Interjú a Múzsával

Juhhú! Feldobottság, öröm, izgatottság, lendület…

mic

Több angolnyelvű csoportban is beszélgetek a spiritualitásról, önismeretről és nemrég felkértek Amerikából, hogy vegyek részt egy rádióinterjúban arról, hogy mit jelent empatának lenni, mik a nehézségek, előnyök, hogyan élünk ezzel együtt és hogyan kezeljük, stb. A mai nap volt a rádiófelvétel, skype-on, ANGOLUL!!!
(Ez nekem külön kihívás volt, mert remekül írok-olvasok-fordítok, de keveset van alkalmam élő szóban használni az angolt.)
Négyen voltunk riportalanyok. Egyikünk Floridából, másik Panamából, harmadik Angliából, én pedig Budapestről.

Csodálatos beszélgetés volt, csodálatos emberekkel! Rendkívül hálás vagyok,
hogy meghívtak a műsorba! Valószínűleg lesz folytatása is, így csoportosan, illetve egyéni
interjúk formájában is. Ha elkészül a vágott anyag, természetesen megosztom majd veletek is. Erre még várnunk kell, de amint megvan, hozom.
ah #büszkenyúl Annyira örülök, itt ugrabugrálok

Tara
2018.09.28.
Reklámok

Külső-belső konfliktusaink és a boldogság

A következő 3-4 hétben (június) többet találkozhatunk konfliktusokkal. Ezek leginkább a bensőnkben megjelenő érzésekként fognak jelentkezni először, mint elégedetlenség, csalódás, frusztráció, türelmetlenség, céltalanság, önbizalomhiány. Ha túl sokáig, vagy erősen pörgetjük ezeken magunkat, akkor ne lepődjünk meg, ha a külvilágban is találkozunk konfliktusokkal, hiszen kivetítjük a bensőnkből a külvilágba – így mutatva rá magunknak, hogy “nézd, ez munkál épp benned, látod?”

monitoron
Az igazság az, hogy tényleg nem kell semminek változnia ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Mert a saját jó érzésem választása valójában csak egy döntés kérdése.

Persze ehhez a mondathoz nem vagyunk hozzászokva. Nem ezt tanultuk, nem erre láttunk példát a környezetünkben. Így amikor éppen feldúltak vagyunk és találkozunk ezzel a mondattal, hogy a jó érzés csak egy döntés, akkor ez méginkább feldühít minket és hülyeségnek gondoljuk. Ebben a frusztrált állapotban elkezded felsorolni, hogy épp milyen negatív és fájdalmas dolgok értek, milyen rossz és igazságtalan a világ és mindenki bolond, aki szerint ott a szépség.
Vedd észre, hogy ilyenkor épp véded a saját rossz érzéseidet és kifogásokat sorolsz azért, hogy miért NE érezd magad jól.
A saját rossz érzéseink védelme egy automatikus reakció, hiszen igazolni szeretnénk a bennünk lévő érzés jelenlétét. Ez nem hiba! Így működünk emberként. Ezért hangsúlyozzuk azt, hogy amikor egy kellemetlen érzés jelen van, ne akard azt elnyomni, azonnal megváltoztatni. Engedd, hogy ott legyen. Engedd, hogy a káosz egy pár percre jelen legyen benned. Pár perc káosz és nyugtalanság az életed hatalmas kiterjedésében nem olyan nagy ügy, igaz? Engedd, hogy ott legyen.

A különbség  megengedés és beleheregellődés között az érzéshez való ragaszkodásban van. Amikor te magad nem fogadod el a benned lévő érzelmet, akkor tűzzel-vassal fogod azt védeni mások felé és magadénak akarod tudni, miközben igyekszel távol is tartani magad tőle, mert kellemetlen kibillenve lenni. Ez egy erős széthúzást eredményez benned, így egyre inkább távolodsz a középpontodtól.

Amikor ellenállsz valaminek, akkor ahhoz minden figyelmedet arra kell vinned, amit távol akarsz tartani magadtól (jelen esetben a frusztráció, düh, csalódottság, stb.).
Ezzel a fókuszod teljes mértékben a negatív spirálban tartod és így bebetonozod magad a kellemetlen érzésekbe. Saját magadat hergelled bele a feszültségbe. Pedig lehet a mindezt a lavinát elindító rossz érzés nem is volt akkora probléma, csak egy kilengés az életed ingájának működésében. De a figyelmed ráirányításával felnagyítottad. Azt a döntést hoztad, hogy most a benned lévő reflektorral csak erre a negatív érzésre világítasz, így kizárva a saját rálátásod az egészre.

keresel1
A gondolataiddal és érzelmeiddel keresel. És aztán azokkal is találsz.
Ha félelemmel telien keresel, olyasmit találsz, ami igazolja a félelmeidet.
Ha bizakodással telien keresel, olyasmit találsz, ami igazolja a bizakodásodat. – Tara

Amikor belül konfliktusban vagyunk (azzal, ami van), ki vagyunk akadva.
Milyen szépen mutatja a nyelvezetünk is, hogy nem vagyunk egységben, összhangban, egyensúlyban ilyenkor.

Az önismeret nem csupán annyiból áll, hogy rálátok a viselkedésemre, a saját mintázataimra. Az önismeret egyben képességfejlesztés arra, hogy változtatni tudjunk, képesek legyünk más döntéseket hozni – még egy kibillent állapotban is.
Az Egyensúly – mint abszolút – nem érhető el, mert az élet maga egy egyensúlytalanság. Mindenképp ki fogunk billenni. Az viszont nem mindegy, hogy milyen hamar tudsz visszatalálni a saját középpontodba, nyugalmadba, békédbe, illetve mennyire tudsz akár ott létezni. Nem mindegy, hogy órákat, napokat, éveket vagy egy egész életet töltesz-e elégedetlenségben vagy képes vagy továbbengedni az inga lengését és nem kapaszkodsz bele egyik lengési pontján sem – akár negatív, akár pozitív érzetet ad éppen.

Mindannyian törekszünk a harmóniára, mindannyian alapvetően jól akarjuk érezni magunkat. Ez pedig tényleg egy döntés kérdése. Nem mondom, hogy ez mindig könnyű. Amikor épp egy érzelmi vihar közepében vagy és onnan kéne magad a saját hajadnál fogva kihúzni, engedni a rossz érzést jelen lenni, miközben újra és újra azt választod, hogy a figyelmed a megoldás és a megkönnyebbülés irányába fordítod.
Azt viszont mondom, hogy ez lehetséges és Te is képes vagy rá. Talán csak egy kicsit több gyakorlásra van még szükséged, hogy mesteri szintre fejleszd. Megéri. Sokkal békésebb és kiegyensúlyozottabb élet az eredménye. Ráadásul nem kell egyedül csináld. Van segítséged, van hová fordulnod. Én múzsaként elérhető vagyok a számodra, kísérőd és kalauzod vagyok az önismereti utadon, ha kéred.

Ha még nem látunk erre az egyensúlyteremtésre elég jó példát a világban, legyünk mi azok, akik példát mutatunk a többiek számára. Adj te is másoknak jó példát, hadd lássák, hogy lehet így is élni. Lehet több békét behozni a mindennapokba, tanulható, fejleszthető a belső egyensúlyozásunk képessége. Gyakorolni persze kell. Ezért hívják önismereti munkának. Mert a vágy önmagában nem elég. Kell hozzá a szándék és az ezzel járó cselekvés is.

Tara
2018.06.03.

Várlak szeretettel a közös munkára!
Időpontot itt tudsz velem egyeztetni: hivatasosmuzsa@gmail.com

 

 

 

Az empatáknak is kell a támogatás

Sokan vannak, akik erősen empatikusak – vagyis intenzívebben megérzik mások energiáit, érzelmeit és ha nem ismerik jól saját képességüket, akkor bizony legtöbbször át is veszik, magukénak gondolják azt, ami nem az övék.

[Empata = beleérző, intuitív. Itt ez nem egyenlő azzal, amikor valaki pusztán kedves és figyelmes, odafigyelő az embertársára. Az empata szóval azokat jelöljük, akik kifejezetten képesek mások érzelmeit, energiáit befogni, azokra ráhangolódni, azzal együtt haladni.]

empata1
Minden empatának a legfontosabb feladata, hogy először önmagát hozza egyensúlyba, saját magával törődjön. Magának adjon elég figyelmet, szeretetet. Legyen kedvesebb önmagához és elfogadóbb.

Mert az empata szeret segíteni és sokan elfelejtik, hogy nem önmagunkból kell adni, hanem a túlcsordulásunkból. Hogy az önmagunknak adott figyelem és magunk első helyre helyezése nem önzés, hanem létfontosságú dolog.
És mivel ehhez a képességünkhöz általában semmilyen segítséget nem kaptunk gyerekkorunkban, de felnőttkorban sem feltétlenül, így nem csoda, ha felbukkan sok bizonytalanság, félelem, amikor épp aktívan működik bennünk. Hiszen mi is csak emberek vagyunk és félhetünk attól, amit nem ismerünk. Ezért az empatáknak különösen fontos az önismeret mélyítése! Nagyon sokan nincsenek tudatában annak, amikor képességüket ténylegesen használják, csak azt gondolják, hogy érzékenyek mások rezdüléseire vagy szimplán túlérzékenyek. A jó hír, hogy ez a képesség is fejleszthető, uralható.

Szerencsére már sokan megtaláltuk a saját hangunkat, a saját erőnket, így egymást és másokat is tudunk támogatni, emlékeztetni arra, hogy “kapcsolódj, lélegezz, vedd észre mi a tiéd és mi másé”. Megtanulhatjuk ki is kapcsolni ezt az erős beleérzést, ha épp tömegbe megyünk és óvni szeretnénk a saját energiáinkat. Ez persze folyamatos figyelmet kíván, de amikor megtaláljuk ezt az egyensúlyt, akkor a képességeink nagy hasznunkra vannak az élet minden területén.

Ezt az egyensúlyt megtalálni, a képességekkel megtanulni élni és jól használni, sok belső munkát, kitartást igényel. Kérj bátran segítséget és fogadd is el. Jó érzés tudni, hogy nem kell egyedül járd az utad. Jó érzés tudni, hogy vannak mások is, akik hasonló tapasztalatokat élnek meg, akik nem néznek rád furcsán, akik tudják, hogy miről beszélsz.

 – Tara

Várlak szeretettel, ha úgy érzed jó lenne megosztani valakivel az érzéseidet.
Várlak szeretettel, ha egy tapasztalt ráérzőtől kérdeznél;
ha tanácsra, támogatásra van szükséged.
Itt foglalhatsz időpontot: hivatasosmuzsa@gmail.com

 

 

 

Tara: A kisbolygó

Stílusgyakorlatozom… most újra egy sci-fi kisnovellával.

kisbolygó
Jozefina az űrhajó vezetőülésében ült, kilövés előtt a startra várva. Hosszú, szőkésbarna haját most egy egyszerű hajgumival fogta össze a sisak alatt – pedig kibontva szerette hordani, mert akkor bele tudott kapni a szél. Szerette a szelet. Az összefogott haj azt jelentette most, hogy a figyelmét a küldetésre kell irányítania. Egy egész bolygónyi szem szegeződött rá.

Amíg várakozott, izgalmát csökkentendő, próbálta elterelni a gondolatait az előtte álló feladatról és felidézte emlékeit, hogyan is került végül ebbe a székbe.
Már fiatalkorában is kalandvágyó volt, szerette felfedezni a világot maga körül. Több mindenben volt tehetséges, mert magas intelligenciája korán megmutatkozott és szerette is csillogtatni azt a családja és ismerősei körében. Jóleső érzéssel töltötte el, ahogy mindenki ámult képességein, dícsérték okosságát, tehetségét. Mindig gyorsan tanult és idővel ezt a tulajdonságát arra használta, hogy újabb és újabb területeket hódítson meg a maga számára és minél több területről gyűjtse be az elismeréseket. Függővé vált a dícsérő szavaktól és ez ösztönözte arra, hogy mindig újabb kihívások elé állítsa magát. Most pedig itt ül ebben a pilótaülésben, egyedül, új világok felfedezésének reményében.

Egy félreeső, Delara nevű kisbolygón élt a Bian rendszerben. Viszonylag kevesen éltek itt, az egész bolygó lakossága 2,5 millió lélekből állt. Delara népessége érzékenyen kapcsolódott a bolygóhoz magához. Amikor a népesség nagy többsége feszült volt, a bolygón az időjárási körülmények zorddá váltak. Amikor a többség felszabadultabb volt, az időjárás kellemesre fordult. Az itt élők tudtak erről a szimbiózisról, ám még így is nehezükre esett az egyensúlyi állapot fenntartása. Ezért sokszor szélsőséges időjárás járta át a kisbolygót.
A lakosság nagy érdeklődéssel fordult a környező csillagrendszer felé, így régi vágyuk volt, hogy felderítőket küldjenek ki az űrbe. Hosszas munkával, sok ellentmondással és vitával övezve (ami persze borzolta az időjárásukat) végül megalkottak egy olyan hajtóművet, ami korlátlan energiával tudja ellátni az űrhajókat, hogy bármekkora távolságot meg tudjanak tenni és a visszatéréshez szükséges energia miatt se kelljen aggódni.
Ezen a napon a bolygó lakossága szinte egy emberként szegezte tekintetét Jozefinára, az első felderítőre, aki ezzel az új meghajtású űrjárművel indul útnak. A bolygó időjárása feszültséget hordozott, mint a nyári viharok előtti vibrálás.

Jozefina szíve a torkában dobogott. Úgy érezte most jött el az a pillanat, amikor egy egész bolygó dícséretét zsebelheti be. Nem hiába dolgozott ennyit. Szinte látta maga előtt, ahogy az elismerés rezgései körbehullámoznak a bolygón és az összes fa egyszerre borul virágba, szikrázó napsütés melegíti át a földeket és óceánokat. Mindent előre elterveztek, mindennek pontosan úgy kellett történnie, ahogy azt kitalálták. Ám a start mégsem tudott időben megtörténni. Talán a tömegek feszült figyelme hatott az elektronikára is, különböző helyekről kezdtek befutni a hibajelzések. Maga az űrhajó is jelzett, hogy a korábban ezerszer tesztelt belső zárfalak nem megfelelően záródnak. Érkeztek jelentések a kilövőállásról és az irányítóközpontból is. Mindettől a várakozás izgalma ideges feszültségbe fordult át. Jozefina is türelmetlen volt, dicsőítő lendülettel indult volna a végtelenségbe, ehelyett tucatproblémák megoldásán kellett most törnie a fejét. Mindenki zsizsgett, mint egy megbolydult hangyafarm. Egy egész bolygó egyesült törekvése fordult át egyesült feszültségbe, és a bolygón beindult egy villámvihar. Jozefina tisztában volt vele, hogy ha ez így folytatódik, pusztító erejű hurrikánok is kialakulhatnak igen gyorsan, ám képtelen volt leállítani a saját belső vívódásait, aggodalmait és dühét. Hibáztatni kezdte és magában lehülyézte a tervezőket, az építőket, a kilövést közvetítő médiát és persze önmagát. Mert önmaga iránt sokkal erősebb elvárásai voltak. Úgy érezte, aki olyan okos és intelligens, mint ő, legalább neki tudnia kéne uralnia ezt a feszültséget – de persze nem csak ő volt hatással a bolygóra, a bolygó is hatással volt őrá. Úgy érezte hirtelen egy olyan érzelmi spirálban találja magát, amiben nem talál kapaszkodót és mindeközben tele volt félelemmel az elhatalmasodó erős időjárásváltozás miatt is. Ahogy szinte egy emberként volt jelen az aggodalom, a csalódottság és félelem a teljes lakosságban, a bolygó reagálása hatványozottan jelentkezett. A tömeg megfeledkezett a kilövésről és immár az időjárási jelenségek elől kezdett rohanvást menedéket keresni, mert a villámvihart tetézte a hirtelen lecsapó jégeső és erős földrengés. A közös térben jelenlévő, felfokozott érzelmek megrázták a bolygót. Az embereken eluralkodott a pánik. Jozefina tudta, hogy a tömegre nem tud hatással lenni, így kínjában magát próbálta visszarángatni egy nyugalmi helyzetbe, de túl erős volt az ellenpont. Érezte, hogy nincs menekvés, nem tud mit tenni. Még mindig akarattal próbált úrrá lenni a belső és külső káoszon, de közben a dühe és csalódottsága nem csökkent. Érezte, hogy nem megy, de nem adta fel, mert a tét növekedett. A gőgös elvárásoktól indulva, a hibák miatti dühön át, a bolygó és a lakosság pánik állapotában vergődve végül érezte, hogy tényleg nincs menekvés. Az egyetlen dolog, amit tehet, hogy feladja a küzdelmet és megnézi egy vesztett helyzetből hogyan lehet majd továbblépni. Ezzel átengedte magát az összes jelenlévő érzelmének és sírni kezdett.

A sírás hozott némi megkönnyebbülést a számára és ebben a pillanatnyi elengedésben felismerte a tényt, hogy rövid idővel ezelőtt még ő és az űrhajó volt a bolygó fókuszának közepében, így az érzelmei nagyobb hatással lehetnek a környezetére. Ezért újra megpróbált visszatalálni a saját középpontjához, igyekezett lassítani a légzését, egyre mélyebb levegőket véve. Minden idegszálával arra összpontosított, hogy a levegővétele nyugodt és egyenletes legyen. Még az irányítóközponttal való rádiós kapcsolatot is megszakította. Az alatta elterülő világ zaja és pánikja tompulni kezdett a számára. Csukott szeme mögött elképzelte a bolygót, amint az tavaszi pompába borul, a virágok kibomlanak, szinte érezte az eső utáni napsugarak melegét a bőrén. Ekkor az űrhajó hirtelen megrántódott, belepréselte Jozefinát az ülésébe és nagy lendülettel kiszáguldott az űrbe.

Mikor magához tért a hirtelen rándításból, a műszerfali kijelzőkön látta, hogy már fényévekre távolodott a bolygótól. Ezután egy furcsa, mély nyugalom és könnyedség érzés telepedett rá. Úgy érezte, mintha mázsás súlyokat vettek volna le a válláról, amiről nem is tudott, hogy cipelt volna.
Az elméjében megjelent a bolygó képe és érezte az erőteljes kapcsolatot önmaga és az otthona között. Mintha a bolygó maga üzent volna neki.  A feszültség, az akarat szinte szétszakította az égitestet a lábuk alatt, a túlzott törekvések és elvárások ereje majdnem a vesztüket okozta.

A kapott képben látta, hogy a ráirányult fókusz valóban felerősítette a kapcsolódását a bolygóval és az erős érzelmi váltás gyakorlatilag berobbantotta az űrhajó indítórendszereit és egy hatalmas energiatöbbletet küldött ezzel a bolygó felé is. Ez pedig azonnal kiegyenlítette a kialakult feszültségeket, a viharok, földrengések másodpercek alatt eloszlottak. Az emberek az erős érzelmi kisülés hatására elcsendesedtek és kíváncsian csodálkoztak rá a hirtelen változásra. A köztük és a bolygó közötti szimbiózis megújult, stabilabbá vált. Az időjárás tavaszira váltott, a madarak csicseregtek, a talaj illatozott, lágy szellő hordozta magával a nap melegét.

A bolygó visszasugározta az űrhajóban távolodó Jozefina számára ezt a megújult és békés állapotot.
Ő pedig érezte, hogy mindig is erre a belső békére vágyott, de azt hitte ezt a folyamatos elismeréseken keresztül kaphatja meg. Most érezte át igazán, hogy mennyivel teljesebb, tágabb és szabadabb a világ, mennyivel több rejlik őbenne is.

A bolygó megüzente számára, hogy valójában ezzel a tettével teljesítette be élete küldetését.
Jozefina elmosolyodott és átengedve magát a kalandvágyának, megerősödött belső nyugalommal nézett rá az őt körülvevő univerzumra.


Írta: Tamás Kriszti Tara
2018.05.06.

A Hivatásos Múzsa

Amikor bemutatkozom, igyekszem röviden megfogalmazni, hogy mit is csinál a Múzsa, mivel foglalkozom ezen név alatt. A nagyon rövid válasz: Segítek örömtelibb életet élni.

Egy picivel hosszabb válasz: Segítő beszélgetéseket tartok, önismereti technikák segítségével stresszoldást végzek a hozzám fordulók számára, csatornázással információt közvetítek a kérdező felé, előadásokat tartok, gyakorlati ismereteket adok át.
Ennél persze létezik bővebben kifejtett válasz is, erről olvashattok a weboldalamon.

Nemrég elkezdtem tanulni a photoshop program használatát, hogy még szebb képeket tudjak nektek készíteni a facebook oldalamra az idézetekhez, rövidebb fordításokhoz, saját szavakhoz. Gondoltam az eddig tanultak alkalmazásával csinálok egy kis összefoglalót, hogy mit is csinál a Múzsa.
Remélem nektek is annyira tetszik a kép, mint amennyire nagy lelkesedéssel készítettem.

Várlak szeretettel előadásra, múzsa-beszélgetésre, csatornázásra Téged is!

muzza1

A következő előadás 2018. február 24-én lesz. A témáról, részletekről hamarosan írok.
Gyere, találkozzunk személyesen!

Szép napot! Tara

 

 

 

 

Vége a halogatásnak! Indulás a jövőbe!

A következő múzsaestünkön:
Beindulunk! Foglald le a helyed a gyorsvonatra!

muzsaest20171202(a képre kattintva eljutsz a facebook esemény linkjéhez)

Témánk: VÉGE A HALOGATÁSNAK! Indulás a jövőbe.

Ez az előadás a legutóbbi ‘Halogatás’ c. előadás folytatása.
Gyere akkor is, ha múltkor esetleg nem voltál.

Miért halogatunk? Hogyan tudunk tovább lépni? Hogyan tudjuk a fókuszunkat arra állítani és azon tartani, ami felé haladni akarunk?
Mindezeket természetesen önismereti fókusszal nézzük meg és szokás szerint lesz gyakorlat is. tojgli-sorKérlek jelezd a részvételi szándékod az eseménynél vagy akár emailen. A létszám korlátozott, max. 10-12 fő, ezért, ha jössz, mindenképp jelezd, hogy beférj!

Időpont: 2017. december 2. szombat 15-17h
Helyszín: Asram Jógastúdió, Narancs terem
Cím: 1136 Budapest, Tátra u. 5/b. (a Jászai Mari térnél)
I.em/2., kapucsengő: 30

Részvételi díj: 800,- Ft/fő terembérhozzájárulás
Egyéni konzultációra is van lehetőséged. Ezügyben keress meg időpontegyeztetésre az alábbi mailcímen.

Várlak szeretettel: Tara
hivatasosmuzsa@gmail.com
www.egyensulyban.com

Feldmár A.: A terapeuta dolga a szeretet

Kivételesen most nem fordítást vagy saját anyagot osztok meg.
Múzsaként is mélyen egyetértek az itt írottakkal.

Azért is hozom be ezt a blogomba, mert szeretném, ha nyoma maradna, nem tűnne el teljesen a net útvesztőiben. Szeretném megőrizni a magam számára is.

Interjú Feldmár Andrással:

A terapeuta dolga a szeretet

– A jó terapeuta soha nem akar segíteni – írja egyik könyvében. Mi a célja a terapeutának, mikor jó egy terapeuta?

 – A jó terapeuta azt gyakorolja, hogy ne legyenek vágyai. Páciensei nagyon gyakran attól szenvednek, hogy gyermekkoruk óta a mások vágyait fontosabbnak kellett tartaniuk saját vágyaiknál. A mai világban a terapeuta rendelőjén kívül az ember mindenhol elvárásokkal találkozik. Akitől gyerekkorában túl sokat vártak el, annak csak két lehetősége van: lázadni vagy engedelmeskedni. A baj az, hogy az ellenállás és az engedelmeskedés sem autentikus. Aki egy ilyen családból jön, nem tudja, hogy ő ki, mivel nem ismeri a saját vágyait, ugyanis mindig valaki másnak a vágyait kellett kielégítenie. Ha egy ilyen ember bekerül egy terapeuta rendelőjébe, s az a terapeuta ugyanolyan, mint a szülei voltak, vagyis elvárásai vannak, akkor inkább spórolja meg a pénzét, mert ott is ugyanaz a játszma folyik, ott sem lesz alkalma megtalálnia önmagát. Egy jó terapeuta úgy viszonyul a pácienséhez, amint a jó szülőnek kellene viszonyulnia a gyerekéhez. A jó szülő odafigyel a gyerekre, és hozzásegíti, hogy megvalósítsa önmagát. A jó szülőnek bíznia kell abban, hogy egy kis segítséggel a gyerek jobban tudja, hogy neki mi kell, mint bárki más. A jó terapeuta is mélyen hiszi, hogy a páciens jobban tudja, neki mi kell, mint bármelyik okos terapeuta vagy pszichiáter. Arrogáns dolog azt hinni, hogy én jobban tudom, neked mi kell, mint te magad. Egy orvos természetesen jobban tudja, mint én, hogyan kell a törött karomat rendbe tenni. A pszichoterápia azonban nem olyan, mint az orvostudomány, és nem is lett volna szabad pszichiátriaként annak részévé válnia. A terápia inkább az etikára vagy a politikára hasonlít, ahol, mint azt már Arisztotelész megmondta, minden helyzet más, s nem lehet általánosítani. Ezért a terapeutának a jelen helyzetre kell reflektálnia, abban kell részt vennie. A jelen helyzetet nem lehet elméletileg meghatározni, azt élni kell. A terapeuta dolga az, hogy amint érzi, mi a baj a pácienssel, szavakba öntse és tükrözze, hogy a páciens rájöjjön, mit tesz tudat alatt másokkal. A terapeutának még arra sem szabad vágynia, hogy a páciens jobban legyen. Én nem űzném ezt a foglalkozást 42 éve, ha nem látnám, hogy a páciensek rátalálnak önmagukra, de ez legyen az ő akaratuk, és ne az enyém. Nekem egyetlen elvárásom lehet, hogy fizesse ki a honoráriumot, amiben megállapodtunk.

– Olyan szakemberként, aki bevallása szerint azért lett terapeuta, mert traumatizálták, hogy látja: lehetséges teljesen megszabadulni a gyermekkorban elszenvedett traumáktól?

Feldmár András
1940-ben született Budapesten. 1956-ban vándorolt ki Kanadába, 1969-től klinikai pszichológusként dolgozott Vancouverben. Ronald David Laing tanítványa volt. 1975-ben magánpraxist indított, előadásokat és workshopokat tartott Kanadában, az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Magyarországon, Szerbiában, Fehér-Oroszországban, Boszniában. Könyvei: A tudatállapotok szivárványa, Van-e élet a halál előtt?, Végzet, sors, szabad akarat (Popper Péterrel és Ranschburg Jenővel), Szabadság, szerelem, Igazi vagy? Iskola nőknek (Bernát Orsolyával és Büky Dorottyával), A barna tehén fia (Büky Dorottyával), Szabadíts meg a gonosztól!

– Nem hiszem, hogy az ember megszabadulhat bármitől. A Vancouver környéki szigeteken erős szelek fújnak, s vannak olyan fák, amelyek folyamatosan 45 fokos szögben állnak, a szélirányba dőlve, mivel mikor csemeték voltak, már akkor is arról fújt a szél, s emiatt ferdén nőttek. Ezek sosem lesznek egyenesek, mégis egészséges és gyönyörű fák. Aki traumát szenvedett el, soha sem lesz az, aki akkor lehetett volna, ha ez elmarad az életéből. Ha valami megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni. A traumába bele lehet halni, de ha az ember nem hal bele, akkor olyan képességei szabadulnak fel a túlélés érdekében, amelyek soha nem alakultak volna ki trauma nélkül. Az ember gyógyíthatja önmagát. Azt teheti, hogy megsiratja, meggyászolja, ami történt vele. Azok, akik traumán estek át, és csak dühöngenek, vagy sajnálják magukat, nem tudnak továbblépni. Azonban, ha az ember szeretettel van körülvéve, s ebben tud a terapeuta segíteni, akkor amint megbízom a másikban, és érzem a szeretetét, elkezdek sírni, mert emlékszem arra, amikor ez nem így volt, amikor egyedül voltam, és nem szerettek, amikor nem lehetett élni, csak túlélni. A sírás, a gyász azt jelenti, hogy elfogadjuk a veszteséget, amit a trauma okozott, s amikor vége a gyásznak, mehetünk tovább.

– Napjainkban rengeteg a zátonyra futott párkapcsolat, a válással végződő házasság. Általánosságban mi ennek az oka? Hogyan jelenik meg a párkapcsolatban a szabadság? Hiszen ön azt vallja: „szabadság és szerelem”.

– Az alapvető probléma talán az, hogy nagyon sokan összekeverik a vágyat a szeretettel. A vágy nem szeretet, és a szeretet nem vágy. Egyik sem jobb vagy rosszabb, mint a másik, egyszerűen csak más. Például azt mondom, hogy szeretem a marhasültet. Ez azt jelenti, vágyom arra, hogy marhahúst egyem, nem pedig azt, hogy szeretem a tehenet. Gyakran amikor egy ember azt mondja a másiknak, hogy szereti, akkor az menekülni akar, mert érzi, hogy számára ebből semmi jó nem fog származni. Érzi, hogy az illető, aki azt mondja, „szeretlek”, tele van elvárásokkal, vágyai vannak, használni és kihasználni akar. A szeretet semmire sem vágyik, ezért is mondtam azt, hogy a terapeuta dolga a szeretet.

Párkapcsolatokban nagyon gyakran az történik, hogy két éhes ember meg akarja enni egymást. Ebből nyilvánvalóan harc lesz, és rövidesen véget fog érni, még akkor is, ha az egyik odaadja magát, hogy a másik egye meg, mert ő semmivé válik, a másik meg kövér lesz. Nagyon gyakran az történik a párokkal, hogy az egyik azt mondja: mi ketten legyünk egyek, és az az egy legyek én. A struktúra tehát dominancia és szubmisszió, ami nem tarthat soká, és unalmas lesz. Ha azt mondom, hogy legyek én a kutya és legyél te a farkam, akkor örökké egyek leszünk, de ezt csak úgy tudjuk megvalósítani, ha te úgy mozogsz, ahogy én akarlak csóválni, tehát ha aláveted magad az én akaratomnak. Ha nem így lesz, akkor nagyon dühös leszek rád. A kutya is megharapja a farkát, ha az önállósítja magát, és úgy mozog, ahogy akar. Általában a férfiak azért verik a feleségüket, mert amikor a nő valami önállót mond vagy tesz, akkor megijednek, hogy önállóvá válik, és már nem fogja szeretni, s vissza akarja kényszeríteni az alávetettség állapotába. Miért lennél velem, ha nem vagy a részem? Azt akarom, hogy függő legyél, mert ha önálló vagy, akkor nem tudlak irányítani. Az igazán jó kapcsolatban nincs ilyen, ellenben van annyi tér, hogy két teljesen önálló ember önmaga tudjon lenni, s ne kelljen megváltoztassák önmagukat, hogy a másiknak megfeleljenek. Nem megfelelésről van szó, hanem elfogadásról és támogatásról. A jó kapcsolat kritériuma, hogy velem szabadabb a másik, mint ha egyedül lenne, nem kell a szabadsággal fizetni a kapcsolatért.

– A stressz szintén a jelenkor egyik heveny lelki problémája. Tud ellenszert javasolni?

– Természetesen tudok. Aki megoldotta ezt a problémát, az a Montrealban dolgozó magyar származású biológus, Selye János volt. Ő azt mondta, nem maga a stressz a probléma, hanem az, hogyan reagálunk rá. Lényegében négy lehetőség van: küzdök ellene hatékonyan, menekülök hatékonyan, menedéket keresek hatékonyan, vagy beteggé teszem magam. Tehát ha nem akarom beteggé tenni magam, akkor választanom kell az első három közül.

– Furcsa módon az emberek jelentős hányada a negyedik lehetőséget választja.

– Sajnos igen. De itt a pszichoterápia segíthet, mert én bátorítani tudom a pácienseimet, hogy harcoljanak, meneküljenek, vagy keressenek védelmet.

– Ön melyik megoldáshoz szokott folyamodni?

– Ha visszanézek az életemre, akkor azt látom, hogy mindhármat használtam. Elmenekültem az anyámtól, Magyarországról Torontóba, mikor a szüleim megérkeztek Torontóba, akkor elmenekültem Vancouverbe, elmenekültem két házasságból. Ugyanakkor harcolni is tudok, és védelmet kérni is, tehát mind a hármat alkalmaztam. Tulajdonképpen egyik módszer sem jobb, mint a másik. Már Mark Twain megírta, hogy hülyék vagyunk mi emberek, ha azt hisszük, hogy a nyúl kevésbé jó állat, mint az oroszlán, mert elmenekül, és nem harcol. Hát hülye lenne a nyúl harcolni, és hülye lenne az oroszlán menekülni. Mindhárom lehetőség remek. Magyarországon elviselni, kibírni valamit virtusnak számít. Aki sok mindent kibír, az értékes embernek számít. Az, hogy ebbe belebetegszik vagy belehal, nem számít. Rövid távon, amikor túlélni kell például egy háborút, akkor természetesen jó, ha az ember kibír dolgokat. Amikor azonban béke van, amikor már élni lehet, nem csak túlélni, akkor minek bírjak ki helyzeteket, amelyek nem jók nekem? Akkor harcolni kell, menekülni kell, vagy védelmet kell keresni, rá kell jönni, hogy a végsőkig kitartani nem virtus.

– Skype-jelmondata Death is the road to awe (A halálon át vezet az út a tisztelet felé). Mire utal ez?

– A régi görögök azt mondták, azért élünk, hogy gyakoroljuk a halált. Arra rájönni, hogy véges az életünk, félelmetes felismerés, de nem szabad kikerülni, mert ez a valóság, s lehet, azért ölünk, és azért nem szeretjük egymást, mert nem engedjük be a tudatunkba azt a tényt, hogy mindannyian az akasztófára várunk. Ha tudatosul, hogy én is és te is a sír felé megyünk, akkor talán megesik a szívünk egymáson. De ha ez olyan félelmetes, hogy a tudatosságból kizárjuk, akkor kínozhatjuk és becsaphatjuk egymást. Erről szól a jelmondat.

– Eredeti, az általános tudományos állásponttól nagyon eltérő a véleménye a pszichés betegségeket illetően.

– Pszichés betegség nincs. Ezt Szász Tamás már ezerszer kifejtette, csak senki sem figyel rá: az embernek vagy agybaja van, vagyis az agyának van egy betegsége, vagy problémái vannak az élettel. A pszichés betegség egy rossz metafora, és ebből él a pszichiátria. Abban a pillanatban, hogy felcímkézünk valakit, degradáljuk az illetőt, úgy tekintjük, mint egy csoport részét, például a depressziósok egyikét. Akkor nekem nem kell téged megismernem, hanem megnézem a könyvben, hogy mit kell csinálni a depressziósokkal. A gyógyszergyárak persze milliárdokat keresnek azzal, hogy egy egzisztenciális problémát, például a reménytelenséget kinevezik depressziónak, betegségnek. A pszichiátria nagy része tulajdonképpen elnyomja az embereket, vagy segíti azokat az erőket a társadalomban, melyek elnyomják és kihasználják az embereket, mivel azt mondja: mindannyian börtönben vagyunk, nem változtathatjuk meg az életünket, változtassuk meg inkább a biokémiánkat, és akkor el tudjuk viselni az elviselhetetlent. Én nem így gondolom.

– A Kanadában töltött évtizedek után mi késztette rá, hogy aktivitásának jelentős részét Magyarországra összpontosítsa?

– Nem tudom. 1992 táján kezdett el érdekelni a magyar pszichológia, de csak egy érdekes magyar pszichológust találtam, dr. Bagdi Emőkét, a többiek unalmasak voltak. Ő gyönyörűen írt és szépen gondolkodott. Ezt megírtam neki, ő pedig meghívott, hogy tartsak előadásokat a debreceni egyetemen. Így kezdődött. Nagyon élveztem, pedig akkor még alig tudtam magyarul, hiszen egy 16 éves fiatal szókincsével rendelkeztem, angolul gondolkodtam. Elkezdett egyre inkább érdekelni, hogy megtaláljam a gyökereimet a magyar nyelvben, magyarul is ki tudjam fejezni magam. Úgy érzem, azóta sokat fejlődtem.

Szerző: Pengő Zoltán
Forrás: http://kronika.ro/index.php?action=open&res=58438&fb_comment_id=fbc_10151029766975198_35184704_10152102273175198#f7a1ac398