Jelzőrendszer és pólusváltás

“Lásd magad egy mágnesként, ami többet és többet húz magához
mindabból, ahogyan érzed magad.”
(Abraham)

magnet

Mi van, ha nem tetszik, amit érzel?

Sokaknál az első reakció az, hogy félni kezdenek a saját érzelmeiktől. Megijednek attól, ha azon kapják magukat, hogy kedvtelenek, szomorúak, aggódóak, félnek.
Ez pedig automatikusan még többet fog hozni az adott érzésből és pluszban még csalódottságot, elkeseredettséget okoz, amiért így érzed magad. Bezárod a kört és a kellemetlen érzetekben tartod magad.

Mi a megoldás? Mi a kiút?

Arra használni a felismerést, ami: jelzőrendszernek.
Tudd, hogy az érzelem: jelzőrendszer. Nem csapda. Nem megváltoztathatlan pólusú az a mágnes. Ha észreveszed, hogy milyen alaptónusú érzésben vagy hosszabb ideig, ahelyett, hogy emiatt ostorozni kezdenéd magad, örülj annak, hogy észrevetted.

♦ ♥ ♦

Bátran ránézek a saját negatív érzéseimre, félelmeimre, mert azért vannak ott, hogy üzenjenek a számomra. Jelenlétük hasznos, mert megmutatják, hogy milyen gondolatokat és hitrendszereket éltetek éppen magamban, mire fordítom a figyelmem irányát.

“Nahát úgy tűnik szomorú/morgós/feszült/stb. vagyok egy ideje.
Milyen jó, hogy észrevettem! Ez azt jelenti ideje váltani.”

Én, aki észrevettem, képes vagyok változtatni is.
Jelzést kaptam (magamtól) arra, hogy ideje változtatni a fókuszon, a nézőponton. Nem azért, mert akkor behúzok valami rossz dolgot a negatív pólusú mágnesemmel, hanem mert az ebbe az irányba való figyelem elfáraszt, nem tölt fel, kimerít. Én pedig jól akarom magam érezni. És milyen remek, hogy észrevettem, hogy éppen nem töltődöm, hanem lemerítem az erőkészleteimet. Mit tehetnék azért, hogy feltöltsem magam újra? Mi esne most jól? Mitől tudnám magam egy kicsivel jobban érezni, mint eddig?

Milyen jó, hogy észrevettem, hogy milyen érzésben fürdök már egy ideje, így nem tudattalanul húzom magamhoz tovább a kellemetlen tapasztalásokat, érzeteket, hanem jelzést kaptam arra, hogy éppen most elég erős és tudatos vagyok ahhoz, hogy a gondolataim irányát megváltoztassam.

Milyen remek, hogy mindig kapok jelzést erre! Milyen remek, hogy erős vagyok és képes vagyok én megadni a figyelmem irányát és ezzel a gondolataim irányát, ami által az érzelmeim is sokkal kellemesebbé válnak a számomra! Máris mennyivel jobban érzem magam, hogy tudom mindezt.
Mennyire jó, hogy nem kell kitaláljam a teljes megoldást, elég csak arra figyelnem, hogy éppen mi az, ami feltöltene engem? És ezt teszem.
Nem megyek vissza, nem nézek vissza abba az érzetbe, amikor nyomorultul éreztem magam, mert azt gondoltam, hogy…
Annak az érzetnek csupán az volt a célja, hogy jelezze számomra, hogy épp nem vagyok egybevágó az egyensúlyommal, a békémmel, a valódi lényemmel. Az érzelem a célját beteljesítette, munkáját elvégezte. Kész, hazamehet, elengedem, elengedtem.

Arra figyelek, ami most számomra jobb érzést ad. Például az, hogy mennyire jó, hogy képes vagyok észlelni, észrevenni, tudatosítani a bennem működő jelzőrendszert. Arra a jó érzésre figyelek, hogy mennyire jó, hogy a jelzőrendszerem remekül működik. Arra a jó érzésre figyelek, hogy érzem, hogy képes vagyok a mágnesemen pólust váltani bármikor. Arra a jó érzésre figyelek, hogy kíváncsi vagyok, milyen remek dolog tudna most engem feltölteni? És ami eszembe jut, megteszem. Jólesne egy séta? Jólesne egy meleg leves, egy ölelés, egy jó szó?
Felöltözöm és kimegyek a friss levegőre. Nekiállok levest készíteni.
Megölelem a kedvesem, a gyerekem, a kisállatom – vagy, ha egyedül vagyok, megölelem magamat. Hiszen szeretem magamat, megérdemlem az ölelést magamtól is. Kéne egy jó szó? Azt mondom a kedvesemnek, gyerekemnek, kisállatomnak: szeretlek. Ha egyedül vagyok, magamnak mondom: szeretlek.
Nem kell feltétlenül és mindig kívülről kapjam azt, ami feltöltene. Ha szeretve akarom magam érezni, én vagyok az első résztvevője az egyenletnek, tehát kezdjem magammal: szeretlek. Csak úgy, ok nélkül, mert én vagyok én, és itt vagyok és jó érzés tudni, hogy nem kell semmit sem tennem azért, hogy szeretve érezzem magam.

Amikor feltöltődöm, van miből adnom másoknak is. Amikor feltöltődöm, a mágnesem automatikusan feltöltött, kellemes dolgokat, könnyű megoldásokat fog hozni a számomra.

A mágnes kellemes pólusát erősíteni nem azt jelenti, hogy innentől az élet sima és zökkenőmentes lesz vagy ne találkoznánk kihívásokkal. Azt jelenti, hogy mindig megtalálom a könnyebbik utat a megoldáshoz, mindig megtalálom a könnyebbik utat a szeretet kifejezéséhez. Azt jelenti, hogy megengedem magamnak, hogy a könnyebbik úton járjak, mert szabad azt választanom, ami nekem (is) jó. Azt jelenti, hogy bármi történik, TUDOM, hogy a dolgok jól alakulnak a számomra. Mert ennek vagyok mágnese. Mert képes vagyok erre mágnes lenni. Mert képes vagyok észrevenni az érzelmi jelzőrendszerem jelzéseit és képes vagyok a figyelmemet és a gondolataimat átfordítani, ha szükséges. Képes vagyok elengedni a feszültséget és képes vagyok megengedni, hogy csodás dolgok történjenek velem. Jól érzem magam a bőrömben és pont ott vagyok, ahol lennem kell. Honnan tudom, hogy ez így van? Onnan, hogy pont itt vagyok és nem máshol.
Szeretem figyelni az érzelmi jelzőrendszeremet, mert mindig pontos és mindig segítségemre van.

Senki nem érezheti jobban magát mihelyettünk. Ez a saját felelősségünk. Képes vagy rá!

Tara
2017.12.09.
Ha szeretnél segítséget az átfordításhoz, gyere privát múzsafoglalkozásra. Nem vagy egyedül, szabad segítséget kérni, hogy jobban ráláss a saját folyamataidra. Egyeztessünk időpontot, várlak szeretettel!
ide írj: hivatasosmuzsa@gmail.com
www.egyensulyban.com/hivatasos-muzsa

 

2017. ősz: Csúzliból vágtába

horseMár mindjárt, már mindjárt vége az augusztusnak és vele együtt a csúzli visszahúzó, visszatartó, feszültséget keltő érzésének. Szeptember még egy kicsit átmenet lesz, de már indulunk előre. Azonban októbertől a csúzli kilő bennünket és akkor aztán uccuneki lesz! 🙂

Még most van egy picinyke idő szeptemberben összeszedni magunkat és megtenni az előkészületeket mindarra, amit szeretnénk megvalósulni látni az életünkben. Teli pohárba nem tölthetünk, úgyhogy most tedd még le a félelmeket, visszahúzó gondolatrendszereket, hogy az új beáramolhasson a helyére. Az legyen az alapgondolat, hogy az Univerzum/a Mindenható/az Élet jóindulatú. És minden ami történik, értünk történik.
Az egész év arról szól, hogy tegyük azt, amit tenni szeretnénk. Egész eddig ezt finomítottuk, formáltuk, elkezdtük, újraterveztük, csináltuk. Közben átalakultunk, megújultunk. Most pedig itt állunk a küszöbén annak, hogy végre összeálljanak a dolgok.

Tehát szeptemberben gatya felköt, lóra ráül, októberben pedig vágta indul.
Nincs mitől félni, vártuk már ezt az időszakot nagyon.
Addig is barátkozzatok a lovakkal! 🙂

Tara
2017. augusztus 31.

Ha segítségre, támogatásra van szükséged, hogy felkészülten érkezz a vágtába, továbbra is itt vagyok, segítek. Egyeztessünk időpontot! Várlak szeretettel!

hivatasosmuzsa@gmail.com
http://www.egyensulyban.com

 

Álomfejtéseink

dreamingSokszor kérdezik tőlem, hogy mit jelentenek az álmaink. Mennyire valós az ott kapott információ, ha esetleg nagyon intenzív maga az álom vagy sok részletre emlékezünk – ami nem napi szintű jelenség.

Természetesen az álomfejtés mindig is érdekelte az embereket, hiszen már régen is izgatott minket, hogy mi van az ébrenléten túl, mi van az életen túl, a “kishalálban“, ahogy az alvást nevezték. Titokzatosnak, misztikusnak élték meg ezeket a kapott képeket, hiszen ezek hatással tudnak lenni az érzelmeinkre és így a hangulatunkra, reakcióinkra ébredés után. Vajon mennyi ezekből a valóság? Milliónyi álomfejtő könyv és kutatás létezik ma is.

Ahogyan én látom, leginkább mi magunk tudjuk megfejteni a saját álmainkat, hiszen a szimbólumok, amiket látunk, számunkra hordoznak jelentést. A mi saját képi világunkból merítődnek, ahogy az elme igyekszik képpé formálni, értelmezni azt a nagy mennyiségű információt, amit a korlátlanságban megéltünk az álom megváltozott tudatállapotában.

Nemrég volt egy újabb, nagyobb jelentőségű álmom, amiről eszembe jutottak korábbi erős álomszimbólumok és mintázatok. Azért osztom meg ezeket most veletek, mert ezekből a példákból kiindulva ihletet, ötletet kaphattok arra, hogy a saját álmaitokat jobban megértsétek, az egyéni szimbólumaitokat jobban felismerjétek.

A minap álmomban fényképet készítettem és sok év óta, most először sikerült éles képet csináljak, minden gond nélkül. Ezen még álmomban is meglepődtem. Mert annyira intenzív volt a meglepetés élménye, hogy egy pillanatra tudatossá váltam és emlékeztem, hogy bizony a fényképkészítéssel mindig gondjaim voltak az álmaim alatt (a való életben ez sosem volt probléma). Álomállapotban általában a kamerával adódtak nehézségeim. Például lenyomtam a gombot és mégsem készült fotó, vagy lecsúsztam a pillanatról, az elkészült kép törlődött. Legtöbbször azonban az élességbeállítással voltak gondjaim. Még ha sikerült is fotózni, a képek sosem voltak élesek. Leginkább már készítés közben hiába próbálgattam a zoomot állítani, sehogy sem volt jó. Most először azonban minden pöpecül sikerült. Igazán örömteli élmény volt ez ébredés után.

Számomra ez jó visszajelzés volt arra, hogy az életemben egy olyan ponton vagyok, ahol végre megtaláltam a saját fókuszomat, a saját irányomat, ami erőt ad és egy újfajta magabiztosságot teremt, új alapokon.

Az álmaink legtöbbször csupán feldolgozásai a minket ért eseményeknek, a hozzánk befutott sok-sok információnak, amit az elme próbál feldolgozni. Alvás közben töltődünk fel, kapcsolódik a lelkünk a felsőbb énünkhöz, piheni ki a fizikai lét fáradalmait és gyűjt be további infókat, amik segítségünkre vannak. Mivel az elménk ilyenkor a feldolgozással vagy teljes pihenéssel van elfoglalva, mi magunk nyitottak vagyunk arra, hogy kikalandozzunk ebből a fizikai létből, megtapasztaljunk más valóságokat, dimenziókat, illetve más síkokon tanuljunk, bővítsük ismereteinket. Ezekre az álmokra azonban a legtöbb esetben egyáltalán nem emlékszünk, mert olyan mély szinteken zajlanak. Maximum néhány képfoszlány, halvány emlékkép szűrődik át az elmén keresztül, miközben visszatérünk a fizikai test fókuszába. A visszatérő álmokra azonban általában jobban emlékezünk és remek útjelzők tudnak lenni, ha olvasunk bennük.

Az évek során megtanultam értelmezni a saját szimbólumrendszeremet és a visszatérő álmok mindig szépen jelezték, hogy éppen hogyan állok a saját fizikai létezésemmel, milyen félelmek, blokkok állják utamat, illetve ha változás előtt/alatt álltam éppen.

Gyerekkoromban sokszor álmodtam azt, hogy nem tudok lépcsőn felfelé haladni. Ez annyira frusztráló volt álmomban, hogy ébredés után is áthatotta a hangulataimat. Általában nem volt elég erős a combizmom, hiába erőlködtem, nem bírtam feltolni magam a következő lépcsőfokra. Sokszor volt az is, hogy ráléptem ugyan a lépcsőre, de ahogy ráhelyeztem a súlyom, a lépcső elolvadt és én belesüllyedtem, néha benne is ragadtam. Később aztán már könnyedén szaladtam felfelé a lépcsőkön.

Ez azt mutatta nekem, hogy mennyire kevés önbizalommal rendelkeztem akkoriban, nem tudtam megállni a saját lábamon, nem éreztem biztos talajt alattam, illetve nem tudtam kiállni önmagamért. Idővel aztán ez sokat változott az önismereti útnak köszönhetően.

Emlékszem sok víz-jellegű álomra is, amikor hatalmas cunami vízfalak magasodtak fölém, jelezve ezzel, hogy mekkora érzelmi hullámok mozognak bennem éppen. Ezeknek a hullámoknak az elcsitítása, egy döntéssel való megszüntetésük mutatta számomra, hogy mennyire tudom kezelni, megzabolázni az érzelmeimet. És persze ott voltak a különféle repülős álmok, amikor a szabadságom sokféle fokozatát éltem meg, néha még álomban is tanítva – az eszköz nélküli repülésre oktatva másokat.

A leggyakrabban visszatérő álmom azonban az autóvezetés szimbólumával érkezett.

Sok évig vezettem úgy autót, hogy nem működött a fék, nem működött a kormány. A fék hiánya miatt sok balesetet éltem meg, ütköztem bele másik autókba, hajtottam bele az óceánba vagy szimplán sodródtam félelemmel telve és teljes tehetetlenségben. Néha volt félig-meddig fékem, máskor a kormányzás működött hellyel-közzel jobban. Idővel már elkerültem a baleseteket azzal, hogy képessé váltam a kormányt kezelni, de fékem továbbra sem volt. Aztán hirtelen jött a váltás itt is. Meglepően nagy kvantum-ugrással. Egyszer nem csak azt éreztem, hogy nyugodtan vezetek és ura voltam a járműnek, amin minden működött, de már nem is autót, hanem egy buszt vezettem. Elszabadult busz volt, rajta jópár emberrel és én felléptem, bevállaltam a vezetést és megmentettem őket a balesettől. A helyszínről tovább vezetve észrevettem, hogy a busz mögé becsatolódott egy utánfutó, amin még több ember ült, mint a buszon. Ezen akkor nagyon meglepődtem. Annyira, hogy ekkor is tudatossá váltam álmodás közben.

Főleg ezek az autóvezetős álmok mutatták meg számomra, hogy épp mennyire vagyok képes kezelni az életemet, milyen üzemmódban járom az utam. Pánik, kapkodás, félelem, tehetetlenség? Vagy magabiztosság, felelősségvállalás? Emlékszem, amikor megláttam azt a sok embert, aki hozzám csatlakozott akkor, mennyire jólesett a megerősítés, hogy immár képes vagyok nem csak magamat, de másokat is eljuttatni a megfelelő helyre.

A saját álmaim számomra mindig is sokatmondóak voltak. Mindig színesek, tartalmasak, izgalmasak. Ha író lettem volna, csak az álmaimból merített történetek leírásával sok könyvet megtöltöttem volna. Számomra az álmok világa volt az első kapu, amin át jobban kapcsolódni tudtam a fizikain túli léthez. Mondhatom azt is, hogy az álmokon keresztül kezdett formálódni az intuícióm és összehangolódási képességem, amit ma már napi szinten használok a saját életemben és a múzsamunkámban is. Mindig is nagy kíváncsisággal fordultam az álmaim felé, mert imádom a történeteket, amiket kapok alvás alatt. Egy darabig álomnaplót vezettem, amit ajánlok mindazoknak, akik hasonló érdeklődéssel fordulnak a saját álmaik felé. Hasznos a saját szimbólumrendszerünk feltérképezésében. Aztán egyszercsak ebből az álomból is felébredünk…

Szép álmokat!
Tara

2017.08.14.
www.egyensulyban.com/hivatasos-muzsa

A tisztulás fokozódik – Árnyékfájdalmaink

Kedves Múzsaközösség!
További infók a jelenlegi tisztulási/gyógyulási/megújulási időszakra:

árnyék

Amikor felrázódnak bennünk régi félelmek, fájdalmak, akkor a jelenbeli megélésük épp olyan fájdalmas lehet, mint amikor először tapasztaltuk meg (ezért is igyekeztük elnyomni magunkban, önvédelemből). A mostani időszak bizony felráz bennünk sok ilyen eltemetett érzelmet. Ne félj belemenni, átélni. Azért jön elő, hogy tovább mehessen és megszabadulhassunk, megkönnyebbülhessünk.

Egy-egy ilyen felfokozott állapot után – még ha sikerült is valamelyest megnyugodnunk – a korábbi feszültség visszhangjait még hallhatjuk magunkban. Tudd, hogy ez már az elengedés része. Bár még úgy tűnhet, hogy a fájdalom továbbra is velünk van, hogy talán nem sikerült elengedni az újra átéléssel, ez nem így van. Ez már csak az utórezgés, a fájdalom árnyékának távozási módja.

Egy hasonlattal élve:
Amikor létrejön egy pattanás a testünk egy érzékeny pontján, akkor sokáig még nem nyomható ki. Csak növekszik belül, nő a feszültség, de nem férünk még hozzá.
ez az, amikor még le van nyomva bennünk az érzelem)
Aztán eljön az idő, amikor tényleges pattanás formájában megjelenik ez a feszültség és ekkor már kezelhető. (ez az, amikor most újra felrázódik bennünk)
Amikor kinyomjuk (újra átéljük), akkor az fájdalmas, de ugyanakkor megkönnyebbülést is ad. Ám a sebhelye még napokig érzékeny lehet és fájhat. (ez az árnyék-fájdalom)
Ekkor már túl vagyunk a nehezén, de a gyógyulásra is időt kell hagyni. A felszakított seb fájdalma már nem ugyanaz a fájdalom, mint ami korábban le volt nyomva. Ez a gyógyulás következő lépése.

A mostani időszakban ez a folyamat van felerősítve, megtámogatva a számunkra. Érzem én is a saját bőrömön. Az ezzel az időszakkal kapcsolatos fizikai tünetekről, illetve hozzáállásunk segítéséről korábbi két bejegyzésemben találsz részleteket.

Érzelmi hozzáállás: facebook bejegyzés
Fizikai tünetek: blog bejegyzés

Kitartás és lélegezzetek mélyeket! 🙂 Tara
2017.07.29.

Amennyiben segítségre van szükséged a saját folyamataid megélésével, keress meg!
Időpontot itt tudunk egyeztetni: hivatasosmuzsa@gmail.com
Várlak szeretettel! Tara

Terápia -Életút

életút.jpgMa azon filozofáltam a villamoson hazafelé, hogy ha most meghalnék, a lelkem hogyan tekintene vissza az életemre.
Aztán arra gondoltam, hogy játsszuk végig ezt a gondolatmenetet. Nyilván az emberi elmémen, egómon keresztül tudok most csak rálátni az eddigi utamra, de tágítsam ki a nézőpontot amennyire csak képes vagyok rá. Jelenleg “csak” erre az életre tekintve, nem véve számításba az életeken átfolyó fejlődési ívet, amire a lélek rálát, én emberként nem.

Akinek van kedve szintén egy tágabb nézőpontból tekinteni önmagára, az alábbi kérdések segíthetnek. Kicsit hosszabb lélegzetű, mély önterápia ez. Tollat, jegyzetet, diktafont vagy egy Hivatásos Múzsát készítsünk elő magunk mellé.

A környezetünk formálja emberi mivoltunk legnagyobb részét, az egónkat, a viselkedésünket. Születésünk után magunkra öltjük a környezetünket, mint valami ruhát és ezek nagy részét egész életünkön át viseljük. Ha levetkőzni nem is tudjuk minden részletét, annak tudatosítása, hogy ez egy “ruha”, sokat segít önmagunk és mások elfogadásában, növeli az önismeretünket.tojgli-sor
Lássuk a kezdő kérdéseket a gyerekkorból:
Mikor születtem, milyen életforma jellemző leginkább erre az időszakra? Milyen társadalmi közösségbe születtem? Melyik földrészre, országba, városba születtem? Kik a szüleim, nagyszüleim, rokonságom és az ő baráti körük? Van-e testvérem? Milyen hitrendszer vesz körül? Mit tartanak a szüleim fontosnak, amire szeretnének megtanítani? Milyen szülői, nagyszülői mintákkal találkozom, amiket gyerekként automatikusan magamévá teszek vagy erősen elutasítok? Milyen következtetéseket vonok le a környezetemből? (Például: A hallgatag emberek gonoszak. Ha sírok, apám nem vesz emberszámba. Akkor vagyok értékes, ha engedelmeskedem. Csak az szép, aki mosolyog. És milliárdnyi hasonló felszínesebb vagy sokkal mélyebb mondatok.)
Milyen félelmeket tanulok el másoktól, mi számít örömnek, sikernek?
Kiket választok barátaimnak és miért?
Milyen mintákat tanultam, milyen drámák értek, amik arra ösztönöznek, hogy egy bizonyos irányba induljak el? Milyen alapminták formálják a sorsomat?tojgli-sorAmikor ezeket és ehhez hasonló kérdéseket megválaszoltuk magunknak, akkor behívhatjuk konzultációra a lelkünket, intuíciónkat, magasabb énünket, kinek mi… Tegyük fel ezeket vagy hasonló kérdéseket is és figyeljünk a belső válaszainkra.

Mit akart a lélek megtanulni ebben az életben? Kiállást önmagamért? Értékemen kezelni önmagam? Türelmet, megbocsátást megtapasztalni? Felelősségvállalást, felelőtlenséget? A tapasztalatot, hogy minden egyes cél elérhető? A magányt vagy a magányon való túllépést? Komfortzóna tágítást? Kommunikációt vagy remeteséget? Egységet vagy kettősséget? Elnyomást vagy felszabadulást?
Mi az életemben látott leggyakoribb motívum?

Aztán a jelenidőre is nézzünk rá:
Itt és most mitől félek (még)?
Milyen döntéseim vezettek el a jelen pillanatomig? Döntöttem volna-e másként? Milyen érzelmi állapotok határozták meg a korábbi döntéseimet (félelem, megfelelési vágy/kényszer, tagadás, örömvágy, ellentmondás, harc, igazságkeresés…) Akarok-e ezen változtatni?
Itt és most mi tesz boldoggá és miért? Hajlandó vagyok-e boldog lenni? Kapaszkodom-e keserűségbe, önsajnálatba és miért?

Mi ad nekem erőt? Mi tölt fel érzelmileg? Mi okoz bennem megkönnyebbülést? Milyen eseménytől, milyen típusú emberektől érzem magam feltöltődve? Mi csal széles mosolyt az arcomra, amitől felállok és cselekedni kezdek? Mi az, ami éltet? Amikor felállok és cselekszem, mit teszek, mifelé törekszem? Mi a vágyam, amit az örömteli cselekvés közelebb hoz a számomra?

Majd egy kicsit nézzünk tovább is:
A jelen pillanatom és eddigi tapasztalataim milyen jövő felé visznek? Akarok-e ezen változtatni? Mi felé szeretnék haladni?
(A hogyan érek oda egy külön terápia része.)tojgli-sorNincsenek helytelen válaszok. És nincs egyetlen helyes út sem. Önmagunkon belül is több út létezik. Van úgy, hogy szeretnénk változtatni, de ebben a pillanatban még nem érezzük magunkat elég erősnek, hogy megtegyük. Ez is egy válasz. A lényeg, hogy tudunk róla. És amikor eljön egy olyan időszak, amikor elég erősnek érezzük magunkat, erős bennünk a hajlandóság, a vágy, az elszánás, akkor sokkal könnyebben tesszük meg a lépéseinket, mert sokkal többet tudunk már önmagunkról, tisztábban látunk rá a saját utunkra. Könnyebben és könnyebb szívvel hozunk döntéseket.

Nézz rá az életutadra és lásd, hogy mennyire szépen rendeződött össze minden eddig is.
Mindennek meg van a maga ideje. Semmi sem történik előbb vagy később, mint kéne. Pont akkor történik, amikor mi készen állunk rá. És az a legmegfelelőbb időpont.
tojgli-sorHa szeretnél ezekkel a kérdésekkel dolgozni, de úgy érzed egyedül nem menne olyan jól, egyszerre ez sok vagy esetleg félsz a válaszoktól, keress meg! Ez mind természetes érzés és nem is kell egyedül csináld, ha nem akarod. Együtt haladunk, olyan lépésekben, amiket könnyebb egy lendülettel feldolgozni. Ehhez a tág témához biztonságos teret nyújtok neked és melletted vagyok.

Tara
www.egyensulyban.com
2017.02.17.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Terápia-1: És ezt szeretem!

A facebook oldalamon már írtam, hogy idén újra elvonultam magammal pár nap terápiába. De a pár nap ilyenkor mindig csak a kezdetet jelenti. Az igazi munka mindig a mindennapokban van, mindig a gyakorlatban van.
Szeretnék nektek többet írni a munkafolyamatokról, a „hogyanokról”.

Aki járt már nálam, az már belekóstolt az általam használt módokba, technikákba, de most teszem először, hogy elkezdem nektek leírni, hogy én hogyan megyek át a saját mélypontjaimon, hogyan alkalmazom magamon is őket, amikor szükségem van rá. Megosztom majd hogyan jutok el egy-egy felismerésre és mik azok, amik éppen jelentőséggel bírnak az én számomra egy adott pillanatban.
Mindezt abban a reményben teszem, hogy ezzel segítségetekre tudok lenni ezen a módon is.

Amit megosztok, az egy-egy időpillanat az életemből, pillanatképek a saját utamból.
Eszembe jutottak azok a youtube videók, ahol írják: „Don’t try this at home!” (Otthon ne próbálkozz vele) 🙂
Mert ahogy én csinálom, amögött van már 20 év terápiás tapasztalat és nyers őszinteség önmagammal szemben. Én viszont arra bíztatlak, hogy ha úgy érzed segít, próbáld ki nyugodtan te is, alkalmazd. Azonban, ha úgy érzed még egyedül nem megy, bátran kérj segítséget. Mert az nagyon jó érzés, amikor nem vagyunk egyedül az aktuális félelmeinkkel, fájdalmainkkal és van valaki, aki járt már azon az úton többször is. Keress meg, itt vagyok.

terapia1

Ma ez volt…

Most valahogy nehezebbnek érzem a kapcsolódást saját magammal. Pedig pont most lenne rá a legnagyobb szükségem. Úgy érzem, mintha egy fal választana el saját magamtól. És nyilván ezért érzek testi tüneteket, ezért is félek jobban. Féltem a testem, érzem, ahogy belül remegek és pánikközeli szorítás van rajtam.

Most jön a terápia… “és ezt szeretem”:
Szeretem, mert úgy érzem, hogy olyan erősen jön fel mindez, hogy lehetőséget ad arra, hogy lássam ez a félelem még ott van. Lehetőséget ad arra, hogy tegyem, amit egyébként is eldöntöttem, hogy több jót teszek idén a testemmel. És ez bíztat arra, hogy tényleg így legyen. És lám, már teszek is (épp gyógyteát iszom közben). Még itt a félelem, mert azonosíthatatlan apró fájdalmakat érzek a testemben és ez rettegéssel tölt el. Ez megmutatja, hogy máskor ezt a típusú fájdalom-félelmemet mennyire mélyen lenyomtam magamban (mert ez volt a legerősebb félelmeim egyike – a karakterem gyökérfélelme [enneagram]) és most, hogy bevállalom vele a terápiát, nem futok el azonnal a félelem elől különféle pótcselekvésekkel, hanem engedem, hogy itt legyen. És ez most épp annak köszönhető, hogy meg tudom tenni, azzal, hogy írok/beszélek róla és ezzel hagyom itt kószálni a jelenben az érzést. Most nem menekülök – bár mindenem ezt szeretné tenni -,  hanem itt vagyok a káoszban, félelemben és bizonytalanságban. Ugyanakkor miközben ezt írom, már tudok kicsit mélyebbeket lélegezni és örülni is magamnak, hogy jé, mindössze ennyit kell tennem tényleg. Hogy nem menekülök és lám máris egy fokkal jobb.

Közben az is eszembe jutott, hogy mivel minden saját tapasztalásom segített később abban, hogy mások hasonló érzéseinél tudjak nekik segíteni, tudom hogy ez is fog segíteni majd valakinek (rajtam kívül is), hogy én most nem menekülök tovább.
Most egyenlőre sikerült egy fokkal feljebb lépnem energiaszintben. Most ennek örülök. Még van félelem, még van kis menekülési vágy, de már nem akkora, mint pár perce. Most ezen az eggyel magasabb lépcsőfokon állok és engedem, hogy egyenlőre “csak” itt álljak. Érzem, hogy még inkább lefelé, visszafelé húznak a félelmek, hiába léptem felfelé már egyet. De most újra hagyom magam ebben az érzésben lenni és nem menekülök. Elfogadom, hogy most ez van.

Az jutott eszembe, hogy ezek a félelmek mély gyerekkori félelmek és most van elég erőm ahhoz, hogy így rájuk lássak és engedjem őket a felszínre jönni, hogy aztán feloldódhassanak. És ez azt jelenti, hogy ennyi idő után végre a lelkem azt mondta: Nézd most milyen erős vagy! Érzed, hogy ez mekkora erő benned?<3diivider2Hopp – ettől legalább két lépcsőfokkal feljebb érzem magam az érzelmi létrán. Mindezt azért, mert most nem futottam el. Nem kényelmes érzés nem elfutni, sőt néha határozottan nehéz. Ami segít – mint általában -, az a fal nem tolása, amikor nem megyek szembe azzal, ami van. Amikor nem futok ki a pillanatból, hanem hagyom, hogy ott legyen, bármi legyen is az. Akár halálfélelem és pánik. Gyorsabban oldódik a feszültség, ha kommunikációba kezdek vele. Ehhez pedig egy jó kezdet, amikor bármiben is vagyok éppen, azt mondom:

És ezt szeretem…

Igazából nem kell megindokolni, hogy miért is. Én azt veszem észre, hogy a miért szeretem, miért jó ez nekem, automatikusan jön azután, hogy kifejeztük az ellenállásmentességünket. Azonnali megkönnyebbüléseket hoz. Nem végső megoldást még, de felfelé indít. És ha észrevesszük, hogy egy-egy pillanatban már jobban érezzük magunkat, akkor az már egy újabb dobbantó, már az lesz az új kiindulási pont. Így tudjuk magunkat a saját hajunknál fogva kihúzni a mocsárból. Lépésenként…

És igen, lehet, hogy lesz majd visszaesés. De már ismerjük a kivezető utat, már nem járatlan út áll előttünk, hamarabb túljutunk a nehéz szakaszokon.

Tara
2017.01.17.
www.egyensulyban.com/hivatasos-muzsa

 

Byron Katie – Halál/Félelem/Gyerekek

Ez egy fontos, érzékeny és talán megosztó téma. Olvassátok nyitott szívvel és elmével Byron Katie szavait.

son
Kérdező:
Ez egy személyes kérdés: a gyermekem jóllétével kapcsolatos azonosulásom. Ha én rákos leszek, azt el tudom fogadni és el tudom fogadni azt, ami van, sőt úgy gondolom, hogy képes vagyok ezt örömteli nézőpontból is nézni. De ha a gyermekem lesz beteg – van egy fiam – azt hiszem, ha ő lenne beteg, az nagyon megviselne.

Byron Katie:
Miből gondolod, hogy te jobban tudod kezelni a betegséget, mint ahogy ő tudná? Honnan tudod, hogy ő nem tudná ezt olyan jól kezelni, mint te? Ha valami baj történik a fiaddal, akkor a rettegésed valójában arról szól, hogy arra gondolsz, milyen rossz neked, ha ő nincs jelen az életedben. Nem az ő életét félted. Amikor a fiad egészséges és boldog, te is boldog vagy. Amikor a fiad beteg, te boldogtalan vagy. De ennek így nincs semmi értelme. Amikor megfigyeled a gondolataidat, amikor arra gondolsz, hogy ő éppen beteg, akkor megláthatod, hogy valójában csakis önmagadért aggódsz. Ez a te boldogságérzetedről szól. Azért akarod, hogy ő boldog legyen, hogy te is boldog lehess. Azt akarod ezáltal, hogy érted éljen.

Például, ha a te számodra nem okoz gondot meghalni, akkor a fiad számára is ez kell legyen a minta, minimum ő is így gondolhatja. Ha a fiad fél a haláltól, akkor az azért van, mert ezt az érzést tanulta el tőled, ezt tanítottad neki. A gyerekek általában azért félnek a haláltól, mert a szüleik félnek a haláltól. A saját gyerekeim idővel megértették, hogy számomra teljesen elfogadható, ha ők meghalnak. Mert nem kell, hogy miattam éljenek.
Mi történik, amikor félted a gyermeked jóllétét? Hogyan reagálsz, mit csinálsz, amikor azt a gondolatot gondolod, hogy valami borzasztó dolog történik a fiaddal és ő kikerül az életedből? Hogyan viszonyulsz őhozzá, amikor azt a gondolatot gondolod, hogy valami baj van vele? Nézz erre rá. Félni kezdesz. Túlságosan védelmezővé válsz és ezáltal a gyermekedet félelemteliségre tanítod. Nem is vagy tudatában, hogy mindezzel tanítod őt, hiszen próbálod palástolni a félelmedet. Azt hiszed, hogy ezt sikerrel teszed. Ám a gyerekek érzékelik és eltanulják ezeket a mintákat.

Ki lennél a félelmed nélkül – anélkül a félelem nélkül, hogy elveszítheted a gyermeked?
Ki lennél e gondolat nélkül: „A fiamnak élnie kell.”?
Itt lennél vele a jelenben, nem vesztegetnél el egy pillanatot sem, amit együtt tölthettek.
Túlságosan értékes kilépni az olyan félelmes gondolatokból, hogy mi történhet veled nélküle.
Ez mind rólad szól, rólad, rólad, rólad.

Arra bíztatok mindenkit, hogy kérdőjelezze meg a saját gondolatait a gyerekeivel kapcsolatosan és engedje meg a gyerekeinek, hogy szabadok legyenek.
Így hagyunk fel azzal, hogy félelemre tanítsuk a gyerekeinket.

(Byron Katie interjúrészlet by Ray Hemachandra)
fordította: Tamás Kriszti Tara
http://www.egyensulyban.com

Összetört szívek túlélése

szivkEbben az időszakban (április-május) sok párkapcsolattal kapcsolatos téma kerül felszínre. Újrarendeződünk, újrahelyezkedünk, úgy tűnhet az Élet sakkozik a pályán betöltött pozícióinkkal és elvesz minket valaki mellől, hogy másvalaki mellé tegyen és onnan aztán még tovább. Ha a kapcsolatainkban működik a tiszta kommunikáció – nem csak egymással, de önmagunkkal is – akkor nagyobb eséllyel maradunk a régi partnerünk mellett, ám így is megújulásra számíthatunk. Ez az időszak a megújulásé és bár főleg a párkapcsolatokban mutatkozik ennek fókusza, ez érvényes minden más kapcsolódásra is. Munkahelyi kapcsolatokra, barátságokra, az önmagunkkal való viszonyunkra.

Ha sok szőnyeg alá söpört témánk adódott, ha elnyomtuk bizonyos vágyainkat, akkor ez most a szembesülés időszaka és a változásé is. Mindez azonban nagyon fájdalmas tud lenni, menet közben összetörhet a szívünk, mély fájdalmakat élhetünk át a veszteségérzés miatt, amiért a régi ismert, biztonságosnak érzett dolgot magunk mögött kell hagyjuk és mert az újrarendeződéshez először meg kell éljük az elválást, leválasztódást. A megszokottól elbúcszúzni bizony nem kellemes. Ha egy kapcsolat véget ér, azt is meg kell tanulnunk elengedni és meggyászolni. Amíg ragaszkodunk, küzdünk a régi fenntartásáért, miközben már a leválás megindult, azzal folyamatos fájdalmat generálunk magunknak. Ezért esik olyan sok szó az elengedésről. De ez mit jelent valójában? Az elengedés az, amikor már nem ragaszkodom, kapaszkodom. Amikor már nem akarom, hogy az legyen, amit én akarok (hogy minden maradjon változatlan), amikor már nem állok ellen a fájdalomnak, amikor megadom magam mindannak, ami van, amikor elengedem a szorítást.

Amikor véget ér egy kapcsolat, az egy kicsit olyan, mint amikor egy szakadékot kell átugranunk, hogy átjussunk a túloldalra. Van, amikor megy ez egy ugrással is, de a legjellemzőbb az, hogy nem ugrunk. Ez akkor is igaz, ha mi magunk kezdeményeztük a szakítást, ebben az esetben is ugyanúgy végig kell járjuk az elengedés-megértés- elindulás-megújulás szakaszait.

div1

Most arról szeretnék írni, hogyan lehet túlélni egy fájdalmas szakítást. Legalábbis két saját példát megosztva szeretném megmutatni, hogy én hogyan haltam bele és éltem túl két óriási szívfájdalmat, amik végül nagyon sokat tanítottak nekem önmagamról. Abban bízom, hogy a saját tapasztalataimat megosztva talán segíthetek azoknak, akik most élnek át ilyesmit, és láthatják, hogy nincsenek egyedül. Túlélhető. Ha nem is pont azon a módon, ahogy én tettem, hanem más úton. Természetesen most is – mint minden írásomban – önismereti megközelítésből foglalkozom a témával.

Az első példában egy nyolc éves kapcsolatnak vetettem véget, de az, hogy én kezdeményeztem nem csökkentette az elválás fájdalmát. Összetört szívvel, fájdalommal és ráadásként a kezdeményezés miatti bűntudattal terhelve indult a megújulásom. Akkoriban ez volt életem első nagy fájdalma, óriási ébresztő erővel bírt. Persze akkor még ezt nem tudtam. Rengeteget beszélgettem a barátnőimmel, folyamatosan ismételgetve, bizonygatva, hogy jó döntést hoztam.

A kommunikáció nagyon fontos ebben a szakaszban is, mert a történtek szavakba foglalása segít az elmének a megértésben és ezáltal a felkavart idegrendszer megnyugvásában is.

Folyamatosan remegtem a belső feszülésektől, ráztak a belső érzelmi viharok. Rengeteget sírtam.

A sírás mindig jó, nagyon erős segítség abban, hogy újra és újra elérjünk a megkönnyebbülés állapotába.

Azt éreztem, hogy nem vagyok képes kezelni ekkora mennyiségű és intenzitású érzelmet. Úgy éreztem, hogy szétrobban a szívem és belehalok. Az egész lényem egy óriási feszültség volt. Próbáltam valamelyest elnyomni, lenyomni, hogy a mindennapokban funkciolnálni tudjak, de amint egy pillanatra is egyedül voltam, azonnal feltörtek. Hiszen egy vulkánt nem lehet lefojtani. Azt éreztem, hogy itt már tényleg csak a halál segítene, mert semmi más eszközöm már nem maradt a túlélésre. Érdekes ellentmondás, ugye? De még tartottam magam. Aztán egy hétvégén bezárkóztam és három napig sírtam folyamatában. Az elmém, mint az őrült gondolkodott, önigazolásokat keresett és megoldásokat, kiutat a fájdalomból. Remegett az egész testem. Fel sem keltem már az ágyból, csak feküdtem és szenvedtem. Aztán egyszercsak megéreztem, hogy én vagyok az, aki feszülök. Én vagyok az, aki szinte hergelem bele magam az újabb és újabb fájdalomba azzal, hogy pörgetem a gondolataim ugyanazon és azt akarom, hogy úgy legyen, mint régen. Hogy semmi se változzon. De hiszen már minden megváltozott. És akkor megéreztem, hogy mennyire elfáradtam. Hogy mennyire végletesen fáj a folyamatos fájdalom és feszültség és én magam tartom fent ezt az állapotot. Ekkor értem el egy pontra, ahol egy pici rés keletkezett az ellenállásom falán. Ez elég volt arra, hogy azt mondjam: Belefáradtam a fájdalomba, segítséget kérek, megkönnyebbülésre vágyom.

Amikor imádkozunk, segítséget kérünk, akkor kinyílt állapotban vagyunk. Amíg az igazunkat próbáljuk bizonyítani addig még zártak vagyunk és erővel toljuk a falat. Amikor szívünk mélyéről segítséget kérünk (legyen az akár isten, angyalok, barát, segítő felé), azzal elértünk egy olyan pontra, amikor már nem állunk ellen a sebezhetőségünknek, elismerjük önmagunk felé gyengeségünket és érzékenységünket, azt, hogy szükségünk van segítségre.
Valójában ekkor vagyunk a legerősebbek.

Miután spontán, de totálisan beleengedtem magam a fájdalom legmélyére, az elfáradással elértem a gödör legaljára, elértem azt a pontot, ahol már képes voltam megadni magam. Ebben semmi tudatosság nem volt még. Egyszerűen túlfeszültem, túlfájtam és átestem a holtpontomon, szinte belehalva a korábbi feszülésbe. Amikor ez a „belehalás” megtörtént, akkor éreztem először egy kis megkönnyebbülést. Ekkor kerültem elengedésbe, megengedésbe. Ekkor fogadtam el azt, ami van. Ekkor fogadtam el, hogy az ismert és megszokott életemben változás történt és a gödör aljáról már csak felfelé vezet az út. Aztán ráébredtem, hogy hoppá, innen már csak felfelé vezet az út! Ez hozta meg az elmém számára a felismerést, hogy ennél már csak jobb lehet, rosszabb nem. És ez bizakodással töltött el. És amikor bizakodni kezdünk, akkor azonnal emelkedni is kezdünk. Ahogy felismertem, hogy a szakadék alján vagyok, máris kiemelkedtem a szakadék másik oldalán. Nem kellett mászni, elég volt ráébredni, hogy innen már csak jobb jöhet.
Ennek felismerése még nem volt egyenlő azzal, hogy tényleg el is hittem, hogy jön majd jobb. Továbbra is azt gondoltam, hogy kénytelen voltam hátrahagyni a legjobb dolgot, ami velem történt, a másikkal való kapcsolatot. De ekkor már nem pörgettem bele magam az önsajnálatba (hiszen már egyszer elértem a legmélyebb pontot). Helyette inkább igyekeztem előre nézni. Négy évet töltöttem párkapcsolat nélkül, ám korántsem egyedül.
Önmagammal randiztam…

div1

Önmagammal randiztam. Kíváncsian figyeltem, hogy ki vagyok én a másik, egy másik nélkül. Milyen dolgok vonzanak? Mit gondolok erről-arról? Milyen tevékenységek vonzanak? Mi okoz NEKEM örömet? Épp úgy energiát és figyelmet szenteltem a magammal való kapcsolatra, mintha egy párkapcsolatban a másik iránt érdeklődtem volna. Sőt, sokkal mélyebbre mentem. Hiába, izgalmas személlyel randiztam és érdekes dolgokat tudtam meg róla(m).

Fontosnak és hasznosnak tartom, ha két kapcsolat között az ember tud egyedül lenni. Idő kell, hogy kitisztuljanak az érzelmeink, és tisztában legyünk azzal, hogy ki az, aki majd az új kapcsolatot kezdi – ki vagyok Én? Ki vagyok én Most? Tapasztalatokkal gazdagabban, megújulva, más szemmel nézve a világot – egy másik ember lettem menet közben. Nem ugyanaz az ember kezd egy új kapcsolatba, aki az előző kapcsolatba került és nem ugyanaz vagyok, aki az előző kapcsolatot maga mögött kellett hagyja. Változunk és ne hagyjuk ki annak a felfedezésnek az örömét, hogy kivé váltunk útközben.

A következő párkapcsolat akkor érkezett az életembe, amikor teljes szerelemben éltem magammal. Az egyedül töltött évek és a sok mélyre tekintés olyan ön-szeretetet hozott az életembe, ami békéssé és kiegyensúlyozottá tett. Boldog voltam magammal, elégedett az életemmel. A boldogság pedig boldogságot vonz – így egyszercsak egy új párkapcsolatban találtam magam.

div1

A következő szakítás négy év kapcsolat után ért el. Itt már tudatosabban alkalmaztam a leválási folyamatot, bár ez nem jelentette azt, hogy ne fájt volna épp olyan erősen, mint a korábbi veszteségélmény. Itt is végigmentem ugyanazon a meneten: Rendkívül sok sírás, érvelések, beszélgetések, tehetetlenségérzés, mély és gyötrő fájdalom. Ekkor azonban már ismertem a megoldást, bár tudni valamit és átélni az két különböző dolog. Mindenesetre amikor elértem arra a pontra, hogy több fájdalmat már nem tudok elviselni, meghoztam azt a tudatos döntést, hogy itt a vége.

Bezárkóztam ismét egy hétvégére és lefeküdtem a szőnyegre azzal a szándékkal, hogy itt és most meghalok a kapcsolat számára. Lefeküdtem a földre, mert érezni akartam, hogy ez az a mélypont, ahonnan csak felfelé vezet majd az út. De még velem volt minden fájdalom. Feküdtem és felváltva lazítottam és feszítettem az izmaimat, attól függően, hogy épp milyen érzelemhullám merült fel bennem. Ha harag, feszültség, akkor összeszorítottam minden izmomat és addig feszítettem, amíg el nem fáradtam bele vagy nem jött egy újabb gondolat- és érzelemhullám, ami egy fokkal könnyedebb volt. Ekkor ellazítottam minden izmomat. Azt mondtam magamnak, hogy addig innen nem kelek fel, amíg újjá nem születek ebből a „szívhalálból”. Figyeltem a gondolataimat, az érzéseimet – és ez a figyelem megadta azt az egy lépés távolságot, ami átalakít szenvedőből tanúvá, megfigyelővé. Itt már tudatosan arra figyeltem, hogy ne harcoljak a gondolataimmal az igazamért, hiszen ezen a fázison már átmentem barátok segítségével. Itt a földön csak a bennem felbukkanó érzelmekre figyeltem és a testemre, ahol feszül-lazul. Direkt nem változtattam a légzésemen, hagytam, hogy úgy jöjjenek a levegővételek, ahogy épp jönnek. Mélyen vagy felszínesen, hosszan vagy röviden.

Úgy tűnt, hogy hosszú órákon át feküdtem ott. Minden ellazuláskor kerestem magamban a megkönnyebbülés érzését. Sokáig nem találtam. Az első erős feszülések után elértem egy minden-mindegy állapotba, ami leginkább letargiához, depresszióhoz hasonlító érzet volt. Nem keltem fel, megfigyeltem ezt is. Belementem, megízleltem, hogy ez milyen érzés. Hát nem jó. De feküdtem ott tovább. Vártam, hogy mi jelenhet még meg. Tisztában voltam vele, hogy ami jön, az megy is. Lehet, hogy várnom kell rá egy ideig, míg elmegy, de várok.

Az a helyzet az érzelmekkel, hogy olyanok, mint a hisztis kisgyerek. Figyelmet akarnak. És ha nem kapják meg, akkor először erősödik a hiszti, fokozódik az érzelem, majd mivel hiányzik a dráma egyik résztvevője a képletből (én, aki belegabalyodnék az érzelembe), az intenzitás csökken, majd elül. És egyszercsak nincs ott többé.
Amire irányítjuk a figyelmünket, azt éltetjük. Ahová megy a fókusz, oda megy az energia.
Az egy lépés távolságból való megfigyelés azonban nem egy éles fókusz, hanem egy panoráma látásmód. Az eggyel nagyobb kép. Ekkor ténylegesen csak megfigyelők vagyunk. Mint amikor egy pályaudvart a felette lévő hídról szemlélünk és látjuk, ahogy a vonatok (érzelmek, gondolatok) a különböző sávokon jönnek-mennek.
Akkor adnánk fókuszt nekik, ha kiválasztanánk egy vonatot, ráugranánk, és csak azzal haladnánk egy irányba. Ekkor elveszítjük a nagyobb képet és a dráma részévé válunk, hagyva, hogy egy érzelem magával ragadjon minket.

Ami nekem sok órás földön fekvésnek tűnt, valójában csak két óra volt. Ez alatt az idő alatt sokféle érzelem jelent meg és haladt tovább, a fájdalom különböző erősséggel ütötte fel a fejét, majd csitult el bennem. Amikor úgy éreztem, hogy kiürültem, nagyon lassan nekiálltam felkelni. Megmozgattam a kezeim, lábaim, a fejem, majd oldalra fordulva feltápászkodtam. Nagyon nehezen keltem fel, ólmosan nehéznek éreztem a testem és rendkívül fáradtnak éreztem magam. Ezután lefeküdtem aludni és több, mint tíz órát aludtam. A belefektetett munkám az alvásidő alatt elrendeződött bennem és megújulva ébredtem fel. Ekkor már újra bizakodva. Úgy éreztem ténylegesen meghaltam a kapcsolatnak és egy üres papírlap vagyok. Azt írok és rajzolok erre, amit csak szeretnék. Most már nem kellettek évek ahhoz, hogy újra magamra találjak, hiszen már együtt voltam önmagammal. Pár nap alatt újra megtaláltam a korábbi egyensúlyom és ismét megújulva, új szemmel indultam neki az életemnek. Egy-két hónap elteltével ismét kopogtatott a szerelem.

A valódi elengedéshez nem lehet megspórolni a teljes érzelmi átélést. Először mindenképp át kell menjünk azon a szakaszon, amikor engedjük magunkat mélységében megtapasztalni az adott érzelmet. Csak ezután tud bekövetkezni a megkönnyebbülés fázisa.

Kérd, keresd és várd a megkönnyebbülést. Ez tesz nyitottá, ez mozgatja meg az energiákat, ez lendíti tovább a megkezdett változást. Aki nem halad, az áll. Tudd, hogy nem szükséges a fájdalomban hosszan időznöd. Szabad továbblépned. Mihez ragaszkodsz még? Miről hiszed azt, hogy nem tudsz nélküle élni? Ez igaz? Egészen biztosan igaz? Ki vagy Te? Ki vagy Te akkor, amikor önmagad szereted? Mi történne, ha szeretnéd magad?

Tamás Kriszti Tara
www.egyensulyban.com

Ha segítségre van szükséged, itt vagyok.
Nem kell egyedül lenned életed kihívásos szakaszában!
#BéreljMúzsát! Egyeztessünk időpontot, várlak szeretettel.

Kinyílás a gyakorlatban

kinyilás1

Vágyunk a Mindenséggel való egyesülésre.
Sokan kívánják azt, bárcsak többet érzékelnének a világból maguk körül, többet az emberekből. Szeretnék a világot jobban magukévá tenni azáltal, hogy elmélyednek a feléjük érkező ingerekben (látás, hallás, tapintás, érzékelés).

Ekkor szoktuk mondani azt, hogy vigyázz mit kívánsz, mert még megkapod. 🙂

A mélyebb/részletesebb érzékeléshez nagyobb kinyílás szükséges a részünkről, hiszen keskeny ajtónyíláson nem jön be annyi infó, mint egy szélesre tárt kapun. Ám bármennyire is szeretnénk egyből szélesre tárni a kapuinkat, az eddigi zártsági fokozatunk nem véletlen áll ott, ahol. A több információra nem csak a lelkünket, az elménket, de az idegrendszerünket is fel kell készíteni és ha hirtelen nagyra tárjuk a kaput, összezavarodhatnak bennünk a dolgok.

Az épeszűségünk egyik alaptétele, hogy szükségünk van arra, hogy „helyére” tegyük az általunk tapasztalt dolgokat, az elme megértésre vágyik. Tehát igényünk van felcimkézésre, az érkező információk úgymond különféle fiókokba rendezésére, hogy kezelhetővé váljon számunkra mindaz, amivel találkozunk. Emberi lényként az idő jelenléte is lassító hatással van ránk. Van úgy, hogy megélünk valamit, látjuk teljes egészében, ám mire a fizikai környezetünkben meg tud valósulni az bizony sok-sok egymás után megtett lépést igényel.

Amikor egy tanításban az hangzik el, hogy ne cimkézd fel a tapasztalataidat, ott arra utalnak, hogy ne akarj mindenáron belegyömöszölni egy négyzetet egy kör alakú fiókba. Mert az elmének ez a vágya annyira erős, hogy ösztönös túlélési reakcióként hajlamos ilyen erős túlzásokba esni. Azt is meg kell tanuljuk, hogyan hozhatunk létre új fiókokat az új információk számára.

Egyszerű módszerek arra, hogy az elmét befogadóvá tegyük
(avagy nyitás előtt olajozzuk meg az ajtót):

relaxáció, meditáció, ragaszkodásmentes megfigyelés

Ha hirtelen nyitunk, akár spontán történik, akár valamilyen módszer segítségével kicsit erőszakolva (és nincs előtte felkészítés), akkor még egy kellemes élmény, mondjuk erős szeretetélmény is lehet olyan sokkoló, hogy elfelejtünk még lélegezni is és szédülést, zavartságot érezhetünk. Az ilyenkor bekövetkező erős sírás is valójában egy energialevezető testi reakció a hirtelen megnövekedett energiamennyiségre.
Kicsiben ezt bizonyára sokszor megtapasztaltad már, amikor elérzékenyültél egy filmen, egy emberi jócselekedet láttán, vagy amikor néztél egy alvó gyermeket és hirtelen jobban megnyílt a szíved, több energia áramlott feléd, hiszen kitártad a kaput egy pillanatra.

Ez alapvetően jó érzés. Természetes igény, hogy többet szeretnénk belőle. Ám, ahogy korábban mondtam, a zártságunk foka nem véletlen. Mert a nyitás nem csak egyoldalú áramlást jelent. Jobb esetben szépen fokozatosan nyitjuk magunkat, de még így is néha túlterhelnek minket az ide-oda áramlásnak indult érzelmi hullámok.
Amikor kinyílunk, az energia minden irányban áramolni kezd és bizony a korábban lefojtott, elnyomott érzéseinket is megjeleníti. Kicsit olyan ez, mint amikor lomtalanítani kezdjük a pincénket.
Kinyitjuk az ajtót és ahogy kezdünk kifelé pakolni, örömmel látjuk, hogy milyen sok dologra már nincs szükségünk és milyen sok szabad helyünk lesz. Ez felszabadító érzés. Aztán ahogy haladunk beljebb, előkerülnek olyan tárgyak (érzelmek), amikről már megfeledkeztünk, hogy eldugtuk őket. Tartogattuk őket évekig, aztán jól rájuk pakoltunk még sok mást, így egészen észrevétlenek lettek. Ugyan a figyelmünk teréből teljesen kiestek, de a helyet attól még foglalták. Most pedig észrevesszük őket. Előjönnek a hozzájuk kapcsolódó emlékképek, hirtelen a múltbéli érzelmek jelen idejű érzelemmé válnak, ahogy a mostban újraéljük őket – költőien fogalmazva: ahogy rávetül a tudatosságunk fénye. Ha ez kellemes élmény, akkor is dönthetünk úgy, hogy már nincs rá szükségünk, vagy új helyre pakoljuk, ahogy rendet akarunk rakni a terünkben.

Ám ha ez kellemetlen élmény (és általában az, mert azért raktuk olyan jó mélyre, hátra), akkor a nyitással egyben rákényszerítettük magunkat arra, hogy szembenézzünk ezekkel a régi félelmekkel, szégyennel, kellemetlenségekkel. Na ezért is kell a felkészítés. Mert semmi sem garantálja, hogy amivel évekkel ezelőtt nem tudtunk szembenézni (amiért eldugtuk) azzal most – akármennyi év is telt el – képesek vagyunk megbirkózni. Ne féljünk segítséget kérni.
Ugyanakkor mindez ne tántorítson el bennünket a kinyílási vágytól, hiszen amikor végre kipakoljuk azt a pincét, rendet rakunk és megérezzük a hatalmas, bennünk felszabaduló tér erejét, az valójában egy újjászületés. A téli hideg szürkeség utáni napsütéses, kirügyező tavasz. Egy hatalmas, nyugodt, jóleső sóhaj a létezésben.

Ekkor azt érezhetjük, hogy az életünk egy teljesen friss, tiszta lap. Érezzük a szabadságunkat és tudjuk, hogy azt rajzolunk erre a lapra, amit csak akarunk. Nincs határ, nincs kötöttség, csak rajtunk múlik. Végtelenségben vagyunk, a szabadság és a minden lehetségesség terében. Ez könnyűséget ad és olyan örömöt, amitől a föld fölött járunk. Ez egy tetőpont, egy katarzis. Ezt nem tudjuk megtartani, ahogy semmit sem, hiszen az élet változás. És azért sem, mert az emberangyal természete a teremtés. Egy üres papírra rajzolni vágyunk. Szeretnénk megtölteni azt színekkel, formákkal.

Ekkor érdemes megintcsak élesíteni a tudatosságunkat, hogy ténylegesen mivel akarjuk megtölteni ezt a lapot. Egy részét a megszokásaink firkái és keretei fogják elfoglalni. A mindennapi szeretett rutinjaink, amik biztonságérzettel töltenek el minket. Ezután, hogy ki mennyire kezd el bátrabban rajzolni, az az egyén vágyaitól függ és attól, hogy mennyire töltötte fel az új lapját a régi szokásokkal, mennyi hely maradt az újaknak.

Érdemes tisztában lenni vele, hogy ezt a bizonyos pincét nem tudjuk egyetlen lendülettel kitakarítani. Az életünk során többször érezzük szükségét a lomtalanításnak, vesszük észre, hogy betelt a lapunk, szükségünk lenne egy újra. Ez a legtöbbször nem tudatos döntés, hanem a felsőbb énünk küldi az üzeneteit az emberi részünk felé és egyszercsak megjelenik bennünk egy gondolat, egy érzés, hogy na most…

Ekkor van az, hogy mélyebb kérdések merülnek fel bennünk, mint: Ki vagyok Én? Mi a dolgom a Földön? Hol tart az életem? Azt csinálom-e, amit szeretnék? Jól érzem-e magam a bőrömben? Mire vágyom valójában?

Illetve az élet elkezdi dobni nekünk a lehetőségeket a változtatásra.
Ez néha idegesítő formában érkezik, ha a hozzáállásunkban ellenállunk a változásnak vagy nem vettük észre a finomabb jeleket. Ekkor például egymás után többször kerülünk hasonló kellemetlen helyzetbe; olyasmivel szembesülünk, amihez nem fűlik a fogunk, de amikor megtesszük, észrevesszük, hogy mennyi plusz információt kaptunk, amire nem is számítottunk. Hirtelen érzelmi mélypontra vagy magaspontra kerülünk (pld. szerelmi csalódás vagy szerelmes találkozás), ami keményen új nézőpontokat hoz az életünkbe. Fizikai betegségek kényszeríthetnek térdre bennünket, ami szintén új nézőpontot ad és sok új érzelmet áramoltat be, hiszen amikor mi magunk is gyengék vagyunk, egyből türelmesebbek leszünk más gyengélkedők felé, megjelenik a tolerancia, az elfogadás, a szeretet újabb síkjai, a törődés és figyelmesség igénye önmagukkal és másokkal.
Az érzelmi törésekkel, kisebb-nagyobb hullámokkal járó ajándékok mindig tapasztalati szinten égnek bele a lelkünkbe, mély érzések formájában.

A kinyílás jó.
De megvan a maga ideje, sose erőltessük agyból, ne akarjunk okosabbak lenni az Életnél. Úgyis észre fogjuk venni, amikor a felsőbb énünk bejelenti a lomtalanítási időszak kezdetét. Csak figyelnünk kell az életünkben megjelenő ismétlődésekre, szinkronicitásokra, az úgy tűnik semmiből érkező változtatási igényekre, vágyakra.

Merjünk segítséget kérni, mert ilyenkor bizony szükségünk van rá. És nincs ám sehol kőbe vésve, hogy ezeken a lomtalanítási és kinyílási időszakokon egyedül kéne végigmenjünk. Azért vagyunk emberi közösség, hogy segítsük egymást. Egyfelé tartunk, egy bolygón élünk, együtt járjuk az egyéni, ám hasonló útjainkat. Figyeld az élet kit sodor eléd. Vagy ő lesz a segítségedre vagy te az övére. Az energia sosem egyirányú, támogassuk egymást, hogy a találkozás végeztével mindkét fél mosollyal az arcán mehessen tovább.

Tehát ha a Mindenséggel akarsz találkozni, tudd, hogy a saját legmélyebb rétegeiddel, elfojtásaiddal is találkozni fogsz. Légy bátor, megéri!

Tamás Kriszti Tara

– Ha segítségre van szükséged, egyeztessünk időpontot! Várlak szeretettel!
www.egyensulyban.com/hivatasos-muzsa

Tara – Kitartás!

rideA saját bőrömön is tapasztalom, hogy az utóbbi egy-két hét elég kemény volt, másoktól is sok panaszt hallok. Extrém fáradtság, ingerlékenység, testi fájdalmak, erős érzelmi hullámzások, ezek miatt viták… bizony nem kis feladat most tudatosnak maradni vagy kibillenés esetén visszatalálni a középpontunkhoz.

Most igencsak jól jönnek azok a technikák, amiket eddig megtanultunk. Használjuk őket! Relaxáljatok, meditáljatok, pihenjetek, aludjatok! Találjatok módot arra, hogy lecsendesítsétek az elméteket az érzelmeiteket.
Én rajzolok, festek, varrok, relaxálok, tudatosan lélegzem, mozgok. Én is érzem, hogy az idegrendszerem hamar túltherhelődik, ezért többször nyúltam a számomra egyensúlyt nyújtó eszközökhöz, épp ahhoz, amihez az adott pillanatban kedvet éreztem. Hogy még egy relaxációs módszer se legyen korlát, ne mindig ugyanazt használjam.

Hogy miért vagyunk ennyire felpörögve?

Most kaptunk a nyakunkba mindent egyszerre.
Napfogyatkozás, tavaszforduló, újhold mindenféle asztrológiai együttállással megtámogatva. A lezárások és kipucolások ideje ez. Az asztrológiai állások szerint április 4-ig tart ez az időszak, utána indulnak majd be a dolgok, a már kitakarított állapottal. Sokaknál nem csak a szokásos tavaszi nagytakarítási vágy indul be, hanem annál erősebb hajtóerővel, szinte kényszert érezhetünk a környezetünk rendbetételére: akár a lakástakarítással, akár az asztalunkon rendrakással vagy azon ismerősök szelektálásával, akikkel úgy érezzük már nem tudunk együtt haladni. Aktív megújulásban vagyunk, a folyamat közepén.
Ó és még foghatjuk mindezt a napkitörésekre is (a nyuszin kívül), és ne feledjük, hogy a sarki fény is leért Magyarországig, mert olyan erővel jött az energia a Föld irányába.

Kitartás! A nehezén túl vagyunk.

Saját képpel leírva úgy érzem, hogy most egy óriási mosógépben vagyunk, ami fel-le forgat minket, kimossa belőlünk mindazt, amire még ugrunk, nyomogatódnak a gombjaink rendesen.
A fény és a sötét intenzívebben kerekedik egymáson felül, nem finom átmenetekkel. De egyszercsak leáll ez a tekerés, jön a centrifuga, nekiindulnak az energiák és ahogy a víz kilövell a csövön át a mosógépből, mi is ilyen határozott erővel tudunk nekiindulni hamarosan. Az aratás (ahogy azt az év elején is írtam) pedig nagyjából év közepétől lesz várható.

Igazából büszkék lehetünk magunkra, hogy ekkora erőhatások mellett nem őrültünk meg, még itt vagyunk. Kitartás!

Ha tudsz, pihenj sokat, aludj sokat.  Érjen minél kevesebb inger. Ha zenét választasz, az inkább legyen csendes, ellazító típusú vagy válaszd a teljes csendet. Ami neked jó. Azt válaszd, ami símogatja az idegszálaidat. És tudd, hogy nem vagy egyedül ebben a mosógépben.

Új kedvencem Matt Khan (aki erősen emlékeztet a Papaji vonalra és igyekszem többet fordítani tőle) pedig ezt mondja: “Szeresd azt, ami épp felmerül. Ne állj ellen semmilyen érzésnek. Ha nyűgös vagy, szeresd magadban azt, aki nyűgös. Ha tehetetlennek, lemaradottnak érzed magad, szeresd azt, aki nem tud mit tenni, aki lemaradt. Szeresd azt, ami van.”

A lényeg, hogy ne állj ellen mindannak, ami épp történik, mert azzal csak a falat tolod, több feszültséget generálsz magadban és hamarabb fogy az erőd. Ha cselekvésre vágysz, takaríts, rakj rendet, nézd meg mire van szükséged és mi az, amire már nincs. Ezzel igazán egybevágó tudsz lenni a jelenlegi energiákkal. Ha elfáradtál, pihenj. Nem kell bonyolítani, csak annyit tegyél meg, amennyit kell. Többre nincs szükség.

“Most ………………. -nek érzem magam. Tehát ez a legtökéletesebb pillanat arra, hogy szeressem magam.” (Matt Khan)

Tamás Kriszti Tara – http://www.egyensulyban.com

Ha szükséged van valakire, aki meghallgat, ha nem tudod hogy kezeld ezt az időszakot, hogyan legyél egybevágó a saját érzelmeiddel, ha szükséged van egy relaxációs módszerre, keress meg bátran, gyere Múzsabeszélgetésre!
Nem kell egyedül dobálóznod abban a mosógépben 🙂 Várlak szeretettel!

2015.03.28.

 

Matt Khan – Az átalakulás

MattKhanAz erőszak cselekvésben lévő félelem.
A félelem a szomorúság elkerülése.
A szomorúság a magánytól való idegenkedés.
A magány az üresség elutasítása.
Az üresség a létező jelenléte.
A létező jelenléte a felébredett tudatosság.

A félelem észrevételével már nem fordulunk az erőszak felé.
Amikor szembenézünk a félelemmel, találkozunk a szomorúsággal.
Amikor találkozunk a szomorúsággal, észrevesszük a magány érzését.
Amikor elismerjük a magányt, feltűnik az üresség.
Amikor elismerjük az ürességet, felfedezzük a jelenlétet.
Amikor felfedezzük a jelenlétet, a tudat felébred.

Azzal, hogy észrevételezed a legmélyebb félelmeidet, ez elvezet a legalapvetőbb spirituális felfedezésedhez.
Bíztatlak, hogy azzal támogasd az erőszakmentességet, hogy elismered a saját kényelmetlenségeidet, ami aztán katalizátorként hat a legmasabbszintű fejlődésedhez. Amint időt szánsz rá, hogy szembenézz a megoldatlan érzelmeiddel, magasszintű rezgéshullámokat küldesz a tudatosság mezejébe. Ahogy a magasrezgésű hullámok belépnek az egyes energiamezőkbe, az erőszakot alkalmazókat (akik az erőszakot a saját lelkük útjának elkerülésére használják) arra inspirálja, hogy előbújjanak a rejtőzködésből és végre megadják magukat önmaguknak.
Ez az általakulás alapja.

Matt Khan

Fordította: Tamás Kriszti Tara – http://www.egyensulyban.com
2015.03.09.
Forrás: http://www.truedivinenature.com

Ha segítségre, támogatásra van szükséged ehhez az átalakuláshoz, gyere Múzsabeszélgetésre! Nem kell egyedül csináld. Együtt haladunk, olyan tempóban, ahogyan te leginkább megtalálod a válaszaidat, az erődet. Biztonságos teret nyújtok neked és melletted vagyok. Várlak szeretettel: Tara

Tara – Amikor jól működik egy párkapcsolat

Taraprofil-9829Ha jól működik egy párkapcsolat, annak mi a titka? Vajon a jó kapcsolatban a két fél kiegészíti egymást? Az ellentétek tényleg vonzzák egymást? Mitől működnek a hétköznapok?

Én szeretek mindent átfuttatni magamon, saját tapasztalatot szerezni, hogy elsőkézből beszélhessek az adott témáról. Ezért is szeretek olyan sok mindennel foglalkozni, mert minden, amibe mélyebben belenézek, tanulságokkal szolgál. És bizony a párkapcsolat remek tanító, amiben immár 11 éve van szerencsém elmélyedni a kedvesemmel.

A saját tapasztalatom, a saját párkapcsolatomban az, hogy persze kiegészítjük egymást a különbözőségeinkben, de alapvetően azért működünk jól, mert mindketten eléggé egészek vagyunk önmagunkban. Nem keressük a másikban a másik felünket, mert tudjuk, hogy egymagunkban is kerek egészek vagyunk. Ez mondjuk évek munkájának köszönhető, külön-külön dolgozva magunkon, megismerve a saját félelmeinket, erőnket, képességeinket. Ezért mindezzel az önismereti munkával a hátunk mögött (és a mindennapjainkban) már könnyebb volt kapcsolódni a találkozásunkkor. Egy évvel a megismerkedésünket megelőzően nem is működött volna jól a kapcsolat. Előbb egésszé kellett válni mindkettőnknek. Ez is mutatja, hogy mindennek megvan a maga ideje, meg kell érjünk az életünkben bekövetkező következő lépcsofokokra.

Meg kellett ismernünk egymás szeretetnyelvét, hogy kinek mire van szüksége. Ebben leginkább a tiszta kommunikáció segít, vagyis nem drámázunk, hanem konkrétan elmondjuk mire vágyunk és miért. Engedni önmagunkat megnyílni a másik felé, teljes bizalommal, illetve engedni a másikat is, hogy kifejezhesse szabadon, hogy neki mire van szüksége.
Az én mottóm: Hagyd élni! Vagyis engedjem meg a másiknak is azt a megnyilvánulási szabadságot, amire én is vágyom. Engedni, hogy a másiknak is lehessen rossz napja, amikor elvonulna a világ elől, vagy csak nagyon lefoglalt a saját gondolataiban, munkájában, épp úgy, amilyen természetes módon engedjük azt, hogy megossza az örömét, ami napközben érte.
Nálunk ez a kommunikáció és az egymásnak megadott tér segített a legtöbbet, hogy az eléggé különböző temperamentumunk közös nevezőre jusson. Aztán idővel a különbözőségeink szépen egymáshoz formálódtak. Hálás vagyok, hogy nem csak adhatom, hanem én is megkapom a szükséges teret.

Mivel szerettük, szeretjük egymást, igyekszünk úgy szeretni a másikat, ahogy az a másiknak jó, nem pedig ahogy nekünk. Persze úgy is, de fontos szempont, hogy tudjuk a másik mitől érzi magát szeretve – mi a szeretetnyelve.

Nyilván van több közös pontunk, hiszen anélkül nem is találtunk volna egymásra. De a különbözőségeink is rendben vannak. Igaz, néha akadnak belőle kisebb-nagyobb zökkenések, de az alapfelállás a szeretet, ezért egyértelmű, hogy mindent megoldunk hamar.
Az ellentétek vonzása ugyan szikrázó kapcsolatot eredményezhet, de az várhatóan csak rövid idejű lesz és/vagy nagyon viharos. Ha túl sok a vita, az lemeríti mindkét felet, ezért hosszú távon az ellentétek inkább kifárasztják egymást, mintsem támogató, kiegyensúlyozott kapcsolat alakulna ki közöttük.

Én már nem tudnék egy olyan emberrel együtt élni, aki önmaga kiegészítéseként lát engem, aki azt keresi, hogy a két félből legyen egy kör, egy egész. Mert az hiányállapotból fakadó problémákat hoz magával. Én végtelenül tisztelem a páromat, hogy nélkülem is egész – van kit szeretni, megismerni. Valaki, aki nem én vagyok. Mégis megláthatom benne magamat is, így ő is én vagyok. Összeolvadunk. A megismerés teljesen más szintje ez, amikor nem akarom, hogy pont olyan legyen, amilyennek látni szeretném, hanem olyannak láthatom, amilyen. Ez számomra egy “lélekorgazmus”, megismerni valaki más világát a párkapcsolat mélységében és osztozni az élményeiben valamennyire.
Hiszen sosem ismerhetjük meg igazán egymást, mert máshonnan jöttünk, más tapasztalatok vittek el egy adott pontig az életünkben. Én is adom neki az én élményeimet, nézőpontjaimat, és megmutatom a magam világát, ő is szívesen látott vendég az én egész körömben. Ez egy végtelenül izgalmas, örömteli közös játék.
Szerintem jó párkapcsolatban az tud élni, aki folyamatosan kíváncsi. A másikra és önmagára.
A világ új színekkel telik meg.
Akkor is ha az az új szín épp az, hogy nem törli le maga után a morzsákat az asztalról, ami bosszantó 🙂 Szeretem a morzsáival együtt.

Tara

http://www.egyensulyban.com

Tara – A normális élet

Tara profil2Az életet olyannak kéne érezzük, mint az életünk legjobb szexuális élménye utáni érzés!

Olyankor az ember tele van életerővel, energiával, büszke, könnyed, nyugodt, békés, tele van szeretettel, elégedett és nyitott a világra. Ez az érzés lenne a normális.

Az emberiség pedig mindössze takaréklángon él, ahelyett, hogy teljes energiával lobogna bele a világba. Sőt! Általános, hogy a nagy lángon lobogókat igyekszünk visszafogni, félünk az ő szabadságuktól is, hát még a magunkétól.
Pedig mi rossz van abban, ha valaki életerős és cselekvőképes? Miért lenne az gond, ha valaki büszke, hiszen tisztában van a saját értékeivel és képes azokkal élni és hasznossá tenni? Mi a baj a könnyedséggel, a nyugodt és békés emberekkel, akik szeretettel fordulnak mások felé? Miért zavar, ha valaki nyitott és elfogadó? Miért fáj ez nekünk? Hol veszítettük el a bizalmunkat, önbizalmunkat?

A félelem uralja a gondolatokat, tetteket, rátelepszik más érzésekre is. Ideje, hogy ez változzon. És tud is változni. Hogyan? Lépésről lépésre, egyénenként. Nincs szükség békeharcokra, tüntetésekre. Mindössze egy kis kíváncsiság kell önmagunk irányába, egy pici nyitottság, hogy ma valami apró dolgot másként teszünk, mint tegnap.
Ha több szeretetre van szükséged, vigyél te több szeretetet magaddal. Ha több türelemre van szükség, legyél te, aki megmutatja milyen az, aki türelmes. Ha több nyugalomra van szükség, vigyél magaddal több nyugalmat – ha a te békés lélegzetvételed jelen van, arra a többiek is rá tudnak hangolódni.

Nem egyetlen hatalmas fordulattal kell megmentsük a világot. Ez egy folyamat. Ahogy minden út egy lépéssel indul és lépések sorából áll. És minden egyes pici vagy nagy lépés megérdemli az ünneplést: Ma is léptünk egyet, de jó nekünk! Ügyesek vagyunk!

Mikor kezded megengedni magadnak, hogy élvezd az életed? Mikor mered megünnepelni az apró dolgokat is? Mikor mersz örülni egy félmosolynak, egy félsikernek és nem veszteségként tekinteni rá? Mikor mered felismerni, hogy fontos a létezésed? Ha nem lennél itt, hiányoznál! Nem kell a legjobbnak, legszebbnek, legsikeresebbnek lenned! A fontosságod nem ezek függvénye. Ha ma sírsz, éppúgy szükség van rád, mint ha épp nevetsz. Ha ma elrontottál valamit éppúgy kellesz, mint amikor minden sikerül.
Engedd lobogni a lángod, mutasd meg a fényed! Ha nem érzed tökéletesnek, akkor is. Mert a tiéd.

A „normális” kifejezés egy gyűjtőfogalom. Azt jelenti: átlag, egyforma, hasonló.

Ha már nem tudunk elszakadni ettől a fogalomtól, tegyük átlagossá, vagyis általánosan jelenlévővé az életörömöt, legyünk egyformán nyitottak és elégedettek, hasonlítsunk abban, hogy szeretettel fordulunk egymás felé, a szeretetet feltételezzük és keressük a velünk szemben álló másikban. Napról napra, lépésenként.

Az életet olyannak kéne érezzük, mint az életünk legjobb szexuális élménye utáni érzés!

Az új normális: Életerős, energiával teli, büszke, saját értékét ismerő, mások értékét látó, könnyed, nyugodt, békés, szeretettel teli, elégedett, nyitott a világra. Ugye mennyivel jobban hangzik?

Képzeld el ezt a világot! Lásd magad előtt, hogyan zajlanak egy ilyen normális világban a mindennapok. Milyen érzéssel mész be a munkahelyedre? Milyen érzés a buszon utaznod? Milyen érzés a boltban vásárolnod? Milyen érzés másokkal találkoznod?

Milyen érzés normálisnak lenni? 😉

Tara

Lee Harris – Kivonatok

Sziasztok,

Egy gyors kis lélekemelő Lee utóbbi anyagaiból…

leeharris

A tudatosság mindig hullámzóan fog mozogni. Ebben az évben sokan lesztek, akik azt keresitek, hogy ne magával ragadó, rángató hullámban legyetek, hanem egy kicsit földeltebb, legyökerezőbb módon éljetek, cselekedjetek a tudatosság hullámaiban.
Könnyű elfordulni a mindennapoktól a spirituális gondolkodással, mert elmúlt életeken gondolkoztok vagy azon elmélkedtek mennyire végtelen a tudatosság és magatokban érezhetitek a szellem végtelenségét.
Ám az az igazság, hogy amíg ebben az emberi testben vagyunk, minden, ami a testünkbe lett programozva – a test saját múltja, a családi genetika, a körülöttünk lévőkkel való energetikai kapcsolódások – arra kér, hogy legyünk itt, cselekedjünk, váljunk láthatóvá. Minden arra kér, hogy éljük az életünket itt és most.

(Kivonat: 2015 februári előrejelzés. Fordította: Tamás Kriszti Tara)

muzsa-rainbow2.jpg
Még sosem voltak ilyen idők, mint most, tehát az új helyzetekhez új megoldásokat kell találni. Ti pedig – mint az ezen a bolygón élő emberi lények – őrei, gondozói lehettek ezeknek a megoldásoknak, ha beleegyeztek, hogy egyre jobban és jobban kinyíltok. A kinyílásotok folyamatában ne féljetek az érzéseitektől. Inkább legyetek azokra kíváncsiak, figyeljétek meg őket, tegyétek meg mindazt, ami ahhoz kell, hogy elrendezzétek őket. Aztán reggelente ésszerűen döntsétek el, hogy aznap mire vagytok képesek.

Ne bánjatok magatokkal keményen. Bizonyos napokon több energiátok van, mint más napokon. Időnként sokkal többre érzitek magatokat képesnek, mint máskor. Figyeljétek, hogy épp hogy áll az energiaszintetek és ezt figyelembe véve cselekedjetek. Bízzatok a megfigyelésetekben.

Az emberek legnagyobb pusztító szokása, hogy akarattal igyekeznek magukon változtatni, ahelyett, hogy engednék magukat ott és úgy lenni, ahol energetikailag épp vannak. [ford.megj.: Tehát aktuálisan alacsonyabb energiaszintnél ne próbálj kicsikarni magadból nagy, vagy több erőt igénylő teljesítményeket.] Bízzatok abban, hogy aznap a testetek belső fáradtsága pont az a pont, ahol épp lennetek kell.

(Kivonat: Az energia megszólal c. könyv második része – Beszélgetés a Z-kkel. Fordította: Tamás Kriszti Tara)

muzsa-rainbow2.jpg
Ebben az évben az egyik legnagyobb ajándék, amit magadnak adhatsz az, hogy tanulmányozod a félelmeidet.
Mik azok a dolgok, amik kiváltják belőled a félelemérzést?
Írd le őket és így láthatóbbá teszed őket a magad számára, jobban tudatosítod őket ezáltal.

Amikor pedig újra felbukkannak, már nem mumusként fog a félelem kísérteni és ijesztgetni. Csak szimplán megállapítod majd: „Ó igen, most épp ezt a félelmet élem át.” Ekkor emlékezni fogsz, hogy vegyél egy mély levegőt és elismerd, hogy igen, épp egy félelemérzés működik benned, ezért könnyebben tudsz lépéseket tenni azért, hogy kidolgozd magadból.

Minden energia és érzelem, amit érzünk folyamatos mozgásban van, tehát sosem félünk éjjel-nappal. Vannak időszakok, amikor kimozdulsz a félelem állapotából és más felé fordul a figyelmed. Ez a tudatosság tánca.

(Kivonat: 2015 februári előrejelzés. Fordította: Tamás Kriszti Tara)

http://www.egyensulyban.com

 

Tara: Terápia, Önismereti munka

tara-webképTerápia, Önismereti munka

Azért szeretnék egy pár szót szólni a terápiáról, az önmagunkon való munkáról, mert bár feltételezzük, hogy minden terápiás környezet támogató, mégis belefuthatunk rossz tapasztalatokba. Ezért fontosnak érzem szavakba is foglalni, hogy számomra mit jelent a terápia, az önmunka.

Tele vagyunk előre programozott (gyerekkorban tanult és ellesett) hitrendszerekkel, amik az életünk alapjait, építőköveit jelentik számunkra. Épp ezért nem is kell mindent kidolgoznunk magunkból, nem kell sterilek legyünk. A hitrendszereink, elképzeléseink, szolgálnak minket, céljuk van, nem véletlenül az életünk részei, nem véletlenül tettük oda őket. Ezzel együtt ezek nagy részét érdemes és le is lehet tenni, hogy megkönnyítsük a saját mindennapjainkat. Képesek vagyunk begyógyítani a régi sebeket, elengedni a régi sérelmeket, megbocsájtani magunknak és másoknak. Amíg a sérelmeinkhez ragaszkodunk, azok rabjai vagyunk és erős féket jelentenek a boldogulásunkban.

Ha valakit a hitrendszerei téglái tartanak össze, a megfelelési kényszerei, ha ebből építette fel az őt védő házat, nem emelhetjük ki a téglákat erővel, mert összeomlik és rosszabb helyzetbe kerül, mint a kényszerekkel körülvéve.

Meg kell várni, míg a téglák maguktól kezdenek kilazulni. Mikor a ház szűkössé  válik az illetőnek és maga kezdi el kilökni a nem kellő téglákat, ekkor tudunk segíteni, ha kéri. Ez is fontos momentum, hogy az illető kérjen segítséget, mert amíg nem kér, addig továbbra is be van zárkózva, hiába hall információkat, tanácsokat, ezek lepattannak a faláról és max. csak igen rövid ideig ható elsősegélyt adhatunk. Tartós változás ekkor még nem fog bekövetkezni.

A kérés elhangzása után sem szabad buldózerrel nekiindulni az építménynek, csak a már kilazult téglák eltávolításában segédkezhetünk, illetve bátorító erőként lehetünk jelen, hogy támogassuk őt a megújulási folyamatban. Ekkor megláthatja, hogy a többi téglára szüksége van-e még és ha igen, meddig.

Bizonyos terápiák, önmunkák erős fókuszt igényelnek, kőkemény szembenézést önmagunkkal és azokkal a tévhitekkel, hazugságokkal, amik hátráltatták az életünket. Ilyenkor egy jó terapeuta abban segít, hogy a kérdező ne térjen el az általa választott terápiás munka kereteitől, hiszen minden munkának vannak fázisai, ahogy a testi méregtelenítés sem azonnali tisztulást hoz. A testben lévő méreganyagok először előbújnak a rejtekhelyeikről, a felszínre kerülnek, ezért ekkor okozhatnak kellemetlenségeket, nehézségeket, de ez a folyamat része, hiszen megnyomtuk a startgombot. A méregtelenítés során, ha betartjuk a folyamatot, a test végül megszabadul a felszínre került méreganyagoktól és végül megtisztul, felszabadul. Pontosan így működik a legtöbb terápiás munka is, ezért nem szabad meghátrálnunk a kezdeti kellemetlen érzelmektől, amennyiben felbukkannak. Ez annak a jele, hogy a folyamat beindult, jó úton vagyunk. Egy jó segítő nem sietteti ezt a folyamatot, együttműködik a kérdezővel, nem vonulnak vissza, hanem szoros együttműködésben végigjárják az utat.

Segítőként a legfontosabb feladatunk egy biztonságos és támogató környezet teremtése, ahol azt érzi a kérdező, hogy nincs egyedül és nem egyedül kell elhordania egy hegyet. Hogy tudja, hogy létezik olyan környezet, ami az ő törekvéseit támogatja, ahol a saját ritmusában haladhat.
Egy tapasztalt terapeuta, segítő ennél többet is tud tenni. A ritmust felismerve a megfelelö időben tud,
a további nyitást elősegítő kérdéseket feltenni, amik új nézőpontokat adnak az illetőnek, ezzel tágítva a teret, életteret a számára.

A nagyobb tér az több lehetőség, a “van választás” állapot tere, ami felszabadít és további belső tereket nyit meg az emberben. A lehetségességek tere kibővül.
A felszabadultabb állapotban könnyebben lélegzünk, ezért egybevágóbbak vagyunk a saját áramlásunkkal, önmagunkkal. Így nagyobb harmóniában vagyunk a körülöttünk lévö helyzetekkel, személyekkel is. Ha mi jól vagyunk, a környezetünk is jobban lesz, mert a ritmusaink összehangolódnak. Ezért (is) fontos az önismeret, mert az ismerkedési, oldási folyamatok által többet megtudunk önmagunkról és tisztában leszünk vele, hogy mi a valóban fontos a számunkra, merre szeretnénk, hogy haladjon az életünk, tehát ehhez kapcsolódó döntéseket hozunk, erre irányuló cselekvéseket fogunk végezni. Ha a terápiák, önismeret segítségével elmélyül az önmagunkkal való kapcsolatunk, ez az elfogadás és szeretet egy olyan békét eredményez bennünk, ami mindenre kihat, amivel csak kapcsolatba kerülünk.

A kedvenc történetem ennek bemutatására a repülőgépeken lévő előírás, miszerint ha baj van, az oxigénmaszkot először önmagunkra kell feltenni és csak utána a gyerekünkre/társunkra, hiszen ájultan nem tudnánk a segítségükre lenni. Ezért fontos az önszeretet. Aki szereti magát és előtérbe helyezi a saját igényeit az nem önző, mert az ilyen típusú szeretet adni akar, megosztani akar, segíteni vágyik, hogy másokat is emelhessen, másokat is eljuttasson a béke és elégedettség állapotába.

Fontos tudni, hogy aki felkeres egy segítőt, szeretne jobban belemerülni az önismeretbe az nem pszichés beteg (még ha érzelmi fájdalmai is vannak éppen), hanem kíváncsi és tanulni, fejlődni vágyó, bátor ember. Én így látok mindenkit.

Aki dolgozni szeretne magán, vagyis érzi, hogy vannak kilazult téglái, olyan segítőt keressen, akin érzi, hogy ezt a biztonságos teret meg tudja teremteni a számára és akivel jóérzéssel tudna együtt dolgozni.
A hozzám fordulók visszajelzéseiből tudom, hogy ők nálam megtalálták ezt a biztonságos teret, aminek végtelenül örülök és hálás vagyok, amiért belém helyezték a bizalmukat. Igyekszem ezt a bizalmat a legnagyobb szeretettel szolgálni.

Tara
2015.01.24.
http://www.egyensulyban.com