Vége a halogatásnak! Indulás a jövőbe!

A következő múzsaestünkön:
Beindulunk! Foglald le a helyed a gyorsvonatra!

muzsaest20171202(a képre kattintva eljutsz a facebook esemény linkjéhez)

Témánk: VÉGE A HALOGATÁSNAK! Indulás a jövőbe.

Ez az előadás a legutóbbi ‘Halogatás’ c. előadás folytatása.
Gyere akkor is, ha múltkor esetleg nem voltál.

Miért halogatunk? Hogyan tudunk tovább lépni? Hogyan tudjuk a fókuszunkat arra állítani és azon tartani, ami felé haladni akarunk?
Mindezeket természetesen önismereti fókusszal nézzük meg és szokás szerint lesz gyakorlat is. tojgli-sorKérlek jelezd a részvételi szándékod az eseménynél vagy akár emailen. A létszám korlátozott, max. 10-12 fő, ezért, ha jössz, mindenképp jelezd, hogy beférj!

Időpont: 2017. december 2. szombat 15-17h
Helyszín: Asram Jógastúdió, Narancs terem
Cím: 1136 Budapest, Tátra u. 5/b. (a Jászai Mari térnél)
I.em/2., kapucsengő: 30

Részvételi díj: 800,- Ft/fő terembérhozzájárulás
Egyéni konzultációra is van lehetőséged. Ezügyben keress meg időpontegyeztetésre az alábbi mailcímen.

Várlak szeretettel: Tara
hivatasosmuzsa@gmail.com
www.egyensulyban.com

Reklámok

Mit jelentenek az akadályok?

Mit jelentenek az akadályok?

akadaly1

Ha észreveszem a mintát, hogy szabotálom magam, hogyan tudok másképp közelíteni a helyzethez, hogy egy új mintát hozzak létre, amiben végül ténylegesen előre haladok, ahol elérem a célom?

Vannak vágyaink, céljaink, terveket készítünk, vállalkozásba kezdünk, elhatározzuk, hogy elutazunk, elköltözünk, munkahelyet váltunk vagy párkapcsolatot, kifestjük a szobát…vagyis eldöntjük, hogy változtatunk. Első lépésként álmodozunk, majd magával ragad minket az új iránti vágy és amikor már az elég erős, cselekvésre sarkall minket és nekikezdünk a megvalósításnak. Van, akinél már ekkor megjelennek a gátló minták. Másoknál később bukkannak fel kisebb-nagyobb nehézségek, amik megakasztják a megvalósítási folyamatot.

Mondjuk, ha egy vállalkozásba kezdesz… Utánanéztél a részleteknek, felmérted a piacot, a vásárlókört, van weboldalad, mondhatni minden adat a rendelkezésedre áll a kezdéshez. Lelkes vagy és élesen látod magad előtt a célt, ahogy örömet okoz neked a vállalkozásod a mindennapokban.
Ám egyszercsak olyan nehézségekkel találod szembe magad, ami nem egy átlagos problémamegoldás (amire egyébként is számítanál). Azt veszed észre, hogy egymás után jönnek az egyenlőre megléphetetlennek tűnő akadályok, amik konkrétan megállásra kényszerítenek. Mert mondjuk az egyik megoldása nélkül a másik sem fog tudni megoldódni. Akadályláncolatok képződnek.

És ekkor eljön az a pont, amikor a legtöbben kimondják azt, amit talán korábban meg sem hallottak, vagy épp túl sokszor hallották már maguktól:

Miért történik velem MINDIG ez?

Ha tényleg nem először jutottál már életedben ilyen akadályláncolatokhoz, amik megállásra kényszerítettek, akkor:

  • egyrészt gratulálj magadnak, mert legalább mindig újrakezdted, újrapróbáltad, nem adtad fel,
  • még ha fel is adtad az adott projektet, találkoztál már ezzel a mintával, tehát felismerhetővé vált számodra
  • ha már felismerted az ismétlődését, itt a lehetőség, hogy új szemmel nézz rá.

[Zárójelben megjegyzem, hogy ha a kérdésed úgy hangzik el:
Miért történik VELEM mindig ez?, ha a hangsúly máshová kerül, akkor ezt a bejegyzést másként fogalmaznám meg. Épp úgy, ha a „miért”-re vagy az „ez”-re kerülne át a hangsúly.]

Általában az emberek kétféleképpen reagálnak egy akadályláncolatra. Az egyik a teljes feladás, megkeseredés, elbizonytalanodás, csalódottság, erőtlenség. A másik reakció, hogy kemény munkával, farkasszemet nézve az akadályokkal, vérrel-verejtékkel küzdelembe kezdenek és csakazértis megvalósítják. Ebben az esetben azonban elvész az öröm. A vérverejték küzdelme tölti meg a vágyott célt és ha elérjük is, elég nagy eséllyel lesz küzdelmes fenntartani. Mert olyan sok munkát és lemondást és erőfeszítést tettünk bele, hogy túlzott fontosságúvá válik számunkra az eredmény – és végül ez tart fogva, nem enged minket soha lazítani és valóban élvezni a munkánk gyümölcsét. Félünk, hogy elveszítjük (hisz olyan sokat dolgoztunk érte), és ugyanakkor tudjuk, hogy nem engedhetjük landkadni a figyelmünket, mert ha lazabbra engedjük a gyeplőt, már tudjuk mekkora izzadtsággal kell újra felküzdenünk magunkat. Ezzel megépítettük a saját börtönünket és egy külön működési mintát is gyártottunk hozzá.
Itt nem azt mondom, hogy a kemény munka ne hozhatna örömteli gyümölcsöt. Azt mondom, hogy figyeljük meg, hogy milyen reakcióból indítottuk a munkát és milyen történet/forgatóköny zajlik a fejünkben, miközben végezzük.

Amikor észrevettük a mintát, hogy velünk MINDIG ez történik (akadályláncolatok egy teremtés közben), akkor általában megjelenik a kétség és vele az ilyen kérdések:

  • Lehet azért ilyen nehéz, mert nem is erre kellene mennem? Nem ez a dolgom?
  • Lehet nem is ezt akarom valójában? Mit akarok?
  • Lehet újra meg kell hozzam a döntést, hogy ezt akarom?

Ha ilyen kérdések merülnek fel bennünk, akkor a hitünk nem elég erős abban, amiben változtatni szeretnénk, illetve önmagunkban nem bízunk eléggé, hogy képesek vagyunk meglépni azt.
Ebben az esetben nem a célunkon kell erősebben dolgozzunk, nem az akadályoknak kell egyesével nekiessünk, hogy kibogozzuk őket, hanem megnézni, hogy miért gondoljuk azt, hogy erre nem vagyunk képesek? Ki mondta ezt nekem, hogy nekem úgysem sikerül semmi? Miért hittem neki? Ez tényleg igaz?
Mert miért fektetnék vért-verejtéket valamibe, amiről úgysem hiszem el, hogy megvalósítom? Ha már dolgozom valamiért, legyek vele tisztában, hogy képes vagyok rá.

ujsztori
Az is meglehet, hogy az Univerzum az akadályokat egyfajta fékező rendszerként teszi elénk, mert túl gyorsan haladunk és a célunk (vagy mi magunk) nem érett még meg ebben a fázisban arra, hogy megvalósuljon. Még.
Az emberi részünk mindig türelmetlen. Ha már változást akar, változzon minden azonnal. Most.
Általában félünk nagyot lépni előre, félünk attól, ami annyira más, mint, amit megszoktunk – akkor is, ha mi magunk akarjuk azt előidézni. Mert a változás általában össze van kötve a fejünkben a bizonytalansággal, a fájdalommal, a váratlansággal, a stresszel. Pedig a változás lehet forrása örömnek, megújulásnak, megpihenésnek, kibontakozásnak, fejlődésnek, gazdagodásnak, kiteljesedésnek. De mi hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni és ezért siettetni szeretnénk a dolgokat. Hogy miért feledkezünk meg erről? Mert amikor még nem voltunk ennyire sem tudatosak a saját életünkre és mintáinkra, akkor a rögösebb úton tanított minket az Élet. És elhittük, hogy a változások csapások formájában jönnek. De minél inkább rálátunk magunkra, annál hamarabb észrevesszük a lehetőségeinket és nem kell az Életnek kényszervezetnie minket a megfelelő irányba, hiszen megyünk már magunktól is. Például nem kell, hogy kirúgjanak váratlanul a munkahelyről, mert érezzük, hogy lassan lejár az ott töltendő időnk és ezért lépéseket teszünk a váltás irányába. Nem kell, hogy a párunkkal óriási veszekedésekkel és tányérröptetésekkel kísérve váljunk szét, mert érezzük, ha lejárt a közös időnk és megfelelő kommunikációval, barátságban indulunk tovább külön utakon.

Tehát itt vagyunk most, tudjuk, hogy váltanunk kell, lépéseket is tettünk ennek érdekében, de egyszercsak akadályláncolatok állják utunkat. Tudjuk, hogy váltani kell, itt már ez nem kérdés, nincs kétség. De akkor miért nem tudunk haladni? Mert nem most van a megfelelő idő bizonyos további lépések megtételére.
Megengedhetjük magunknak, hogy egy nyugodtabb tempóban haladjunk.
Az elménkkel általában nem tudjuk, hogy mikor van a megfelelő idő (hiszen az elme mindig sietni akar), de mindig megérezzük, ha eljött a cselekvés ideje. Ha az akadályláncolatok megállítanak, akkor csendesedjünk el, lassítsunk. Mert ha rohanunk, sokkal nehezebben halljuk meg azt az indítószót, ami jelöli az új lendületet.
(Ha gyorsan hajtasz a kocsival az országúton, a külső zaj olyan hangos, hogy belül az autóban nehezebben hallod a saját hangod. Lassíts és a belső hangod tisztábban és érthetőbben szól majd.)

Miután meghoztunk egy döntést, hogy milyen cél felé dolgozunk, a célunknak szüksége van időre, hogy megvalósulhasson. Dolgozunk érte, cselekszünk. Összehangolódunk a célunkkal mentálisan, fizikailag, lelkileg. És amikor az akadályláncolat felbukkan, az általában nem annak az üzenete, hogy ne lennénk képesek vagy méltóak a megvalósításra. Nem feltétlenül kell újra meghoznunk a döntést, hogy márpedig én tényleg ezt akarom.
Sokszor csak annyi kell, hogy lassítsunk és újrahangolódjunk, újra összekapcsoljuk magunkat azzal az érzéssel, ami a megvalósulás. A nagy munkában elaprózódunk és az érzelmeink elcsúsznak problémamegoldó üzemmódba: aggódunk, kapkodunk, bosszankodunk, feszülünk, kétségbeesünk. Elfeledkezünk arról az érzésről, amit először éreztünk, amikor megszületett bennünk a gondolat, hogy ezt a célt szeretnénk megvalósítani. Elfeledkezünk erről az örömről és könnyűségérzésről, boldog elégedettségről. Az akadályláncolat azt mutatja az életünkben, hogy lesodródtunk az öröm útjáról és ideje lassítani és visszatérni hozzá. Az Univerzum azt mondja ilyenkor: kezdd el jól érezni magad újra, pihenj egy kicsit, tedd meg, amit megtehetsz, de ne feszülj bele, hangolódj össze, érezd a végeredmény örömét, lásd magad ott.

Konkrét példával:
Ha már egyszer eldöntöttem, hogy kifestem a szobát, nem kell újra eldöntenem, hogy kifestem csak azért, mert sehol sem találok épp megfelelő festéket, mesterembert, vagy időpontot. A szoba ki lesz festve. El van döntve. Megérdemlem, hogy frissen festett, szép szobám legyen. Az akadályok nem azt mondják, hogy mégsem kell kifestenem a szobát. Azt mondják: Nyugi! A szobád ki lesz festve. Nem most, nem abban az időben, amit te először kitaláltál. De tudd, hogy a legjobb festőt kapod majd az új időpontban, esetleg találsz egy még szebb színt, mint amire először gondoltál. Lassíts! Lásd magad az új, gyönyörű szobádban. Érezd a frissesség és a megújulás illatát. Engedd magad vágyakozni és várakozásban lenni ebbe az irányba. Érezd azt a nyugodt örömöt és elégedettséget, hogy ez is megvan, sikerült, csodás egy ilyen szép, hangulatos szobában élni!

Az akadályláncolatok azt mondják, hogy sétálva is odaérsz, nem kell rohanni, erőlködni. Ha rohansz, nem veszed majd észre a menet közben felbukkanó, téged tovább segítő lehetőségeket. Ha sétálva haladsz, időt teremtesz magadnak, hogy jobban átlásd mire van még szükséged, hogy megvalósítsd a vágyadat és időd lesz arra is, hogy ezeket a plusz dolgokat is beilleszd a képbe.
És amikor elérsz a megvalósuláshoz, nem kimerülve és „lélek-szakadva” érsz oda, hanem békésen és valódi mosollyal az arcodon, pont úgy, ahogy az egész odavezető utadat megtetted.

Tamás Kriszti Tara
www.egyensulyban.com

2016.07.02.

 

 

Bashar – A többi ember

A másokkal való kapcsolatunkról és saját hitrendszereinkről, teremtő erőnkről.

(Sajnos a youtube-on letiltották a Bashar videókat, így további lehetőségekig ennek a videónak a szöveges változatát osztom itt meg.)
Nagyon kérlek, hogy ha megosztanád valakivel, használd a linkemet is vele. Köszönöm!

– Hello Bashar.
– Jó napot!
– Szeretnék az előző kérdéshez kapcsolódni.
– Rendben.
– Hogyan tudok változtatni magamon, hogy megváltoztassam a benyomásom a körülöttem lévő emberekről kifejezetten azokkal kapcsolatosan, akikkel “negatív” tapasztalataim vannak.
– Először is azzal tudod ezt megtenni, hogy a valóságodban semmit sem nevezel negatívnak. Mert ha így teszel, csupán annyit teszel, hogy egyetértesz velük és ezzel állandósítod az élményt a magad számára. Igaz?
– Igen.
– Nos… Ha valaki olyat tesz, amit te úgy érzékelsz, hogy a te világodban történik, illetve rád irányul, tudva azt, amit az előbb elmondtunk, így te hozod létre róluk a saját verziódat. Ezért a saját tudatodon belül egyetértésben kell legyél az adott dologgal, hogy az egyáltalán megjelenhessen a tapasztalatodban. Értjük, hogy képesek vagytok a megfigyelésre, semleges, objektív értelemben. Tehát lehet valaki negatív akkor is, ha te nem vagy az. Ám a lényeg az, hogy nem vennéd a szívedre, ha nem gondolnád azt, hogy valami köze van hozzád.

Az egyetlen oka, hogy úgy ÉRZED, hogy hatással van rád, az az, hogy egyetértesz vele, hogy hatással van rád. Érted?
– Oké, de szeretném…
– Egy pillanat, még nem fejeztem be. 🙂 Szeretnék még felvázolni valamit, ha megengeded.
– Természetesen.
– Köszönöm.
– Mi a kedvenc színed?
– Kék.
– Rendben.

Ha valami kéket viselsz éppen és odalép hozzád valaki azt mondva:
“Utálom a pirosat!! És nem tetszik, amit viselsz.” Akkor annyit mondasz: Mivan??! Ennek semmi értelme! Ennek semmi köze hozzám. Biztos csak őrült vagy. Bizonyára valaki másról beszélsz. Nem lenne rád hatással, mert számodra nincs értelme. Érted?
– Igen.
– Nincs hozzá kötve semmilyen érzelmi reakciód.
A lényeg az, hogy amikor ÉRZEL érzelmi reakciót valaki feltételezett támadása miatt az irányodban, azt csinálod, hogy a saját, róluk alkotott verziódat visszatükrözteted önmagad felé, mert egy bizonyos részed pontosan úgy érez önmagad iránt. Máskülönben nem reagálnál rá. Egyszerûen csak megfigyelnéd. Ó, érdekes – mondanád és mennél tovább a dolgodra.

De ha reagálsz rá, ez azt mutatja neked: Hé, egy részed elhiszi azt, hogy ez igaz. Tehát mit akarsz vele kezdeni?
Tehát azt mondod: Köszönöm! Köszönöm, hogy megmutatod, hogy nem szerettem magam teljes egészében.
És amikor igazán elkezded ezt tenni, ekkor fogod csak észlelni, hogy mások viselkedése megváltozik az irányodban, mert te megváltoztattad a saját verziódat róluk a saját világodban, hogy azt tükrözzék vissza a számodra, hogy jobban, teljesebb mértékben szereted magad.

Érted? Ők, a valódi ők, lehet, hogy továbbra is úgy járnak a világban, hogy mindenki másba belekötnek, de belőlük te mindössze annyit tapasztalsz, amit te magad teremtettél, ami azt a szeretetet tükrözi vissza feléd, amit hajlandó vagy saját magadnak megadni. Amit korábban nem voltál hajlandó megadni. Kezded ezt megérteni? Látod, hogy milyen árnyalt játékról van itt szó?

– Igen, ez nagyon finom, szövevényes, különösen, ha egy szobában vagy valakivel…
– Igen, ha AZT HISZED, hogy egy szobában vagy valakivel. Emlékezz, ez nem valódi! Nem valódi! Ez a saját valóságod tapasztalata.
Nem megfoghatóan valóságos, csak egy szimbóluma annak a valóságnak, amit te teremtesz a magad számára, saját magad megtapasztalására.
Tehát csak azért, mert úgy tûnik, hogy “valakivel egy szobában vagy” attól ők még nincsenek ott.
Ők a saját szobájukban vannak. Az ő saját verziójukkal rólad.

A kérdés az, hogy te mit szeretnél, mi történjen a te szobádban, mert te vagy benne egyedül. Függetlenül attól, hogy kiket látsz még ott, egyedül te vagy bent.

Ismered azt a kitalált történetet, amit a bolygótokon Star Trek-nek hívtok?

– Igen.
– Ismered-e azt a szerkezetet, amit ott holofedélzetnek hívnak?
– Igen.
– Megérted-e, hogy az összes többi ember csak hologram?
– Intellektuálisan megértem, igen.
– Egyszerűen imádom ezt a mondatot! 🙂 Ez, ítélkezés nélkül, a végső kikerülés.

Az “Intellektuálisan megértem” csak egy másik kifejezési módja annak, hogy “Nem vagyok benne biztos, hogy olyan közel akarok kerülni a válaszhoz, hogy tényleg tudjam miről beszélsz.” Ez a gondolat elutasítása. Mert igazából pontosan tudod, hogy miről beszélek. A szíved, a lelked mélyén. Csak azt tanultad, hogy félni kell a túl mélyre való betekintéstől.

– A gondolattól félni vagy magától a megtapasztalástól?
– Igen. Ezzel dolgozol, ezzel dolgozik a többségetek, amikor ilyen helyzetekbe kerültök.
Azért félsz túl közelről ránézni erre az egészre, mert azt tanították, hogy félj attól, amiről azt gondolod, hogy mások mondanak rólad, talán igaz. Ó, jaj, az milyen borzasztó lenne!

Tudsz követni? Ha túl mélyre nézel, attól félsz, hogy amit találsz az igaz. És akkor mi lesz veled? Én viszont azt mondom, hogy az sosem lesz igaz. Csak az igaz, amiről te eldöntöd, hogy igaz a számodra.
Érted? Intellektuálisan?

– Igen. Értékelem az emlékeztetőt.
– Rendben. Hogy akarsz innen továbblépni?
– Mielőtt ma idejöttem volna, telepatikusan kommunikáltam veled.
– Igen.
– Kértem, hogy tárjuk fel a blokkjaimat, amik gátolják, hogy teljességében éljek a lehetőségeimmel.
– Hát mit csinálunk itt?
– Éjjel meglátogattál álmomban.
– Igen.
– És szerettem volna tudni, hogy mit csinálunk.
– Ezt. És még több ilyet.
– Meg tudnád pontosan világítani számomra a lelkem célját az életben?
– Nyilvánvalóan ez az egyik dolog, amiről úgy határoztál, hogy megtanulod. A saját értéked felismerése, ellentétes vélemények tükrében. Abban az igazságban hiszel-e, ami Te vagy? Vagy valaki más igazságában hiszel, amihez neked semmi közöd? Melyiket szeretnéd?

– A saját igazságomban hiszek.
– Rendben. Akkor továbbra is választhatod azt, hogy így teszel. És bármikor félelemben találod magad azzal kapcsolatban, amit valaki más mond rólad, vagy reagálsz arra, amit mások mondanak neked, értsd meg, ez csak egy újabb lehetőség, hogy érezd a saját értékedet, higgy magadban és megértsd, ha valaki odalép hozzád és számodra ez úgy tûnik, mintha támadva lennél, valójában azt mondják neked, ők ugyanattól félnek, mint te. És ezt vetítik ki rád, ezzel lehetőséget adva neked, hogy észrevedd ez a félelem igaz-e még a számodra.

Amit ilyenkor tehetsz, hogy legyél te az, aki képes teret adni ahhoz, hogy felismerhessék, hogy ez az ő számukra  továbbra is igaz kell-e legyen vagy sem.
Szeresd őket, mert adtak neked egy lehetőséget arra, hogy jobban szerethesd magad. Érted? Segít ez neked?

– Igen, nagyon-nagyon köszönöm!
– Rendben, beszélünk még…
– Köszönöm, találkozunk az álmaimban.
– Igen, én is így értettem.

Fordította: Tamás Kriszti Tara – http://www.egyensulyban.com

További rövidebb fordításokat, egyéb inspiráló anyagokat találsz a facebook oldalamon: http://www.facebook.com/hivatasosmuzsatara

Gyere, olvass, kérdezz, szólj hozzá.
Szép napot!
Tara