Összetört szívek túlélése

szivkEbben az időszakban (április-május) sok párkapcsolattal kapcsolatos téma kerül felszínre. Újrarendeződünk, újrahelyezkedünk, úgy tűnhet az Élet sakkozik a pályán betöltött pozícióinkkal és elvesz minket valaki mellől, hogy másvalaki mellé tegyen és onnan aztán még tovább. Ha a kapcsolatainkban működik a tiszta kommunikáció – nem csak egymással, de önmagunkkal is – akkor nagyobb eséllyel maradunk a régi partnerünk mellett, ám így is megújulásra számíthatunk. Ez az időszak a megújulásé és bár főleg a párkapcsolatokban mutatkozik ennek fókusza, ez érvényes minden más kapcsolódásra is. Munkahelyi kapcsolatokra, barátságokra, az önmagunkkal való viszonyunkra.

Ha sok szőnyeg alá söpört témánk adódott, ha elnyomtuk bizonyos vágyainkat, akkor ez most a szembesülés időszaka és a változásé is. Mindez azonban nagyon fájdalmas tud lenni, menet közben összetörhet a szívünk, mély fájdalmakat élhetünk át a veszteségérzés miatt, amiért a régi ismert, biztonságosnak érzett dolgot magunk mögött kell hagyjuk és mert az újrarendeződéshez először meg kell éljük az elválást, leválasztódást. A megszokottól elbúcszúzni bizony nem kellemes. Ha egy kapcsolat véget ér, azt is meg kell tanulnunk elengedni és meggyászolni. Amíg ragaszkodunk, küzdünk a régi fenntartásáért, miközben már a leválás megindult, azzal folyamatos fájdalmat generálunk magunknak. Ezért esik olyan sok szó az elengedésről. De ez mit jelent valójában? Az elengedés az, amikor már nem ragaszkodom, kapaszkodom. Amikor már nem akarom, hogy az legyen, amit én akarok (hogy minden maradjon változatlan), amikor már nem állok ellen a fájdalomnak, amikor megadom magam mindannak, ami van, amikor elengedem a szorítást.

Amikor véget ér egy kapcsolat, az egy kicsit olyan, mint amikor egy szakadékot kell átugranunk, hogy átjussunk a túloldalra. Van, amikor megy ez egy ugrással is, de a legjellemzőbb az, hogy nem ugrunk. Ez akkor is igaz, ha mi magunk kezdeményeztük a szakítást, ebben az esetben is ugyanúgy végig kell járjuk az elengedés-megértés- elindulás-megújulás szakaszait.

div1

Most arról szeretnék írni, hogyan lehet túlélni egy fájdalmas szakítást. Legalábbis két saját példát megosztva szeretném megmutatni, hogy én hogyan haltam bele és éltem túl két óriási szívfájdalmat, amik végül nagyon sokat tanítottak nekem önmagamról. Abban bízom, hogy a saját tapasztalataimat megosztva talán segíthetek azoknak, akik most élnek át ilyesmit, és láthatják, hogy nincsenek egyedül. Túlélhető. Ha nem is pont azon a módon, ahogy én tettem, hanem más úton. Természetesen most is – mint minden írásomban – önismereti megközelítésből foglalkozom a témával.

Az első példában egy nyolc éves kapcsolatnak vetettem véget, de az, hogy én kezdeményeztem nem csökkentette az elválás fájdalmát. Összetört szívvel, fájdalommal és ráadásként a kezdeményezés miatti bűntudattal terhelve indult a megújulásom. Akkoriban ez volt életem első nagy fájdalma, óriási ébresztő erővel bírt. Persze akkor még ezt nem tudtam. Rengeteget beszélgettem a barátnőimmel, folyamatosan ismételgetve, bizonygatva, hogy jó döntést hoztam.

A kommunikáció nagyon fontos ebben a szakaszban is, mert a történtek szavakba foglalása segít az elmének a megértésben és ezáltal a felkavart idegrendszer megnyugvásában is.

Folyamatosan remegtem a belső feszülésektől, ráztak a belső érzelmi viharok. Rengeteget sírtam.

A sírás mindig jó, nagyon erős segítség abban, hogy újra és újra elérjünk a megkönnyebbülés állapotába.

Azt éreztem, hogy nem vagyok képes kezelni ekkora mennyiségű és intenzitású érzelmet. Úgy éreztem, hogy szétrobban a szívem és belehalok. Az egész lényem egy óriási feszültség volt. Próbáltam valamelyest elnyomni, lenyomni, hogy a mindennapokban funkciolnálni tudjak, de amint egy pillanatra is egyedül voltam, azonnal feltörtek. Hiszen egy vulkánt nem lehet lefojtani. Azt éreztem, hogy itt már tényleg csak a halál segítene, mert semmi más eszközöm már nem maradt a túlélésre. Érdekes ellentmondás, ugye? De még tartottam magam. Aztán egy hétvégén bezárkóztam és három napig sírtam folyamatában. Az elmém, mint az őrült gondolkodott, önigazolásokat keresett és megoldásokat, kiutat a fájdalomból. Remegett az egész testem. Fel sem keltem már az ágyból, csak feküdtem és szenvedtem. Aztán egyszercsak megéreztem, hogy én vagyok az, aki feszülök. Én vagyok az, aki szinte hergelem bele magam az újabb és újabb fájdalomba azzal, hogy pörgetem a gondolataim ugyanazon és azt akarom, hogy úgy legyen, mint régen. Hogy semmi se változzon. De hiszen már minden megváltozott. És akkor megéreztem, hogy mennyire elfáradtam. Hogy mennyire végletesen fáj a folyamatos fájdalom és feszültség és én magam tartom fent ezt az állapotot. Ekkor értem el egy pontra, ahol egy pici rés keletkezett az ellenállásom falán. Ez elég volt arra, hogy azt mondjam: Belefáradtam a fájdalomba, segítséget kérek, megkönnyebbülésre vágyom.

Amikor imádkozunk, segítséget kérünk, akkor kinyílt állapotban vagyunk. Amíg az igazunkat próbáljuk bizonyítani addig még zártak vagyunk és erővel toljuk a falat. Amikor szívünk mélyéről segítséget kérünk (legyen az akár isten, angyalok, barát, segítő felé), azzal elértünk egy olyan pontra, amikor már nem állunk ellen a sebezhetőségünknek, elismerjük önmagunk felé gyengeségünket és érzékenységünket, azt, hogy szükségünk van segítségre.
Valójában ekkor vagyunk a legerősebbek.

Miután spontán, de totálisan beleengedtem magam a fájdalom legmélyére, az elfáradással elértem a gödör legaljára, elértem azt a pontot, ahol már képes voltam megadni magam. Ebben semmi tudatosság nem volt még. Egyszerűen túlfeszültem, túlfájtam és átestem a holtpontomon, szinte belehalva a korábbi feszülésbe. Amikor ez a „belehalás” megtörtént, akkor éreztem először egy kis megkönnyebbülést. Ekkor kerültem elengedésbe, megengedésbe. Ekkor fogadtam el azt, ami van. Ekkor fogadtam el, hogy az ismert és megszokott életemben változás történt és a gödör aljáról már csak felfelé vezet az út. Aztán ráébredtem, hogy hoppá, innen már csak felfelé vezet az út! Ez hozta meg az elmém számára a felismerést, hogy ennél már csak jobb lehet, rosszabb nem. És ez bizakodással töltött el. És amikor bizakodni kezdünk, akkor azonnal emelkedni is kezdünk. Ahogy felismertem, hogy a szakadék alján vagyok, máris kiemelkedtem a szakadék másik oldalán. Nem kellett mászni, elég volt ráébredni, hogy innen már csak jobb jöhet.
Ennek felismerése még nem volt egyenlő azzal, hogy tényleg el is hittem, hogy jön majd jobb. Továbbra is azt gondoltam, hogy kénytelen voltam hátrahagyni a legjobb dolgot, ami velem történt, a másikkal való kapcsolatot. De ekkor már nem pörgettem bele magam az önsajnálatba (hiszen már egyszer elértem a legmélyebb pontot). Helyette inkább igyekeztem előre nézni. Négy évet töltöttem párkapcsolat nélkül, ám korántsem egyedül.
Önmagammal randiztam…

div1

Önmagammal randiztam. Kíváncsian figyeltem, hogy ki vagyok én a másik, egy másik nélkül. Milyen dolgok vonzanak? Mit gondolok erről-arról? Milyen tevékenységek vonzanak? Mi okoz NEKEM örömet? Épp úgy energiát és figyelmet szenteltem a magammal való kapcsolatra, mintha egy párkapcsolatban a másik iránt érdeklődtem volna. Sőt, sokkal mélyebbre mentem. Hiába, izgalmas személlyel randiztam és érdekes dolgokat tudtam meg róla(m).

Fontosnak és hasznosnak tartom, ha két kapcsolat között az ember tud egyedül lenni. Idő kell, hogy kitisztuljanak az érzelmeink, és tisztában legyünk azzal, hogy ki az, aki majd az új kapcsolatot kezdi – ki vagyok Én? Ki vagyok én Most? Tapasztalatokkal gazdagabban, megújulva, más szemmel nézve a világot – egy másik ember lettem menet közben. Nem ugyanaz az ember kezd egy új kapcsolatba, aki az előző kapcsolatba került és nem ugyanaz vagyok, aki az előző kapcsolatot maga mögött kellett hagyja. Változunk és ne hagyjuk ki annak a felfedezésnek az örömét, hogy kivé váltunk útközben.

A következő párkapcsolat akkor érkezett az életembe, amikor teljes szerelemben éltem magammal. Az egyedül töltött évek és a sok mélyre tekintés olyan ön-szeretetet hozott az életembe, ami békéssé és kiegyensúlyozottá tett. Boldog voltam magammal, elégedett az életemmel. A boldogság pedig boldogságot vonz – így egyszercsak egy új párkapcsolatban találtam magam.

div1

A következő szakítás négy év kapcsolat után ért el. Itt már tudatosabban alkalmaztam a leválási folyamatot, bár ez nem jelentette azt, hogy ne fájt volna épp olyan erősen, mint a korábbi veszteségélmény. Itt is végigmentem ugyanazon a meneten: Rendkívül sok sírás, érvelések, beszélgetések, tehetetlenségérzés, mély és gyötrő fájdalom. Ekkor azonban már ismertem a megoldást, bár tudni valamit és átélni az két különböző dolog. Mindenesetre amikor elértem arra a pontra, hogy több fájdalmat már nem tudok elviselni, meghoztam azt a tudatos döntést, hogy itt a vége.

Bezárkóztam ismét egy hétvégére és lefeküdtem a szőnyegre azzal a szándékkal, hogy itt és most meghalok a kapcsolat számára. Lefeküdtem a földre, mert érezni akartam, hogy ez az a mélypont, ahonnan csak felfelé vezet majd az út. De még velem volt minden fájdalom. Feküdtem és felváltva lazítottam és feszítettem az izmaimat, attól függően, hogy épp milyen érzelemhullám merült fel bennem. Ha harag, feszültség, akkor összeszorítottam minden izmomat és addig feszítettem, amíg el nem fáradtam bele vagy nem jött egy újabb gondolat- és érzelemhullám, ami egy fokkal könnyedebb volt. Ekkor ellazítottam minden izmomat. Azt mondtam magamnak, hogy addig innen nem kelek fel, amíg újjá nem születek ebből a „szívhalálból”. Figyeltem a gondolataimat, az érzéseimet – és ez a figyelem megadta azt az egy lépés távolságot, ami átalakít szenvedőből tanúvá, megfigyelővé. Itt már tudatosan arra figyeltem, hogy ne harcoljak a gondolataimmal az igazamért, hiszen ezen a fázison már átmentem barátok segítségével. Itt a földön csak a bennem felbukkanó érzelmekre figyeltem és a testemre, ahol feszül-lazul. Direkt nem változtattam a légzésemen, hagytam, hogy úgy jöjjenek a levegővételek, ahogy épp jönnek. Mélyen vagy felszínesen, hosszan vagy röviden.

Úgy tűnt, hogy hosszú órákon át feküdtem ott. Minden ellazuláskor kerestem magamban a megkönnyebbülés érzését. Sokáig nem találtam. Az első erős feszülések után elértem egy minden-mindegy állapotba, ami leginkább letargiához, depresszióhoz hasonlító érzet volt. Nem keltem fel, megfigyeltem ezt is. Belementem, megízleltem, hogy ez milyen érzés. Hát nem jó. De feküdtem ott tovább. Vártam, hogy mi jelenhet még meg. Tisztában voltam vele, hogy ami jön, az megy is. Lehet, hogy várnom kell rá egy ideig, míg elmegy, de várok.

Az a helyzet az érzelmekkel, hogy olyanok, mint a hisztis kisgyerek. Figyelmet akarnak. És ha nem kapják meg, akkor először erősödik a hiszti, fokozódik az érzelem, majd mivel hiányzik a dráma egyik résztvevője a képletből (én, aki belegabalyodnék az érzelembe), az intenzitás csökken, majd elül. És egyszercsak nincs ott többé.
Amire irányítjuk a figyelmünket, azt éltetjük. Ahová megy a fókusz, oda megy az energia.
Az egy lépés távolságból való megfigyelés azonban nem egy éles fókusz, hanem egy panoráma látásmód. Az eggyel nagyobb kép. Ekkor ténylegesen csak megfigyelők vagyunk. Mint amikor egy pályaudvart a felette lévő hídról szemlélünk és látjuk, ahogy a vonatok (érzelmek, gondolatok) a különböző sávokon jönnek-mennek.
Akkor adnánk fókuszt nekik, ha kiválasztanánk egy vonatot, ráugranánk, és csak azzal haladnánk egy irányba. Ekkor elveszítjük a nagyobb képet és a dráma részévé válunk, hagyva, hogy egy érzelem magával ragadjon minket.

Ami nekem sok órás földön fekvésnek tűnt, valójában csak két óra volt. Ez alatt az idő alatt sokféle érzelem jelent meg és haladt tovább, a fájdalom különböző erősséggel ütötte fel a fejét, majd csitult el bennem. Amikor úgy éreztem, hogy kiürültem, nagyon lassan nekiálltam felkelni. Megmozgattam a kezeim, lábaim, a fejem, majd oldalra fordulva feltápászkodtam. Nagyon nehezen keltem fel, ólmosan nehéznek éreztem a testem és rendkívül fáradtnak éreztem magam. Ezután lefeküdtem aludni és több, mint tíz órát aludtam. A belefektetett munkám az alvásidő alatt elrendeződött bennem és megújulva ébredtem fel. Ekkor már újra bizakodva. Úgy éreztem ténylegesen meghaltam a kapcsolatnak és egy üres papírlap vagyok. Azt írok és rajzolok erre, amit csak szeretnék. Most már nem kellettek évek ahhoz, hogy újra magamra találjak, hiszen már együtt voltam önmagammal. Pár nap alatt újra megtaláltam a korábbi egyensúlyom és ismét megújulva, új szemmel indultam neki az életemnek. Egy-két hónap elteltével ismét kopogtatott a szerelem.

A valódi elengedéshez nem lehet megspórolni a teljes érzelmi átélést. Először mindenképp át kell menjünk azon a szakaszon, amikor engedjük magunkat mélységében megtapasztalni az adott érzelmet. Csak ezután tud bekövetkezni a megkönnyebbülés fázisa.

Kérd, keresd és várd a megkönnyebbülést. Ez tesz nyitottá, ez mozgatja meg az energiákat, ez lendíti tovább a megkezdett változást. Aki nem halad, az áll. Tudd, hogy nem szükséges a fájdalomban hosszan időznöd. Szabad továbblépned. Mihez ragaszkodsz még? Miről hiszed azt, hogy nem tudsz nélküle élni? Ez igaz? Egészen biztosan igaz? Ki vagy Te? Ki vagy Te akkor, amikor önmagad szereted? Mi történne, ha szeretnéd magad?

Tamás Kriszti Tara
www.egyensulyban.com

Ha segítségre van szükséged, itt vagyok.
Nem kell egyedül lenned életed kihívásos szakaszában!
#BéreljMúzsát! Egyeztessünk időpontot, várlak szeretettel.

Kinyílás a gyakorlatban

kinyilás1

Vágyunk a Mindenséggel való egyesülésre.
Sokan kívánják azt, bárcsak többet érzékelnének a világból maguk körül, többet az emberekből. Szeretnék a világot jobban magukévá tenni azáltal, hogy elmélyednek a feléjük érkező ingerekben (látás, hallás, tapintás, érzékelés).

Ekkor szoktuk mondani azt, hogy vigyázz mit kívánsz, mert még megkapod. 🙂

A mélyebb/részletesebb érzékeléshez nagyobb kinyílás szükséges a részünkről, hiszen keskeny ajtónyíláson nem jön be annyi infó, mint egy szélesre tárt kapun. Ám bármennyire is szeretnénk egyből szélesre tárni a kapuinkat, az eddigi zártsági fokozatunk nem véletlen áll ott, ahol. A több információra nem csak a lelkünket, az elménket, de az idegrendszerünket is fel kell készíteni és ha hirtelen nagyra tárjuk a kaput, összezavarodhatnak bennünk a dolgok.

Az épeszűségünk egyik alaptétele, hogy szükségünk van arra, hogy „helyére” tegyük az általunk tapasztalt dolgokat, az elme megértésre vágyik. Tehát igényünk van felcimkézésre, az érkező információk úgymond különféle fiókokba rendezésére, hogy kezelhetővé váljon számunkra mindaz, amivel találkozunk. Emberi lényként az idő jelenléte is lassító hatással van ránk. Van úgy, hogy megélünk valamit, látjuk teljes egészében, ám mire a fizikai környezetünkben meg tud valósulni az bizony sok-sok egymás után megtett lépést igényel.

Amikor egy tanításban az hangzik el, hogy ne cimkézd fel a tapasztalataidat, ott arra utalnak, hogy ne akarj mindenáron belegyömöszölni egy négyzetet egy kör alakú fiókba. Mert az elmének ez a vágya annyira erős, hogy ösztönös túlélési reakcióként hajlamos ilyen erős túlzásokba esni. Azt is meg kell tanuljuk, hogyan hozhatunk létre új fiókokat az új információk számára.

Egyszerű módszerek arra, hogy az elmét befogadóvá tegyük
(avagy nyitás előtt olajozzuk meg az ajtót):

relaxáció, meditáció, ragaszkodásmentes megfigyelés

Ha hirtelen nyitunk, akár spontán történik, akár valamilyen módszer segítségével kicsit erőszakolva (és nincs előtte felkészítés), akkor még egy kellemes élmény, mondjuk erős szeretetélmény is lehet olyan sokkoló, hogy elfelejtünk még lélegezni is és szédülést, zavartságot érezhetünk. Az ilyenkor bekövetkező erős sírás is valójában egy energialevezető testi reakció a hirtelen megnövekedett energiamennyiségre.
Kicsiben ezt bizonyára sokszor megtapasztaltad már, amikor elérzékenyültél egy filmen, egy emberi jócselekedet láttán, vagy amikor néztél egy alvó gyermeket és hirtelen jobban megnyílt a szíved, több energia áramlott feléd, hiszen kitártad a kaput egy pillanatra.

Ez alapvetően jó érzés. Természetes igény, hogy többet szeretnénk belőle. Ám, ahogy korábban mondtam, a zártságunk foka nem véletlen. Mert a nyitás nem csak egyoldalú áramlást jelent. Jobb esetben szépen fokozatosan nyitjuk magunkat, de még így is néha túlterhelnek minket az ide-oda áramlásnak indult érzelmi hullámok.
Amikor kinyílunk, az energia minden irányban áramolni kezd és bizony a korábban lefojtott, elnyomott érzéseinket is megjeleníti. Kicsit olyan ez, mint amikor lomtalanítani kezdjük a pincénket.
Kinyitjuk az ajtót és ahogy kezdünk kifelé pakolni, örömmel látjuk, hogy milyen sok dologra már nincs szükségünk és milyen sok szabad helyünk lesz. Ez felszabadító érzés. Aztán ahogy haladunk beljebb, előkerülnek olyan tárgyak (érzelmek), amikről már megfeledkeztünk, hogy eldugtuk őket. Tartogattuk őket évekig, aztán jól rájuk pakoltunk még sok mást, így egészen észrevétlenek lettek. Ugyan a figyelmünk teréből teljesen kiestek, de a helyet attól még foglalták. Most pedig észrevesszük őket. Előjönnek a hozzájuk kapcsolódó emlékképek, hirtelen a múltbéli érzelmek jelen idejű érzelemmé válnak, ahogy a mostban újraéljük őket – költőien fogalmazva: ahogy rávetül a tudatosságunk fénye. Ha ez kellemes élmény, akkor is dönthetünk úgy, hogy már nincs rá szükségünk, vagy új helyre pakoljuk, ahogy rendet akarunk rakni a terünkben.

Ám ha ez kellemetlen élmény (és általában az, mert azért raktuk olyan jó mélyre, hátra), akkor a nyitással egyben rákényszerítettük magunkat arra, hogy szembenézzünk ezekkel a régi félelmekkel, szégyennel, kellemetlenségekkel. Na ezért is kell a felkészítés. Mert semmi sem garantálja, hogy amivel évekkel ezelőtt nem tudtunk szembenézni (amiért eldugtuk) azzal most – akármennyi év is telt el – képesek vagyunk megbirkózni. Ne féljünk segítséget kérni.
Ugyanakkor mindez ne tántorítson el bennünket a kinyílási vágytól, hiszen amikor végre kipakoljuk azt a pincét, rendet rakunk és megérezzük a hatalmas, bennünk felszabaduló tér erejét, az valójában egy újjászületés. A téli hideg szürkeség utáni napsütéses, kirügyező tavasz. Egy hatalmas, nyugodt, jóleső sóhaj a létezésben.

Ekkor azt érezhetjük, hogy az életünk egy teljesen friss, tiszta lap. Érezzük a szabadságunkat és tudjuk, hogy azt rajzolunk erre a lapra, amit csak akarunk. Nincs határ, nincs kötöttség, csak rajtunk múlik. Végtelenségben vagyunk, a szabadság és a minden lehetségesség terében. Ez könnyűséget ad és olyan örömöt, amitől a föld fölött járunk. Ez egy tetőpont, egy katarzis. Ezt nem tudjuk megtartani, ahogy semmit sem, hiszen az élet változás. És azért sem, mert az emberangyal természete a teremtés. Egy üres papírra rajzolni vágyunk. Szeretnénk megtölteni azt színekkel, formákkal.

Ekkor érdemes megintcsak élesíteni a tudatosságunkat, hogy ténylegesen mivel akarjuk megtölteni ezt a lapot. Egy részét a megszokásaink firkái és keretei fogják elfoglalni. A mindennapi szeretett rutinjaink, amik biztonságérzettel töltenek el minket. Ezután, hogy ki mennyire kezd el bátrabban rajzolni, az az egyén vágyaitól függ és attól, hogy mennyire töltötte fel az új lapját a régi szokásokkal, mennyi hely maradt az újaknak.

Érdemes tisztában lenni vele, hogy ezt a bizonyos pincét nem tudjuk egyetlen lendülettel kitakarítani. Az életünk során többször érezzük szükségét a lomtalanításnak, vesszük észre, hogy betelt a lapunk, szükségünk lenne egy újra. Ez a legtöbbször nem tudatos döntés, hanem a felsőbb énünk küldi az üzeneteit az emberi részünk felé és egyszercsak megjelenik bennünk egy gondolat, egy érzés, hogy na most…

Ekkor van az, hogy mélyebb kérdések merülnek fel bennünk, mint: Ki vagyok Én? Mi a dolgom a Földön? Hol tart az életem? Azt csinálom-e, amit szeretnék? Jól érzem-e magam a bőrömben? Mire vágyom valójában?

Illetve az élet elkezdi dobni nekünk a lehetőségeket a változtatásra.
Ez néha idegesítő formában érkezik, ha a hozzáállásunkban ellenállunk a változásnak vagy nem vettük észre a finomabb jeleket. Ekkor például egymás után többször kerülünk hasonló kellemetlen helyzetbe; olyasmivel szembesülünk, amihez nem fűlik a fogunk, de amikor megtesszük, észrevesszük, hogy mennyi plusz információt kaptunk, amire nem is számítottunk. Hirtelen érzelmi mélypontra vagy magaspontra kerülünk (pld. szerelmi csalódás vagy szerelmes találkozás), ami keményen új nézőpontokat hoz az életünkbe. Fizikai betegségek kényszeríthetnek térdre bennünket, ami szintén új nézőpontot ad és sok új érzelmet áramoltat be, hiszen amikor mi magunk is gyengék vagyunk, egyből türelmesebbek leszünk más gyengélkedők felé, megjelenik a tolerancia, az elfogadás, a szeretet újabb síkjai, a törődés és figyelmesség igénye önmagukkal és másokkal.
Az érzelmi törésekkel, kisebb-nagyobb hullámokkal járó ajándékok mindig tapasztalati szinten égnek bele a lelkünkbe, mély érzések formájában.

A kinyílás jó.
De megvan a maga ideje, sose erőltessük agyból, ne akarjunk okosabbak lenni az Életnél. Úgyis észre fogjuk venni, amikor a felsőbb énünk bejelenti a lomtalanítási időszak kezdetét. Csak figyelnünk kell az életünkben megjelenő ismétlődésekre, szinkronicitásokra, az úgy tűnik semmiből érkező változtatási igényekre, vágyakra.

Merjünk segítséget kérni, mert ilyenkor bizony szükségünk van rá. És nincs ám sehol kőbe vésve, hogy ezeken a lomtalanítási és kinyílási időszakokon egyedül kéne végigmenjünk. Azért vagyunk emberi közösség, hogy segítsük egymást. Egyfelé tartunk, egy bolygón élünk, együtt járjuk az egyéni, ám hasonló útjainkat. Figyeld az élet kit sodor eléd. Vagy ő lesz a segítségedre vagy te az övére. Az energia sosem egyirányú, támogassuk egymást, hogy a találkozás végeztével mindkét fél mosollyal az arcán mehessen tovább.

Tehát ha a Mindenséggel akarsz találkozni, tudd, hogy a saját legmélyebb rétegeiddel, elfojtásaiddal is találkozni fogsz. Légy bátor, megéri!

Tamás Kriszti Tara

– Ha segítségre van szükséged, egyeztessünk időpontot! Várlak szeretettel!
www.egyensulyban.com/hivatasos-muzsa

Matt Khan – Az átalakulás

MattKhanAz erőszak cselekvésben lévő félelem.
A félelem a szomorúság elkerülése.
A szomorúság a magánytól való idegenkedés.
A magány az üresség elutasítása.
Az üresség a létező jelenléte.
A létező jelenléte a felébredett tudatosság.

A félelem észrevételével már nem fordulunk az erőszak felé.
Amikor szembenézünk a félelemmel, találkozunk a szomorúsággal.
Amikor találkozunk a szomorúsággal, észrevesszük a magány érzését.
Amikor elismerjük a magányt, feltűnik az üresség.
Amikor elismerjük az ürességet, felfedezzük a jelenlétet.
Amikor felfedezzük a jelenlétet, a tudat felébred.

Azzal, hogy észrevételezed a legmélyebb félelmeidet, ez elvezet a legalapvetőbb spirituális felfedezésedhez.
Bíztatlak, hogy azzal támogasd az erőszakmentességet, hogy elismered a saját kényelmetlenségeidet, ami aztán katalizátorként hat a legmasabbszintű fejlődésedhez. Amint időt szánsz rá, hogy szembenézz a megoldatlan érzelmeiddel, magasszintű rezgéshullámokat küldesz a tudatosság mezejébe. Ahogy a magasrezgésű hullámok belépnek az egyes energiamezőkbe, az erőszakot alkalmazókat (akik az erőszakot a saját lelkük útjának elkerülésére használják) arra inspirálja, hogy előbújjanak a rejtőzködésből és végre megadják magukat önmaguknak.
Ez az általakulás alapja.

Matt Khan

Fordította: Tamás Kriszti Tara – http://www.egyensulyban.com
2015.03.09.
Forrás: http://www.truedivinenature.com

Ha segítségre, támogatásra van szükséged ehhez az átalakuláshoz, gyere Múzsabeszélgetésre! Nem kell egyedül csináld. Együtt haladunk, olyan tempóban, ahogyan te leginkább megtalálod a válaszaidat, az erődet. Biztonságos teret nyújtok neked és melletted vagyok. Várlak szeretettel: Tara

Tara – Amikor jól működik egy párkapcsolat

Taraprofil-9829Ha jól működik egy párkapcsolat, annak mi a titka? Vajon a jó kapcsolatban a két fél kiegészíti egymást? Az ellentétek tényleg vonzzák egymást? Mitől működnek a hétköznapok?

Én szeretek mindent átfuttatni magamon, saját tapasztalatot szerezni, hogy elsőkézből beszélhessek az adott témáról. Ezért is szeretek olyan sok mindennel foglalkozni, mert minden, amibe mélyebben belenézek, tanulságokkal szolgál. És bizony a párkapcsolat remek tanító, amiben immár 11 éve van szerencsém elmélyedni a kedvesemmel.

A saját tapasztalatom, a saját párkapcsolatomban az, hogy persze kiegészítjük egymást a különbözőségeinkben, de alapvetően azért működünk jól, mert mindketten eléggé egészek vagyunk önmagunkban. Nem keressük a másikban a másik felünket, mert tudjuk, hogy egymagunkban is kerek egészek vagyunk. Ez mondjuk évek munkájának köszönhető, külön-külön dolgozva magunkon, megismerve a saját félelmeinket, erőnket, képességeinket. Ezért mindezzel az önismereti munkával a hátunk mögött (és a mindennapjainkban) már könnyebb volt kapcsolódni a találkozásunkkor. Egy évvel a megismerkedésünket megelőzően nem is működött volna jól a kapcsolat. Előbb egésszé kellett válni mindkettőnknek. Ez is mutatja, hogy mindennek megvan a maga ideje, meg kell érjünk az életünkben bekövetkező következő lépcsofokokra.

Meg kellett ismernünk egymás szeretetnyelvét, hogy kinek mire van szüksége. Ebben leginkább a tiszta kommunikáció segít, vagyis nem drámázunk, hanem konkrétan elmondjuk mire vágyunk és miért. Engedni önmagunkat megnyílni a másik felé, teljes bizalommal, illetve engedni a másikat is, hogy kifejezhesse szabadon, hogy neki mire van szüksége.
Az én mottóm: Hagyd élni! Vagyis engedjem meg a másiknak is azt a megnyilvánulási szabadságot, amire én is vágyom. Engedni, hogy a másiknak is lehessen rossz napja, amikor elvonulna a világ elől, vagy csak nagyon lefoglalt a saját gondolataiban, munkájában, épp úgy, amilyen természetes módon engedjük azt, hogy megossza az örömét, ami napközben érte.
Nálunk ez a kommunikáció és az egymásnak megadott tér segített a legtöbbet, hogy az eléggé különböző temperamentumunk közös nevezőre jusson. Aztán idővel a különbözőségeink szépen egymáshoz formálódtak. Hálás vagyok, hogy nem csak adhatom, hanem én is megkapom a szükséges teret.

Mivel szerettük, szeretjük egymást, igyekszünk úgy szeretni a másikat, ahogy az a másiknak jó, nem pedig ahogy nekünk. Persze úgy is, de fontos szempont, hogy tudjuk a másik mitől érzi magát szeretve – mi a szeretetnyelve.

Nyilván van több közös pontunk, hiszen anélkül nem is találtunk volna egymásra. De a különbözőségeink is rendben vannak. Igaz, néha akadnak belőle kisebb-nagyobb zökkenések, de az alapfelállás a szeretet, ezért egyértelmű, hogy mindent megoldunk hamar.
Az ellentétek vonzása ugyan szikrázó kapcsolatot eredményezhet, de az várhatóan csak rövid idejű lesz és/vagy nagyon viharos. Ha túl sok a vita, az lemeríti mindkét felet, ezért hosszú távon az ellentétek inkább kifárasztják egymást, mintsem támogató, kiegyensúlyozott kapcsolat alakulna ki közöttük.

Én már nem tudnék egy olyan emberrel együtt élni, aki önmaga kiegészítéseként lát engem, aki azt keresi, hogy a két félből legyen egy kör, egy egész. Mert az hiányállapotból fakadó problémákat hoz magával. Én végtelenül tisztelem a páromat, hogy nélkülem is egész – van kit szeretni, megismerni. Valaki, aki nem én vagyok. Mégis megláthatom benne magamat is, így ő is én vagyok. Összeolvadunk. A megismerés teljesen más szintje ez, amikor nem akarom, hogy pont olyan legyen, amilyennek látni szeretném, hanem olyannak láthatom, amilyen. Ez számomra egy “lélekorgazmus”, megismerni valaki más világát a párkapcsolat mélységében és osztozni az élményeiben valamennyire.
Hiszen sosem ismerhetjük meg igazán egymást, mert máshonnan jöttünk, más tapasztalatok vittek el egy adott pontig az életünkben. Én is adom neki az én élményeimet, nézőpontjaimat, és megmutatom a magam világát, ő is szívesen látott vendég az én egész körömben. Ez egy végtelenül izgalmas, örömteli közös játék.
Szerintem jó párkapcsolatban az tud élni, aki folyamatosan kíváncsi. A másikra és önmagára.
A világ új színekkel telik meg.
Akkor is ha az az új szín épp az, hogy nem törli le maga után a morzsákat az asztalról, ami bosszantó 🙂 Szeretem a morzsáival együtt.

Tara

http://www.egyensulyban.com

Tara – A normális élet

Tara profil2Az életet olyannak kéne érezzük, mint az életünk legjobb szexuális élménye utáni érzés!

Olyankor az ember tele van életerővel, energiával, büszke, könnyed, nyugodt, békés, tele van szeretettel, elégedett és nyitott a világra. Ez az érzés lenne a normális.

Az emberiség pedig mindössze takaréklángon él, ahelyett, hogy teljes energiával lobogna bele a világba. Sőt! Általános, hogy a nagy lángon lobogókat igyekszünk visszafogni, félünk az ő szabadságuktól is, hát még a magunkétól.
Pedig mi rossz van abban, ha valaki életerős és cselekvőképes? Miért lenne az gond, ha valaki büszke, hiszen tisztában van a saját értékeivel és képes azokkal élni és hasznossá tenni? Mi a baj a könnyedséggel, a nyugodt és békés emberekkel, akik szeretettel fordulnak mások felé? Miért zavar, ha valaki nyitott és elfogadó? Miért fáj ez nekünk? Hol veszítettük el a bizalmunkat, önbizalmunkat?

A félelem uralja a gondolatokat, tetteket, rátelepszik más érzésekre is. Ideje, hogy ez változzon. És tud is változni. Hogyan? Lépésről lépésre, egyénenként. Nincs szükség békeharcokra, tüntetésekre. Mindössze egy kis kíváncsiság kell önmagunk irányába, egy pici nyitottság, hogy ma valami apró dolgot másként teszünk, mint tegnap.
Ha több szeretetre van szükséged, vigyél te több szeretetet magaddal. Ha több türelemre van szükség, legyél te, aki megmutatja milyen az, aki türelmes. Ha több nyugalomra van szükség, vigyél magaddal több nyugalmat – ha a te békés lélegzetvételed jelen van, arra a többiek is rá tudnak hangolódni.

Nem egyetlen hatalmas fordulattal kell megmentsük a világot. Ez egy folyamat. Ahogy minden út egy lépéssel indul és lépések sorából áll. És minden egyes pici vagy nagy lépés megérdemli az ünneplést: Ma is léptünk egyet, de jó nekünk! Ügyesek vagyunk!

Mikor kezded megengedni magadnak, hogy élvezd az életed? Mikor mered megünnepelni az apró dolgokat is? Mikor mersz örülni egy félmosolynak, egy félsikernek és nem veszteségként tekinteni rá? Mikor mered felismerni, hogy fontos a létezésed? Ha nem lennél itt, hiányoznál! Nem kell a legjobbnak, legszebbnek, legsikeresebbnek lenned! A fontosságod nem ezek függvénye. Ha ma sírsz, éppúgy szükség van rád, mint ha épp nevetsz. Ha ma elrontottál valamit éppúgy kellesz, mint amikor minden sikerül.
Engedd lobogni a lángod, mutasd meg a fényed! Ha nem érzed tökéletesnek, akkor is. Mert a tiéd.

A „normális” kifejezés egy gyűjtőfogalom. Azt jelenti: átlag, egyforma, hasonló.

Ha már nem tudunk elszakadni ettől a fogalomtól, tegyük átlagossá, vagyis általánosan jelenlévővé az életörömöt, legyünk egyformán nyitottak és elégedettek, hasonlítsunk abban, hogy szeretettel fordulunk egymás felé, a szeretetet feltételezzük és keressük a velünk szemben álló másikban. Napról napra, lépésenként.

Az életet olyannak kéne érezzük, mint az életünk legjobb szexuális élménye utáni érzés!

Az új normális: Életerős, energiával teli, büszke, saját értékét ismerő, mások értékét látó, könnyed, nyugodt, békés, szeretettel teli, elégedett, nyitott a világra. Ugye mennyivel jobban hangzik?

Képzeld el ezt a világot! Lásd magad előtt, hogyan zajlanak egy ilyen normális világban a mindennapok. Milyen érzéssel mész be a munkahelyedre? Milyen érzés a buszon utaznod? Milyen érzés a boltban vásárolnod? Milyen érzés másokkal találkoznod?

Milyen érzés normálisnak lenni? 😉

Tara

Lee Harris – Kivonatok

Sziasztok,

Egy gyors kis lélekemelő Lee utóbbi anyagaiból…

leeharris

A tudatosság mindig hullámzóan fog mozogni. Ebben az évben sokan lesztek, akik azt keresitek, hogy ne magával ragadó, rángató hullámban legyetek, hanem egy kicsit földeltebb, legyökerezőbb módon éljetek, cselekedjetek a tudatosság hullámaiban.
Könnyű elfordulni a mindennapoktól a spirituális gondolkodással, mert elmúlt életeken gondolkoztok vagy azon elmélkedtek mennyire végtelen a tudatosság és magatokban érezhetitek a szellem végtelenségét.
Ám az az igazság, hogy amíg ebben az emberi testben vagyunk, minden, ami a testünkbe lett programozva – a test saját múltja, a családi genetika, a körülöttünk lévőkkel való energetikai kapcsolódások – arra kér, hogy legyünk itt, cselekedjünk, váljunk láthatóvá. Minden arra kér, hogy éljük az életünket itt és most.

(Kivonat: 2015 februári előrejelzés. Fordította: Tamás Kriszti Tara)

muzsa-rainbow2.jpg
Még sosem voltak ilyen idők, mint most, tehát az új helyzetekhez új megoldásokat kell találni. Ti pedig – mint az ezen a bolygón élő emberi lények – őrei, gondozói lehettek ezeknek a megoldásoknak, ha beleegyeztek, hogy egyre jobban és jobban kinyíltok. A kinyílásotok folyamatában ne féljetek az érzéseitektől. Inkább legyetek azokra kíváncsiak, figyeljétek meg őket, tegyétek meg mindazt, ami ahhoz kell, hogy elrendezzétek őket. Aztán reggelente ésszerűen döntsétek el, hogy aznap mire vagytok képesek.

Ne bánjatok magatokkal keményen. Bizonyos napokon több energiátok van, mint más napokon. Időnként sokkal többre érzitek magatokat képesnek, mint máskor. Figyeljétek, hogy épp hogy áll az energiaszintetek és ezt figyelembe véve cselekedjetek. Bízzatok a megfigyelésetekben.

Az emberek legnagyobb pusztító szokása, hogy akarattal igyekeznek magukon változtatni, ahelyett, hogy engednék magukat ott és úgy lenni, ahol energetikailag épp vannak. [ford.megj.: Tehát aktuálisan alacsonyabb energiaszintnél ne próbálj kicsikarni magadból nagy, vagy több erőt igénylő teljesítményeket.] Bízzatok abban, hogy aznap a testetek belső fáradtsága pont az a pont, ahol épp lennetek kell.

(Kivonat: Az energia megszólal c. könyv második része – Beszélgetés a Z-kkel. Fordította: Tamás Kriszti Tara)

muzsa-rainbow2.jpg
Ebben az évben az egyik legnagyobb ajándék, amit magadnak adhatsz az, hogy tanulmányozod a félelmeidet.
Mik azok a dolgok, amik kiváltják belőled a félelemérzést?
Írd le őket és így láthatóbbá teszed őket a magad számára, jobban tudatosítod őket ezáltal.

Amikor pedig újra felbukkannak, már nem mumusként fog a félelem kísérteni és ijesztgetni. Csak szimplán megállapítod majd: „Ó igen, most épp ezt a félelmet élem át.” Ekkor emlékezni fogsz, hogy vegyél egy mély levegőt és elismerd, hogy igen, épp egy félelemérzés működik benned, ezért könnyebben tudsz lépéseket tenni azért, hogy kidolgozd magadból.

Minden energia és érzelem, amit érzünk folyamatos mozgásban van, tehát sosem félünk éjjel-nappal. Vannak időszakok, amikor kimozdulsz a félelem állapotából és más felé fordul a figyelmed. Ez a tudatosság tánca.

(Kivonat: 2015 februári előrejelzés. Fordította: Tamás Kriszti Tara)

http://www.egyensulyban.com

 

Tara – Terápia, Önismereti munka

tara-webképTerápia, Önismereti munka

Azért szeretnék egy pár szót szólni a terápiáról, az önmagunkon való munkáról, mert bár feltételezzük, hogy minden terápiás környezet támogató, mégis belefuthatunk rossz tapasztalatokba. Ezért fontosnak érzem szavakba is foglalni, hogy számomra mit jelent a terápia, az önmunka.

Tele vagyunk előre programozott (gyerekkorban tanult és ellesett) hitrendszerekkel, amik az életünk alapjait, építőköveit jelentik számunkra. Épp ezért nem is kell mindent kidolgoznunk magunkból, nem kell sterilek legyünk. A hitrendszereink, elképzeléseink, szolgálnak minket, céljuk van, nem véletlenül az életünk részei, nem véletlenül tettük oda őket. Ezzel együtt ezek nagy részét érdemes és le is lehet tenni, hogy megkönnyítsük a saját mindennapjainkat. Képesek vagyunk begyógyítani a régi sebeket, elengedni a régi sérelmeket, megbocsájtani magunknak és másoknak. Amíg a sérelmeinkhez ragaszkodunk, azok rabjai vagyunk és erős féket jelentenek a boldogulásunkban.

Ha valakit a hitrendszerei téglái tartanak össze, a megfelelési kényszerei, ha ebből építette fel az őt védő házat, nem emelhetjük ki a téglákat erővel, mert összeomlik és rosszabb helyzetbe kerül, mint a kényszerekkel körülvéve.

Meg kell várni, míg a téglák maguktól kezdenek kilazulni. Mikor a ház szűkössé  válik az illetőnek és maga kezdi el kilökni a nem kellő téglákat, ekkor tudunk segíteni, ha kéri. Ez is fontos momentum, hogy az illető kérjen segítséget, mert amíg nem kér, addig továbbra is be van zárkózva, hiába hall információkat, tanácsokat, ezek lepattannak a faláról és max. csak igen rövid ideig ható elsősegélyt adhatunk. Tartós változás ekkor még nem fog bekövetkezni.

A kérés elhangzása után sem szabad buldózerrel nekiindulni az építménynek, csak a már kilazult téglák eltávolításában segédkezhetünk, illetve bátorító erőként lehetünk jelen, hogy támogassuk őt a megújulási folyamatban. Ekkor megláthatja, hogy a többi téglára szüksége van-e még és ha igen, meddig.

Bizonyos terápiák, önmunkák erős fókuszt igényelnek, kőkemény szembenézést önmagunkkal és azokkal a tévhitekkel, hazugságokkal, amik hátráltatták az életünket. Ilyenkor egy jó terapeuta abban segít, hogy a kérdező ne térjen el az általa választott terápiás munka kereteitől, hiszen minden munkának vannak fázisai, ahogy a testi méregtelenítés sem azonnali tisztulást hoz. A testben lévő méreganyagok először előbújnak a rejtekhelyeikről, a felszínre kerülnek, ezért ekkor okozhatnak kellemetlenségeket, nehézségeket, de ez a folyamat része, hiszen megnyomtuk a startgombot. A méregtelenítés során, ha betartjuk a folyamatot, a test végül megszabadul a felszínre került méreganyagoktól és végül megtisztul, felszabadul. Pontosan így működik a legtöbb terápiás munka is, ezért nem szabad meghátrálnunk a kezdeti kellemetlen érzelmektől, amennyiben felbukkannak. Ez annak a jele, hogy a folyamat beindult, jó úton vagyunk. Egy jó segítő nem sietteti ezt a folyamatot, együttműködik a kérdezővel, nem vonulnak vissza, hanem szoros együttműködésben végigjárják az utat.

Segítőként a legfontosabb feladatunk egy biztonságos és támogató környezet teremtése, ahol azt érzi a kérdező, hogy nincs egyedül és nem egyedül kell elhordania egy hegyet. Hogy tudja, hogy létezik olyan környezet, ami az ő törekvéseit támogatja, ahol a saját ritmusában haladhat.
Egy tapasztalt terapeuta, segítő ennél többet is tud tenni. A ritmust felismerve a megfelelö időben tud,
a további nyitást elősegítő kérdéseket feltenni, amik új nézőpontokat adnak az illetőnek, ezzel tágítva a teret, életteret a számára.

A nagyobb tér az több lehetőség, a “van választás” állapot tere, ami felszabadít és további belső tereket nyit meg az emberben. A lehetségességek tere kibővül.
A felszabadultabb állapotban könnyebben lélegzünk, ezért egybevágóbbak vagyunk a saját áramlásunkkal, önmagunkkal. Így nagyobb harmóniában vagyunk a körülöttünk lévö helyzetekkel, személyekkel is. Ha mi jól vagyunk, a környezetünk is jobban lesz, mert a ritmusaink összehangolódnak. Ezért (is) fontos az önismeret, mert az ismerkedési, oldási folyamatok által többet megtudunk önmagunkról és tisztában leszünk vele, hogy mi a valóban fontos a számunkra, merre szeretnénk, hogy haladjon az életünk, tehát ehhez kapcsolódó döntéseket hozunk, erre irányuló cselekvéseket fogunk végezni. Ha a terápiák, önismeret segítségével elmélyül az önmagunkkal való kapcsolatunk, ez az elfogadás és szeretet egy olyan békét eredményez bennünk, ami mindenre kihat, amivel csak kapcsolatba kerülünk.

A kedvenc történetem ennek bemutatására a repülőgépeken lévő előírás, miszerint ha baj van, az oxigénmaszkot először önmagunkra kell feltenni és csak utána a gyerekünkre/társunkra, hiszen ájultan nem tudnánk a segítségükre lenni. Ezért fontos az önszeretet. Aki szereti magát és előtérbe helyezi a saját igényeit az nem önző, mert az ilyen típusú szeretet adni akar, megosztani akar, segíteni vágyik, hogy másokat is emelhessen, másokat is eljuttasson a béke és elégedettség állapotába.

Fontos tudni, hogy aki felkeres egy segítőt, szeretne jobban belemerülni az önismeretbe az nem pszichés beteg (még ha érzelmi fájdalmai is vannak éppen), hanem kíváncsi és tanulni, fejlődni vágyó, bátor ember. Én így látok mindenkit.

Aki dolgozni szeretne magán, vagyis érzi, hogy vannak kilazult téglái, olyan segítőt keressen, akin érzi, hogy ezt a biztonságos teret meg tudja teremteni a számára és akivel jóérzéssel tudna együtt dolgozni.
A hozzám fordulók visszajelzéseiből tudom, hogy ők nálam megtalálták ezt a biztonságos teret, aminek végtelenül örülök és hálás vagyok, amiért belém helyezték a bizalmukat. Igyekszem ezt a bizalmat a legnagyobb szeretettel szolgálni.

Tara
http://www.egyensulyban.com