyerekként automatikusan magamévá teszek vagy erősen elutasítok? Milyen következtetéseket vonok le a környezetemből? (Például: A hallgatag emberek gonoszak. Ha sírok, apám nem vesz emberszámba. Akkor vagyok értékes, ha engedelmeskedem. Csak az szép, aki mosolyog. És milliárdnyi hasonló felszínesebb vagy sokkal mélyebb mondatok.)
Milyen félelmeket tanulok el másoktól, mi számít örömnek, sikernek?
Kiket választok barátaimnak és miért?
Milyen mintákat tanultam, milyen drámák értek, amik arra ösztönöznek, hogy egy bizonyos irányba induljak el? Milyen alapminták formálják a sorsomat?tojgli-sorAmikor ezeket és ehhez hasonló kérdéseket megválaszoltuk magunknak, akkor behívhatjuk konzultációra a lelkünket, intuíciónkat, magasabb énünket, kinek mi… Tegyük fel ezeket vagy hasonló kérdéseket is és figyeljünk a belső válaszainkra.

Mit akart a lélek megtanulni ebben az életben? Kiállást önmagamért? Értékemen kezelni önmagam? Türelmet, megbocsátást megtapasztalni? Felelősségvállalást, felelőtlenséget? A tapasztalatot, hogy minden egyes cél elérhető? A magányt vagy a magányon való túllépést? Komfortzóna tágítást? Kommunikációt vagy remeteséget? Egységet vagy kettősséget? Elnyomást vagy felszabadulást?
Mi az életemben látott leggyakoribb motívum?

Aztán a jelenidőre is nézzünk rá:
Itt és most mitől félek (még)?
Milyen döntéseim vezettek el a jelen pillanatomig? Döntöttem volna-e másként? Milyen érzelmi állapotok határozták meg a korábbi döntéseimet (félelem, megfelelési vágy/kényszer, tagadás, örömvágy, ellentmondás, harc, igazságkeresés…) Akarok-e ezen változtatni?
Itt és most mi tesz boldoggá és miért? Hajlandó vagyok-e boldog lenni? Kapaszkodom-e keserűségbe, önsajnálatba és miért?

Mi ad nekem erőt? Mi tölt fel érzelmileg? Mi okoz bennem megkönnyebbülést? Milyen eseménytől, milyen típusú emberektől érzem magam feltöltődve? Mi csal széles mosolyt az arcomra, amitől felállok és cselekedni kezdek? Mi az, ami éltet? Amikor felállok és cselekszem, mit teszek, mifelé törekszem? Mi a vágyam, amit az örömteli cselekvés közelebb hoz a számomra?

Majd egy kicsit nézzünk tovább is:
A jelen pillanatom és eddigi tapasztalataim milyen jövő felé visznek? Akarok-e ezen változtatni? Mi felé szeretnék haladni?
(A hogyan érek oda egy külön terápia része.)tojgli-sorNincsenek helytelen válaszok. És nincs egyetlen helyes út sem. Önmagunkon belül is több út létezik. Van úgy, hogy szeretnénk változtatni, de ebben a pillanatban még nem érezzük magunkat elég erősnek, hogy megtegyük. Ez is egy válasz. A lényeg, hogy tudunk róla. És amikor eljön egy olyan időszak, amikor elég erősnek érezzük magunkat, erős bennünk a hajlandóság, a vágy, az elszánás, akkor sokkal könnyebben tesszük meg a lépéseinket, mert sokkal többet tudunk már önmagunkról, tisztábban látunk rá a saját utunkra. Könnyebben és könnyebb szívvel hozunk döntéseket.

Nézz rá az életutadra és lásd, hogy mennyire szépen rendeződött össze minden eddig is.
Mindennek meg van a maga ideje. Semmi sem történik előbb vagy később, mint kéne. Pont akkor történik, amikor mi készen állunk rá. És az a legmegfelelőbb időpont.
tojgli-sorHa szeretnél ezekkel a kérdésekkel dolgozni, de úgy érzed egyedül nem menne olyan jól, egyszerre ez sok vagy esetleg félsz a válaszoktól, keress meg! Ez mind természetes érzés és nem is kell egyedül csináld, ha nem akarod. Együtt haladunk, olyan lépésekben, amiket könnyebb egy lendülettel feldolgozni. Ehhez a tág témához biztonságos teret nyújtok neked és melletted vagyok.

Tara
www.egyensulyban.com
2017.02.17.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Terápia-1: És ezt szeretem!

A facebook oldalamon már írtam, hogy idén újra elvonultam magammal pár nap terápiába. De a pár nap ilyenkor mindig csak a kezdetet jelenti. Az igazi munka mindig a mindennapokban van, mindig a gyakorlatban van.
Szeretnék nektek többet írni a munkafolyamatokról, a „hogyanokról”.

Aki járt már nálam, az már belekóstolt az általam használt módokba, technikákba, de most teszem először, hogy elkezdem nektek leírni, hogy én hogyan megyek át a saját mélypontjaimon, hogyan alkalmazom magamon is őket, amikor szükségem van rá. Megosztom majd hogyan jutok el egy-egy felismerésre és mik azok, amik éppen jelentőséggel bírnak az én számomra egy adott pillanatban.
Mindezt abban a reményben teszem, hogy ezzel segítségetekre tudok lenni ezen a módon is.

Amit megosztok, az egy-egy időpillanat az életemből, pillanatképek a saját utamból.
Eszembe jutottak azok a youtube videók, ahol írják: „Don’t try this at home!” (Otthon ne próbálkozz vele) 🙂
Mert ahogy én csinálom, amögött van már 20 év terápiás tapasztalat és nyers őszinteség önmagammal szemben. Én viszont arra bíztatlak, hogy ha úgy érzed segít, próbáld ki nyugodtan te is, alkalmazd. Azonban, ha úgy érzed még egyedül nem megy, bátran kérj segítséget. Mert az nagyon jó érzés, amikor nem vagyunk egyedül az aktuális félelmeinkkel, fájdalmainkkal és van valaki, aki járt már azon az úton többször is. Keress meg, itt vagyok.

terapia1

Ma ez volt…

Most valahogy nehezebbnek érzem a kapcsolódást saját magammal. Pedig pont most lenne rá a legnagyobb szükségem. Úgy érzem, mintha egy fal választana el saját magamtól. És nyilván ezért érzek testi tüneteket, ezért is félek jobban. Féltem a testem, érzem, ahogy belül remegek és pánikközeli szorítás van rajtam.

Most jön a terápia… “és ezt szeretem”:
Szeretem, mert úgy érzem, hogy olyan erősen jön fel mindez, hogy lehetőséget ad arra, hogy lássam ez a félelem még ott van. Lehetőséget ad arra, hogy tegyem, amit egyébként is eldöntöttem, hogy több jót teszek idén a testemmel. És ez bíztat arra, hogy tényleg így legyen. És lám, már teszek is (épp gyógyteát iszom közben). Még itt a félelem, mert azonosíthatatlan apró fájdalmakat érzek a testemben és ez rettegéssel tölt el. Ez megmutatja, hogy máskor ezt a típusú fájdalom-félelmemet mennyire mélyen lenyomtam magamban (mert ez volt a legerősebb félelmeim egyike – a karakterem gyökérfélelme [enneagram]) és most, hogy bevállalom vele a terápiát, nem futok el azonnal a félelem elől különféle pótcselekvésekkel, hanem engedem, hogy itt legyen. És ez most épp annak köszönhető, hogy meg tudom tenni, azzal, hogy írok/beszélek róla és ezzel hagyom itt kószálni a jelenben az érzést. Most nem menekülök – bár mindenem ezt szeretné tenni -,  hanem itt vagyok a káoszban, félelemben és bizonytalanságban. Ugyanakkor miközben ezt írom, már tudok kicsit mélyebbeket lélegezni és örülni is magamnak, hogy jé, mindössze ennyit kell tennem tényleg. Hogy nem menekülök és lám máris egy fokkal jobb.

Közben az is eszembe jutott, hogy mivel minden saját tapasztalásom segített később abban, hogy mások hasonló érzéseinél tudjak nekik segíteni, tudom hogy ez is fog segíteni majd valakinek (rajtam kívül is), hogy én most nem menekülök tovább.
Most egyenlőre sikerült egy fokkal feljebb lépnem energiaszintben. Most ennek örülök. Még van félelem, még van kis menekülési vágy, de már nem akkora, mint pár perce. Most ezen az eggyel magasabb lépcsőfokon állok és engedem, hogy egyenlőre “csak” itt álljak. Érzem, hogy még inkább lefelé, visszafelé húznak a félelmek, hiába léptem felfelé már egyet. De most újra hagyom magam ebben az érzésben lenni és nem menekülök. Elfogadom, hogy most ez van.

Az jutott eszembe, hogy ezek a félelmek mély gyerekkori félelmek és most van elég erőm ahhoz, hogy így rájuk lássak és engedjem őket a felszínre jönni, hogy aztán feloldódhassanak. És ez azt jelenti, hogy ennyi idő után végre a lelkem azt mondta: Nézd most milyen erős vagy! Érzed, hogy ez mekkora erő benned?<3diivider2Hopp – ettől legalább két lépcsőfokkal feljebb érzem magam az érzelmi létrán. Mindezt azért, mert most nem futottam el. Nem kényelmes érzés nem elfutni, sőt néha határozottan nehéz. Ami segít – mint általában -, az a fal nem tolása, amikor nem megyek szembe azzal, ami van. Amikor nem futok ki a pillanatból, hanem hagyom, hogy ott legyen, bármi legyen is az. Akár halálfélelem és pánik. Gyorsabban oldódik a feszültség, ha kommunikációba kezdek vele. Ehhez pedig egy jó kezdet, amikor bármiben is vagyok éppen, azt mondom:

És ezt szeretem…

Igazából nem kell megindokolni, hogy miért is. Én azt veszem észre, hogy a miért szeretem, miért jó ez nekem, automatikusan jön azután, hogy kifejeztük az ellenállásmentességünket. Azonnali megkönnyebbüléseket hoz. Nem végső megoldást még, de felfelé indít. És ha észrevesszük, hogy egy-egy pillanatban már jobban érezzük magunkat, akkor az már egy újabb dobbantó, már az lesz az új kiindulási pont. Így tudjuk magunkat a saját hajunknál fogva kihúzni a mocsárból. Lépésenként…

És igen, lehet, hogy lesz majd visszaesés. De már ismerjük a kivezető utat, már nem járatlan út áll előttünk, hamarabb túljutunk a nehéz szakaszokon.

Tara
2017.01.17.
www.egyensulyban.com/hivatasos-muzsa

 

Byron Katie – Halál/Félelem/Gyerekek

Ez egy fontos, érzékeny és talán megosztó téma. Olvassátok nyitott szívvel és elmével Byron Katie szavait.

son
Kérdező:
Ez egy személyes kérdés: a gyermekem jóllétével kapcsolatos azonosulásom. Ha én rákos leszek, azt el tudom fogadni és el tudom fogadni azt, ami van, sőt úgy gondolom, hogy képes vagyok ezt örömteli nézőpontból is nézni. De ha a gyermekem lesz beteg – van egy fiam – azt hiszem, ha ő lenne beteg, az nagyon megviselne.

Byron Katie:
Miből gondolod, hogy te jobban tudod kezelni a betegséget, mint ahogy ő tudná? Honnan tudod, hogy ő nem tudná ezt olyan jól kezelni, mint te? Ha valami baj történik a fiaddal, akkor a rettegésed valójában arról szól, hogy arra gondolsz, milyen rossz neked, ha ő nincs jelen az életedben. Nem az ő életét félted. Amikor a fiad egészséges és boldog, te is boldog vagy. Amikor a fiad beteg, te boldogtalan vagy. De ennek így nincs semmi értelme. Amikor megfigyeled a gondolataidat, amikor arra gondolsz, hogy ő éppen beteg, akkor megláthatod, hogy valójában csakis önmagadért aggódsz. Ez a te boldogságérzetedről szól. Azért akarod, hogy ő boldog legyen, hogy te is boldog lehess. Azt akarod ezáltal, hogy érted éljen.

Például, ha a te számodra nem okoz gondot meghalni, akkor a fiad számára is ez kell legyen a minta, minimum ő is így gondolhatja. Ha a fiad fél a haláltól, akkor az azért van, mert ezt az érzést tanulta el tőled, ezt tanítottad neki. A gyerekek általában azért félnek a haláltól, mert a szüleik félnek a haláltól. A saját gyerekeim idővel megértették, hogy számomra teljesen elfogadható, ha ők meghalnak. Mert nem kell, hogy miattam éljenek.
Mi történik, amikor félted a gyermeked jóllétét? Hogyan reagálsz, mit csinálsz, amikor azt a gondolatot gondolod, hogy valami borzasztó dolog történik a fiaddal és ő kikerül az életedből? Hogyan viszonyulsz őhozzá, amikor azt a gondolatot gondolod, hogy valami baj van vele? Nézz erre rá. Félni kezdesz. Túlságosan védelmezővé válsz és ezáltal a gyermekedet félelemteliségre tanítod. Nem is vagy tudatában, hogy mindezzel tanítod őt, hiszen próbálod palástolni a félelmedet. Azt hiszed, hogy ezt sikerrel teszed. Ám a gyerekek érzékelik és eltanulják ezeket a mintákat.

Ki lennél a félelmed nélkül – anélkül a félelem nélkül, hogy elveszítheted a gyermeked?
Ki lennél e gondolat nélkül: „A fiamnak élnie kell.”?
Itt lennél vele a jelenben, nem vesztegetnél el egy pillanatot sem, amit együtt tölthettek.
Túlságosan értékes kilépni az olyan félelmes gondolatokból, hogy mi történhet veled nélküle.
Ez mind rólad szól, rólad, rólad, rólad.

Arra bíztatok mindenkit, hogy kérdőjelezze meg a saját gondolatait a gyerekeivel kapcsolatosan és engedje meg a gyerekeinek, hogy szabadok legyenek.
Így hagyunk fel azzal, hogy félelemre tanítsuk a gyerekeinket.

(Byron Katie interjúrészlet by Ray Hemachandra)
fordította: Tamás Kriszti Tara
http://www.egyensulyban.com