Következő múzsaest: A párkapcsolat I.

Az előző találkozónk márciusban jól sikerült és közkívánatra a következő témakör a párkapcsolat lesz. Várlak szeretettel erre az alkalomra is!

muzsaest222

Találkozz a Múzsával! Előadás és beszélgetés két órában.
Mai témánk: Önismeret a gyakorlatban – A párkapcsolat I.

Miért vágyom rá? Hogyan lehetek rá befogadó?
Miért őt vonzom be? Miért nem őt vonzom be?
Hogyan tarthatom jól életben, mitől tud hosszú távon működni egy kapcsolat?
Az együttélésben felmerülő bukkanók kezelése.

Mindezt természetesen önismereti fókusszal nézzük meg.

Mivel valószínű, hogy mindent nem tudunk egy alkalom alatt végigvenni ebben a szerteágazó témában, így esélyes, hogy lesz párkapcsolatról szóló további foglalkozás is.
tojgli-sorKérlek jelezd a részvételi szándékod a facebook eseménynél vagy akár emailen. A létszám korlátozott, max. 10 fő, ezért, ha jössz, mindenképp jelezd, hogy beférj!

Időpont: 2017. április 29. szombat 16-18h
Helyszín: Asram Jógastúdió, Narancs terem
Cím: 1136 Budapest, Tátra u. 5/b. (a Jászai Mari térnél)
I.em/2., kapucsengő: 30
(A teremben cipő nélkül leszünk. A stúdió ad papucsot, de ha jobban szereted a sajátod, hozd magaddal.)

Részvételi díj: 800,- Ft/fő terembérhozzájárulás

Egyéni konzultációra is van lehetőséged. Ezügyben keress meg időpontegyeztetésre az alábbi mailcímen.

Várlak szeretettel: Tara
hivatasosmuzsa@gmail.com
www.egyensulyban.com

Első múzsaest! Előadás és beszélgetés

2017. március 18-án új formában is találkozhatunk, beszélgethetünk.
Szeretnék ezekből a találkozásokból rendszert csinálni, különböző témákra való fókuszálással, az adott téma köré fonódó beszélgetéssel.

Az első találkozónk témája: Önismeret a gyakorlatban
Mit jelent az önismeret? Hogyan hasznosíthatjuk ezt a tudást a mindennapokban? Hogyan hat önmagunk ismerete a kapcsolatainkra, munkánkra, családunkra?
Tippek, gyakorlatok, módszerek.

A tervezett későbbi témák – mind gyakorlati megközelítéssel:
önbizalomépítés, párkapcsolatok/kapcsolatok, elengedés, kommunikáció

A facebookon megtaláljátok az eseményt, de ide is kiírom a részleteket.
Még van hely, de mindenképpen jelezd, ha jössz!
a facebook esemény linkje

muzsaest1A

Találkozz a Múzsával! Kiscsoportos előadás és beszélgetés két órában.
Első múzsaestünk témája: Önismeret a gyakorlatban.
Mit jelent az önismeret? Hogyan hasznosíthatjuk ezt a tudást a mindennapokban? Hogyan hat önmagunk ismerete a kapcsolatainkra, munkánkra, családunkra?
Tippek, gyakorlatok, módszerek.
***
Kérlek jelezd a részvételi szándékod itt az eseménynél vagy akár emailen. A létszám korlátozott, max. 10 fő, ezért, ha jössz, mindenképp jelezd, hogy beférj!

Időpont: 2017. március 18. szombat 16-18h
Helyszín: Asram Jógastúdió, Narancs terem
Cím: 1136 Budapest, Tátra u. 2/b. (a Jászai Mari térnél)
I.em/2., kapucsengő: 30
(A teremben cipő nélkül leszünk. A stúdió ad papucsot, de ha jobban szereted a sajátod, hozd magaddal.)

Részvételi díj: 800,- Ft/fő terembérhozzájárulás

Ha kérdésed van, jelezd bátran. Várlak szeretettel: Tara
hivatasosmuzsa@gmail.com
www.egyensulyban.com

 

Terápia -Életút

életút.jpgMa azon filozofáltam a villamoson hazafelé, hogy ha most meghalnék, a lelkem hogyan tekintene vissza az életemre.
Aztán arra gondoltam, hogy játsszuk végig ezt a gondolatmenetet. Nyilván az emberi elmémen, egómon keresztül tudok most csak rálátni az eddigi utamra, de tágítsam ki a nézőpontot amennyire csak képes vagyok rá. Jelenleg “csak” erre az életre tekintve, nem véve számításba az életeken átfolyó fejlődési ívet, amire a lélek rálát, én emberként nem.

Akinek van kedve szintén egy tágabb nézőpontból tekinteni önmagára, az alábbi kérdések segíthetnek. Kicsit hosszabb lélegzetű, mély önterápia ez. Tollat, jegyzetet, diktafont vagy egy Hivatásos Múzsát készítsünk elő magunk mellé.

A környezetünk formálja emberi mivoltunk legnagyobb részét, az egónkat, a viselkedésünket. Születésünk után magunkra öltjük a környezetünket, mint valami ruhát és ezek nagy részét egész életünkön át viseljük. Ha levetkőzni nem is tudjuk minden részletét, annak tudatosítása, hogy ez egy “ruha”, sokat segít önmagunk és mások elfogadásában, növeli az önismeretünket.tojgli-sor
Lássuk a kezdő kérdéseket a gyerekkorból:
Mikor születtem, milyen életforma jellemző leginkább erre az időszakra? Milyen társadalmi közösségbe születtem? Melyik földrészre, országba, városba születtem? Kik a szüleim, nagyszüleim, rokonságom és az ő baráti körük? Van-e testvérem? Milyen hitrendszer vesz körül? Mit tartanak a szüleim fontosnak, amire szeretnének megtanítani? Milyen szülői, nagyszülői mintákkal találkozom, amiket gyerekként automatikusan magamévá teszek vagy erősen elutasítok? Milyen következtetéseket vonok le a környezetemből? (Például: A hallgatag emberek gonoszak. Ha sírok, apám nem vesz emberszámba. Akkor vagyok értékes, ha engedelmeskedem. Csak az szép, aki mosolyog. És milliárdnyi hasonló felszínesebb vagy sokkal mélyebb mondatok.)
Milyen félelmeket tanulok el másoktól, mi számít örömnek, sikernek?
Kiket választok barátaimnak és miért?
Milyen mintákat tanultam, milyen drámák értek, amik arra ösztönöznek, hogy egy bizonyos irányba induljak el? Milyen alapminták formálják a sorsomat?tojgli-sorAmikor ezeket és ehhez hasonló kérdéseket megválaszoltuk magunknak, akkor behívhatjuk konzultációra a lelkünket, intuíciónkat, magasabb énünket, kinek mi… Tegyük fel ezeket vagy hasonló kérdéseket is és figyeljünk a belső válaszainkra.

Mit akart a lélek megtanulni ebben az életben? Kiállást önmagamért? Értékemen kezelni önmagam? Türelmet, megbocsátást megtapasztalni? Felelősségvállalást, felelőtlenséget? A tapasztalatot, hogy minden egyes cél elérhető? A magányt vagy a magányon való túllépést? Komfortzóna tágítást? Kommunikációt vagy remeteséget? Egységet vagy kettősséget? Elnyomást vagy felszabadulást?
Mi az életemben látott leggyakoribb motívum?

Aztán a jelenidőre is nézzünk rá:
Itt és most mitől félek (még)?
Milyen döntéseim vezettek el a jelen pillanatomig? Döntöttem volna-e másként? Milyen érzelmi állapotok határozták meg a korábbi döntéseimet (félelem, megfelelési vágy/kényszer, tagadás, örömvágy, ellentmondás, harc, igazságkeresés…) Akarok-e ezen változtatni?
Itt és most mi tesz boldoggá és miért? Hajlandó vagyok-e boldog lenni? Kapaszkodom-e keserűségbe, önsajnálatba és miért?

Mi ad nekem erőt? Mi tölt fel érzelmileg? Mi okoz bennem megkönnyebbülést? Milyen eseménytől, milyen típusú emberektől érzem magam feltöltődve? Mi csal széles mosolyt az arcomra, amitől felállok és cselekedni kezdek? Mi az, ami éltet? Amikor felállok és cselekszem, mit teszek, mifelé törekszem? Mi a vágyam, amit az örömteli cselekvés közelebb hoz a számomra?

Majd egy kicsit nézzünk tovább is:
A jelen pillanatom és eddigi tapasztalataim milyen jövő felé visznek? Akarok-e ezen változtatni? Mi felé szeretnék haladni?
(A hogyan érek oda egy külön terápia része.)tojgli-sorNincsenek helytelen válaszok. És nincs egyetlen helyes út sem. Önmagunkon belül is több út létezik. Van úgy, hogy szeretnénk változtatni, de ebben a pillanatban még nem érezzük magunkat elég erősnek, hogy megtegyük. Ez is egy válasz. A lényeg, hogy tudunk róla. És amikor eljön egy olyan időszak, amikor elég erősnek érezzük magunkat, erős bennünk a hajlandóság, a vágy, az elszánás, akkor sokkal könnyebben tesszük meg a lépéseinket, mert sokkal többet tudunk már önmagunkról, tisztábban látunk rá a saját utunkra. Könnyebben és könnyebb szívvel hozunk döntéseket.

Nézz rá az életutadra és lásd, hogy mennyire szépen rendeződött össze minden eddig is.
Mindennek meg van a maga ideje. Semmi sem történik előbb vagy később, mint kéne. Pont akkor történik, amikor mi készen állunk rá. És az a legmegfelelőbb időpont.
tojgli-sorHa szeretnél ezekkel a kérdésekkel dolgozni, de úgy érzed egyedül nem menne olyan jól, egyszerre ez sok vagy esetleg félsz a válaszoktól, keress meg! Ez mind természetes érzés és nem is kell egyedül csináld, ha nem akarod. Együtt haladunk, olyan lépésekben, amiket könnyebb egy lendülettel feldolgozni. Ehhez a tág témához biztonságos teret nyújtok neked és melletted vagyok.

Tara
www.egyensulyban.com
2017.02.17.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Eckhart Tolle – Hibázott-e az Univerzum az egó létrehozásával?

Ez egy rendkívül jó anyag!
Időnként több mindent akart mondani egyszerre és fordítás közben automatikusan mélyeket lélegeztem helyette, hogy könnyebb legyen kimondani a szavakat. 🙂

Mit jelentenek az akadályok?

Mit jelentenek az akadályok?

akadaly1

Ha észreveszem a mintát, hogy szabotálom magam, hogyan tudok másképp közelíteni a helyzethez, hogy egy új mintát hozzak létre, amiben végül ténylegesen előre haladok, ahol elérem a célom?

Vannak vágyaink, céljaink, terveket készítünk, vállalkozásba kezdünk, elhatározzuk, hogy elutazunk, elköltözünk, munkahelyet váltunk vagy párkapcsolatot, kifestjük a szobát…vagyis eldöntjük, hogy változtatunk. Első lépésként álmodozunk, majd magával ragad minket az új iránti vágy és amikor már az elég erős, cselekvésre sarkall minket és nekikezdünk a megvalósításnak. Van, akinél már ekkor megjelennek a gátló minták. Másoknál később bukkannak fel kisebb-nagyobb nehézségek, amik megakasztják a megvalósítási folyamatot.

Mondjuk, ha egy vállalkozásba kezdesz… Utánanéztél a részleteknek, felmérted a piacot, a vásárlókört, van weboldalad, mondhatni minden adat a rendelkezésedre áll a kezdéshez. Lelkes vagy és élesen látod magad előtt a célt, ahogy örömet okoz neked a vállalkozásod a mindennapokban.
Ám egyszercsak olyan nehézségekkel találod szembe magad, ami nem egy átlagos problémamegoldás (amire egyébként is számítanál). Azt veszed észre, hogy egymás után jönnek az egyenlőre megléphetetlennek tűnő akadályok, amik konkrétan megállásra kényszerítenek. Mert mondjuk az egyik megoldása nélkül a másik sem fog tudni megoldódni. Akadályláncolatok képződnek.

És ekkor eljön az a pont, amikor a legtöbben kimondják azt, amit talán korábban meg sem hallottak, vagy épp túl sokszor hallották már maguktól:

Miért történik velem MINDIG ez?

Ha tényleg nem először jutottál már életedben ilyen akadályláncolatokhoz, amik megállásra kényszerítettek, akkor:

  • egyrészt gratulálj magadnak, mert legalább mindig újrakezdted, újrapróbáltad, nem adtad fel,
  • még ha fel is adtad az adott projektet, találkoztál már ezzel a mintával, tehát felismerhetővé vált számodra
  • ha már felismerted az ismétlődését, itt a lehetőség, hogy új szemmel nézz rá.

[Zárójelben megjegyzem, hogy ha a kérdésed úgy hangzik el:
Miért történik VELEM mindig ez?, ha a hangsúly máshová kerül, akkor ezt a bejegyzést másként fogalmaznám meg. Épp úgy, ha a „miért”-re vagy az „ez”-re kerülne át a hangsúly.]

Általában az emberek kétféleképpen reagálnak egy akadályláncolatra. Az egyik a teljes feladás, megkeseredés, elbizonytalanodás, csalódottság, erőtlenség. A másik reakció, hogy kemény munkával, farkasszemet nézve az akadályokkal, vérrel-verejtékkel küzdelembe kezdenek és csakazértis megvalósítják. Ebben az esetben azonban elvész az öröm. A vérverejték küzdelme tölti meg a vágyott célt és ha elérjük is, elég nagy eséllyel lesz küzdelmes fenntartani. Mert olyan sok munkát és lemondást és erőfeszítést tettünk bele, hogy túlzott fontosságúvá válik számunkra az eredmény – és végül ez tart fogva, nem enged minket soha lazítani és valóban élvezni a munkánk gyümölcsét. Félünk, hogy elveszítjük (hisz olyan sokat dolgoztunk érte), és ugyanakkor tudjuk, hogy nem engedhetjük landkadni a figyelmünket, mert ha lazabbra engedjük a gyeplőt, már tudjuk mekkora izzadtsággal kell újra felküzdenünk magunkat. Ezzel megépítettük a saját börtönünket és egy külön működési mintát is gyártottunk hozzá.
Itt nem azt mondom, hogy a kemény munka ne hozhatna örömteli gyümölcsöt. Azt mondom, hogy figyeljük meg, hogy milyen reakcióból indítottuk a munkát és milyen történet/forgatóköny zajlik a fejünkben, miközben végezzük.

Amikor észrevettük a mintát, hogy velünk MINDIG ez történik (akadályláncolatok egy teremtés közben), akkor általában megjelenik a kétség és vele az ilyen kérdések:

  • Lehet azért ilyen nehéz, mert nem is erre kellene mennem? Nem ez a dolgom?
  • Lehet nem is ezt akarom valójában? Mit akarok?
  • Lehet újra meg kell hozzam a döntést, hogy ezt akarom?

Ha ilyen kérdések merülnek fel bennünk, akkor a hitünk nem elég erős abban, amiben változtatni szeretnénk, illetve önmagunkban nem bízunk eléggé, hogy képesek vagyunk meglépni azt.
Ebben az esetben nem a célunkon kell erősebben dolgozzunk, nem az akadályoknak kell egyesével nekiessünk, hogy kibogozzuk őket, hanem megnézni, hogy miért gondoljuk azt, hogy erre nem vagyunk képesek? Ki mondta ezt nekem, hogy nekem úgysem sikerül semmi? Miért hittem neki? Ez tényleg igaz?
Mert miért fektetnék vért-verejtéket valamibe, amiről úgysem hiszem el, hogy megvalósítom? Ha már dolgozom valamiért, legyek vele tisztában, hogy képes vagyok rá.

ujsztori
Az is meglehet, hogy az Univerzum az akadályokat egyfajta fékező rendszerként teszi elénk, mert túl gyorsan haladunk és a célunk (vagy mi magunk) nem érett még meg ebben a fázisban arra, hogy megvalósuljon. Még.
Az emberi részünk mindig türelmetlen. Ha már változást akar, változzon minden azonnal. Most.
Általában félünk nagyot lépni előre, félünk attól, ami annyira más, mint, amit megszoktunk – akkor is, ha mi magunk akarjuk azt előidézni. Mert a változás általában össze van kötve a fejünkben a bizonytalansággal, a fájdalommal, a váratlansággal, a stresszel. Pedig a változás lehet forrása örömnek, megújulásnak, megpihenésnek, kibontakozásnak, fejlődésnek, gazdagodásnak, kiteljesedésnek. De mi hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni és ezért siettetni szeretnénk a dolgokat. Hogy miért feledkezünk meg erről? Mert amikor még nem voltunk ennyire sem tudatosak a saját életünkre és mintáinkra, akkor a rögösebb úton tanított minket az Élet. És elhittük, hogy a változások csapások formájában jönnek. De minél inkább rálátunk magunkra, annál hamarabb észrevesszük a lehetőségeinket és nem kell az Életnek kényszervezetnie minket a megfelelő irányba, hiszen megyünk már magunktól is. Például nem kell, hogy kirúgjanak váratlanul a munkahelyről, mert érezzük, hogy lassan lejár az ott töltendő időnk és ezért lépéseket teszünk a váltás irányába. Nem kell, hogy a párunkkal óriási veszekedésekkel és tányérröptetésekkel kísérve váljunk szét, mert érezzük, ha lejárt a közös időnk és megfelelő kommunikációval, barátságban indulunk tovább külön utakon.

Tehát itt vagyunk most, tudjuk, hogy váltanunk kell, lépéseket is tettünk ennek érdekében, de egyszercsak akadályláncolatok állják utunkat. Tudjuk, hogy váltani kell, itt már ez nem kérdés, nincs kétség. De akkor miért nem tudunk haladni? Mert nem most van a megfelelő idő bizonyos további lépések megtételére.
Megengedhetjük magunknak, hogy egy nyugodtabb tempóban haladjunk.
Az elménkkel általában nem tudjuk, hogy mikor van a megfelelő idő (hiszen az elme mindig sietni akar), de mindig megérezzük, ha eljött a cselekvés ideje. Ha az akadályláncolatok megállítanak, akkor csendesedjünk el, lassítsunk. Mert ha rohanunk, sokkal nehezebben halljuk meg azt az indítószót, ami jelöli az új lendületet.
(Ha gyorsan hajtasz a kocsival az országúton, a külső zaj olyan hangos, hogy belül az autóban nehezebben hallod a saját hangod. Lassíts és a belső hangod tisztábban és érthetőbben szól majd.)

Miután meghoztunk egy döntést, hogy milyen cél felé dolgozunk, a célunknak szüksége van időre, hogy megvalósulhasson. Dolgozunk érte, cselekszünk. Összehangolódunk a célunkkal mentálisan, fizikailag, lelkileg. És amikor az akadályláncolat felbukkan, az általában nem annak az üzenete, hogy ne lennénk képesek vagy méltóak a megvalósításra. Nem feltétlenül kell újra meghoznunk a döntést, hogy márpedig én tényleg ezt akarom.
Sokszor csak annyi kell, hogy lassítsunk és újrahangolódjunk, újra összekapcsoljuk magunkat azzal az érzéssel, ami a megvalósulás. A nagy munkában elaprózódunk és az érzelmeink elcsúsznak problémamegoldó üzemmódba: aggódunk, kapkodunk, bosszankodunk, feszülünk, kétségbeesünk. Elfeledkezünk arról az érzésről, amit először éreztünk, amikor megszületett bennünk a gondolat, hogy ezt a célt szeretnénk megvalósítani. Elfeledkezünk erről az örömről és könnyűségérzésről, boldog elégedettségről. Az akadályláncolat azt mutatja az életünkben, hogy lesodródtunk az öröm útjáról és ideje lassítani és visszatérni hozzá. Az Univerzum azt mondja ilyenkor: kezdd el jól érezni magad újra, pihenj egy kicsit, tedd meg, amit megtehetsz, de ne feszülj bele, hangolódj össze, érezd a végeredmény örömét, lásd magad ott.

Konkrét példával:
Ha már egyszer eldöntöttem, hogy kifestem a szobát, nem kell újra eldöntenem, hogy kifestem csak azért, mert sehol sem találok épp megfelelő festéket, mesterembert, vagy időpontot. A szoba ki lesz festve. El van döntve. Megérdemlem, hogy frissen festett, szép szobám legyen. Az akadályok nem azt mondják, hogy mégsem kell kifestenem a szobát. Azt mondják: Nyugi! A szobád ki lesz festve. Nem most, nem abban az időben, amit te először kitaláltál. De tudd, hogy a legjobb festőt kapod majd az új időpontban, esetleg találsz egy még szebb színt, mint amire először gondoltál. Lassíts! Lásd magad az új, gyönyörű szobádban. Érezd a frissesség és a megújulás illatát. Engedd magad vágyakozni és várakozásban lenni ebbe az irányba. Érezd azt a nyugodt örömöt és elégedettséget, hogy ez is megvan, sikerült, csodás egy ilyen szép, hangulatos szobában élni!

Az akadályláncolatok azt mondják, hogy sétálva is odaérsz, nem kell rohanni, erőlködni. Ha rohansz, nem veszed majd észre a menet közben felbukkanó, téged tovább segítő lehetőségeket. Ha sétálva haladsz, időt teremtesz magadnak, hogy jobban átlásd mire van még szükséged, hogy megvalósítsd a vágyadat és időd lesz arra is, hogy ezeket a plusz dolgokat is beilleszd a képbe.
És amikor elérsz a megvalósuláshoz, nem kimerülve és „lélek-szakadva” érsz oda, hanem békésen és valódi mosollyal az arcodon, pont úgy, ahogy az egész odavezető utadat megtetted.

Tamás Kriszti Tara
www.egyensulyban.com

2016.07.02.

 

 

Összetört szívek túlélése

szivkEbben az időszakban (április-május) sok párkapcsolattal kapcsolatos téma kerül felszínre. Újrarendeződünk, újrahelyezkedünk, úgy tűnhet az Élet sakkozik a pályán betöltött pozícióinkkal és elvesz minket valaki mellől, hogy másvalaki mellé tegyen és onnan aztán még tovább. Ha a kapcsolatainkban működik a tiszta kommunikáció – nem csak egymással, de önmagunkkal is – akkor nagyobb eséllyel maradunk a régi partnerünk mellett, ám így is megújulásra számíthatunk. Ez az időszak a megújulásé és bár főleg a párkapcsolatokban mutatkozik ennek fókusza, ez érvényes minden más kapcsolódásra is. Munkahelyi kapcsolatokra, barátságokra, az önmagunkkal való viszonyunkra.

Ha sok szőnyeg alá söpört témánk adódott, ha elnyomtuk bizonyos vágyainkat, akkor ez most a szembesülés időszaka és a változásé is. Mindez azonban nagyon fájdalmas tud lenni, menet közben összetörhet a szívünk, mély fájdalmakat élhetünk át a veszteségérzés miatt, amiért a régi ismert, biztonságosnak érzett dolgot magunk mögött kell hagyjuk és mert az újrarendeződéshez először meg kell éljük az elválást, leválasztódást. A megszokottól elbúcszúzni bizony nem kellemes. Ha egy kapcsolat véget ér, azt is meg kell tanulnunk elengedni és meggyászolni. Amíg ragaszkodunk, küzdünk a régi fenntartásáért, miközben már a leválás megindult, azzal folyamatos fájdalmat generálunk magunknak. Ezért esik olyan sok szó az elengedésről. De ez mit jelent valójában? Az elengedés az, amikor már nem ragaszkodom, kapaszkodom. Amikor már nem akarom, hogy az legyen, amit én akarok (hogy minden maradjon változatlan), amikor már nem állok ellen a fájdalomnak, amikor megadom magam mindannak, ami van, amikor elengedem a szorítást.

Amikor véget ér egy kapcsolat, az egy kicsit olyan, mint amikor egy szakadékot kell átugranunk, hogy átjussunk a túloldalra. Van, amikor megy ez egy ugrással is, de a legjellemzőbb az, hogy nem ugrunk. Ez akkor is igaz, ha mi magunk kezdeményeztük a szakítást, ebben az esetben is ugyanúgy végig kell járjuk az elengedés-megértés- elindulás-megújulás szakaszait.

div1

Most arról szeretnék írni, hogyan lehet túlélni egy fájdalmas szakítást. Legalábbis két saját példát megosztva szeretném megmutatni, hogy én hogyan haltam bele és éltem túl két óriási szívfájdalmat, amik végül nagyon sokat tanítottak nekem önmagamról. Abban bízom, hogy a saját tapasztalataimat megosztva talán segíthetek azoknak, akik most élnek át ilyesmit, és láthatják, hogy nincsenek egyedül. Túlélhető. Ha nem is pont azon a módon, ahogy én tettem, hanem más úton. Természetesen most is – mint minden írásomban – önismereti megközelítésből foglalkozom a témával.

Az első példában egy nyolc éves kapcsolatnak vetettem véget, de az, hogy én kezdeményeztem nem csökkentette az elválás fájdalmát. Összetört szívvel, fájdalommal és ráadásként a kezdeményezés miatti bűntudattal terhelve indult a megújulásom. Akkoriban ez volt életem első nagy fájdalma, óriási ébresztő erővel bírt. Persze akkor még ezt nem tudtam. Rengeteget beszélgettem a barátnőimmel, folyamatosan ismételgetve, bizonygatva, hogy jó döntést hoztam.

A kommunikáció nagyon fontos ebben a szakaszban is, mert a történtek szavakba foglalása segít az elmének a megértésben és ezáltal a felkavart idegrendszer megnyugvásában is.

Folyamatosan remegtem a belső feszülésektől, ráztak a belső érzelmi viharok. Rengeteget sírtam.

A sírás mindig jó, nagyon erős segítség abban, hogy újra és újra elérjünk a megkönnyebbülés állapotába.

Azt éreztem, hogy nem vagyok képes kezelni ekkora mennyiségű és intenzitású érzelmet. Úgy éreztem, hogy szétrobban a szívem és belehalok. Az egész lényem egy óriási feszültség volt. Próbáltam valamelyest elnyomni, lenyomni, hogy a mindennapokban funkciolnálni tudjak, de amint egy pillanatra is egyedül voltam, azonnal feltörtek. Hiszen egy vulkánt nem lehet lefojtani. Azt éreztem, hogy itt már tényleg csak a halál segítene, mert semmi más eszközöm már nem maradt a túlélésre. Érdekes ellentmondás, ugye? De még tartottam magam. Aztán egy hétvégén bezárkóztam és három napig sírtam folyamatában. Az elmém, mint az őrült gondolkodott, önigazolásokat keresett és megoldásokat, kiutat a fájdalomból. Remegett az egész testem. Fel sem keltem már az ágyból, csak feküdtem és szenvedtem. Aztán egyszercsak megéreztem, hogy én vagyok az, aki feszülök. Én vagyok az, aki szinte hergelem bele magam az újabb és újabb fájdalomba azzal, hogy pörgetem a gondolataim ugyanazon és azt akarom, hogy úgy legyen, mint régen. Hogy semmi se változzon. De hiszen már minden megváltozott. És akkor megéreztem, hogy mennyire elfáradtam. Hogy mennyire végletesen fáj a folyamatos fájdalom és feszültség és én magam tartom fent ezt az állapotot. Ekkor értem el egy pontra, ahol egy pici rés keletkezett az ellenállásom falán. Ez elég volt arra, hogy azt mondjam: Belefáradtam a fájdalomba, segítséget kérek, megkönnyebbülésre vágyom.

Amikor imádkozunk, segítséget kérünk, akkor kinyílt állapotban vagyunk. Amíg az igazunkat próbáljuk bizonyítani addig még zártak vagyunk és erővel toljuk a falat. Amikor szívünk mélyéről segítséget kérünk (legyen az akár isten, angyalok, barát, segítő felé), azzal elértünk egy olyan pontra, amikor már nem állunk ellen a sebezhetőségünknek, elismerjük önmagunk felé gyengeségünket és érzékenységünket, azt, hogy szükségünk van segítségre.
Valójában ekkor vagyunk a legerősebbek.

Miután spontán, de totálisan beleengedtem magam a fájdalom legmélyére, az elfáradással elértem a gödör legaljára, elértem azt a pontot, ahol már képes voltam megadni magam. Ebben semmi tudatosság nem volt még. Egyszerűen túlfeszültem, túlfájtam és átestem a holtpontomon, szinte belehalva a korábbi feszülésbe. Amikor ez a „belehalás” megtörtént, akkor éreztem először egy kis megkönnyebbülést. Ekkor kerültem elengedésbe, megengedésbe. Ekkor fogadtam el azt, ami van. Ekkor fogadtam el, hogy az ismert és megszokott életemben változás történt és a gödör aljáról már csak felfelé vezet az út. Aztán ráébredtem, hogy hoppá, innen már csak felfelé vezet az út! Ez hozta meg az elmém számára a felismerést, hogy ennél már csak jobb lehet, rosszabb nem. És ez bizakodással töltött el. És amikor bizakodni kezdünk, akkor azonnal emelkedni is kezdünk. Ahogy felismertem, hogy a szakadék alján vagyok, máris kiemelkedtem a szakadék másik oldalán. Nem kellett mászni, elég volt ráébredni, hogy innen már csak jobb jöhet.
Ennek felismerése még nem volt egyenlő azzal, hogy tényleg el is hittem, hogy jön majd jobb. Továbbra is azt gondoltam, hogy kénytelen voltam hátrahagyni a legjobb dolgot, ami velem történt, a másikkal való kapcsolatot. De ekkor már nem pörgettem bele magam az önsajnálatba (hiszen már egyszer elértem a legmélyebb pontot). Helyette inkább igyekeztem előre nézni. Négy évet töltöttem párkapcsolat nélkül, ám korántsem egyedül.
Önmagammal randiztam…

div1

Önmagammal randiztam. Kíváncsian figyeltem, hogy ki vagyok én a másik, egy másik nélkül. Milyen dolgok vonzanak? Mit gondolok erről-arról? Milyen tevékenységek vonzanak? Mi okoz NEKEM örömet? Épp úgy energiát és figyelmet szenteltem a magammal való kapcsolatra, mintha egy párkapcsolatban a másik iránt érdeklődtem volna. Sőt, sokkal mélyebbre mentem. Hiába, izgalmas személlyel randiztam és érdekes dolgokat tudtam meg róla(m).

Fontosnak és hasznosnak tartom, ha két kapcsolat között az ember tud egyedül lenni. Idő kell, hogy kitisztuljanak az érzelmeink, és tisztában legyünk azzal, hogy ki az, aki majd az új kapcsolatot kezdi – ki vagyok Én? Ki vagyok én Most? Tapasztalatokkal gazdagabban, megújulva, más szemmel nézve a világot – egy másik ember lettem menet közben. Nem ugyanaz az ember kezd egy új kapcsolatba, aki az előző kapcsolatba került és nem ugyanaz vagyok, aki az előző kapcsolatot maga mögött kellett hagyja. Változunk és ne hagyjuk ki annak a felfedezésnek az örömét, hogy kivé váltunk útközben.

A következő párkapcsolat akkor érkezett az életembe, amikor teljes szerelemben éltem magammal. Az egyedül töltött évek és a sok mélyre tekintés olyan ön-szeretetet hozott az életembe, ami békéssé és kiegyensúlyozottá tett. Boldog voltam magammal, elégedett az életemmel. A boldogság pedig boldogságot vonz – így egyszercsak egy új párkapcsolatban találtam magam.

div1

A következő szakítás négy év kapcsolat után ért el. Itt már tudatosabban alkalmaztam a leválási folyamatot, bár ez nem jelentette azt, hogy ne fájt volna épp olyan erősen, mint a korábbi veszteségélmény. Itt is végigmentem ugyanazon a meneten: Rendkívül sok sírás, érvelések, beszélgetések, tehetetlenségérzés, mély és gyötrő fájdalom. Ekkor azonban már ismertem a megoldást, bár tudni valamit és átélni az két különböző dolog. Mindenesetre amikor elértem arra a pontra, hogy több fájdalmat már nem tudok elviselni, meghoztam azt a tudatos döntést, hogy itt a vége.

Bezárkóztam ismét egy hétvégére és lefeküdtem a szőnyegre azzal a szándékkal, hogy itt és most meghalok a kapcsolat számára. Lefeküdtem a földre, mert érezni akartam, hogy ez az a mélypont, ahonnan csak felfelé vezet majd az út. De még velem volt minden fájdalom. Feküdtem és felváltva lazítottam és feszítettem az izmaimat, attól függően, hogy épp milyen érzelemhullám merült fel bennem. Ha harag, feszültség, akkor összeszorítottam minden izmomat és addig feszítettem, amíg el nem fáradtam bele vagy nem jött egy újabb gondolat- és érzelemhullám, ami egy fokkal könnyedebb volt. Ekkor ellazítottam minden izmomat. Azt mondtam magamnak, hogy addig innen nem kelek fel, amíg újjá nem születek ebből a „szívhalálból”. Figyeltem a gondolataimat, az érzéseimet – és ez a figyelem megadta azt az egy lépés távolságot, ami átalakít szenvedőből tanúvá, megfigyelővé. Itt már tudatosan arra figyeltem, hogy ne harcoljak a gondolataimmal az igazamért, hiszen ezen a fázison már átmentem barátok segítségével. Itt a földön csak a bennem felbukkanó érzelmekre figyeltem és a testemre, ahol feszül-lazul. Direkt nem változtattam a légzésemen, hagytam, hogy úgy jöjjenek a levegővételek, ahogy épp jönnek. Mélyen vagy felszínesen, hosszan vagy röviden.

Úgy tűnt, hogy hosszú órákon át feküdtem ott. Minden ellazuláskor kerestem magamban a megkönnyebbülés érzését. Sokáig nem találtam. Az első erős feszülések után elértem egy minden-mindegy állapotba, ami leginkább letargiához, depresszióhoz hasonlító érzet volt. Nem keltem fel, megfigyeltem ezt is. Belementem, megízleltem, hogy ez milyen érzés. Hát nem jó. De feküdtem ott tovább. Vártam, hogy mi jelenhet még meg. Tisztában voltam vele, hogy ami jön, az megy is. Lehet, hogy várnom kell rá egy ideig, míg elmegy, de várok.

Az a helyzet az érzelmekkel, hogy olyanok, mint a hisztis kisgyerek. Figyelmet akarnak. És ha nem kapják meg, akkor először erősödik a hiszti, fokozódik az érzelem, majd mivel hiányzik a dráma egyik résztvevője a képletből (én, aki belegabalyodnék az érzelembe), az intenzitás csökken, majd elül. És egyszercsak nincs ott többé.
Amire irányítjuk a figyelmünket, azt éltetjük. Ahová megy a fókusz, oda megy az energia.
Az egy lépés távolságból való megfigyelés azonban nem egy éles fókusz, hanem egy panoráma látásmód. Az eggyel nagyobb kép. Ekkor ténylegesen csak megfigyelők vagyunk. Mint amikor egy pályaudvart a felette lévő hídról szemlélünk és látjuk, ahogy a vonatok (érzelmek, gondolatok) a különböző sávokon jönnek-mennek.
Akkor adnánk fókuszt nekik, ha kiválasztanánk egy vonatot, ráugranánk, és csak azzal haladnánk egy irányba. Ekkor elveszítjük a nagyobb képet és a dráma részévé válunk, hagyva, hogy egy érzelem magával ragadjon minket.

Ami nekem sok órás földön fekvésnek tűnt, valójában csak két óra volt. Ez alatt az idő alatt sokféle érzelem jelent meg és haladt tovább, a fájdalom különböző erősséggel ütötte fel a fejét, majd csitult el bennem. Amikor úgy éreztem, hogy kiürültem, nagyon lassan nekiálltam felkelni. Megmozgattam a kezeim, lábaim, a fejem, majd oldalra fordulva feltápászkodtam. Nagyon nehezen keltem fel, ólmosan nehéznek éreztem a testem és rendkívül fáradtnak éreztem magam. Ezután lefeküdtem aludni és több, mint tíz órát aludtam. A belefektetett munkám az alvásidő alatt elrendeződött bennem és megújulva ébredtem fel. Ekkor már újra bizakodva. Úgy éreztem ténylegesen meghaltam a kapcsolatnak és egy üres papírlap vagyok. Azt írok és rajzolok erre, amit csak szeretnék. Most már nem kellettek évek ahhoz, hogy újra magamra találjak, hiszen már együtt voltam önmagammal. Pár nap alatt újra megtaláltam a korábbi egyensúlyom és ismét megújulva, új szemmel indultam neki az életemnek. Egy-két hónap elteltével ismét kopogtatott a szerelem.

A valódi elengedéshez nem lehet megspórolni a teljes érzelmi átélést. Először mindenképp át kell menjünk azon a szakaszon, amikor engedjük magunkat mélységében megtapasztalni az adott érzelmet. Csak ezután tud bekövetkezni a megkönnyebbülés fázisa.

Kérd, keresd és várd a megkönnyebbülést. Ez tesz nyitottá, ez mozgatja meg az energiákat, ez lendíti tovább a megkezdett változást. Aki nem halad, az áll. Tudd, hogy nem szükséges a fájdalomban hosszan időznöd. Szabad továbblépned. Mihez ragaszkodsz még? Miről hiszed azt, hogy nem tudsz nélküle élni? Ez igaz? Egészen biztosan igaz? Ki vagy Te? Ki vagy Te akkor, amikor önmagad szereted? Mi történne, ha szeretnéd magad?

Tamás Kriszti Tara
www.egyensulyban.com

Ha segítségre van szükséged, itt vagyok.
Nem kell egyedül lenned életed kihívásos szakaszában!
#BéreljMúzsát! Egyeztessünk időpontot, várlak szeretettel.