Érzelmi mintáink

mintak1Hallgatok egy zenét, ami egy régi kedvesemre emlékeztetett. Erre a zenére egyszer nagyon-nagyon jót táncoltunk és amíg együtt voltunk, ha ez a zene megszólalt, mindig összemosolyogtunk, emlékezve arra a csodás táncra és összehangolódásra.
Ez a fiú már nincs az életemben sok-sok éve. Ha ezt a zenét hallom, ő továbbra is eszembe jut, de már hallom a zenét is, nem csak az emlékeket.

Erről eszembe jutott mennyire erősen tanuljuk az érzelmeinket (egy zene, egy kapcsolódás, egy érzelem?). Hogy mennyire minták alapján építjük fel ezt is magunkban, mint emberi viselkedést és reakciókészletet. Hogy az érzelmeink valójában mennyire nem a sajátunk. Most nem arra gondolok, hogy kitől tanultuk őket és a mi érzelmünk az övék-e. Mint például a szüleinktől ellesett érzelmi reagálási minták. Mert az övék sem az övéik, ők is tanulták.

Messzebbre gondoltam magam. Az futott végig bennem, hogy az érzelmeink mennyire nem egyenlőek a valódi lényünkkel. Azzal, aki ‘Én Vagyok’.

Amikor megszületünk, már jövünk egy rakás beépített mintával (karma és társai) és tervvel (születés előtti élettervek) de az új bébi minden alkalommal újratanulja az épp aktuális viselkedési formákat. Mint amikor egy másik kultúrát megtanulunk… ő is felzárkózik az adott kulturális környzethez és érzelemmintákhoz, viselkedési mintázatokhoz.

Megtanulunk haragudni, csalódni, megsértődni, elvárni.
Mint amikor a fiatalok (mentor vagy odafigyelő szülő híján) a tévéből, filmekből próbálnak meg viselkedési mintákat felszedni. Ott látnak egy mintát, hogy a szereplő bizonyos élethelyzetben hogyan reagál, milyen érzelmeket mutat. És jobb híján, vagy mert azt gondolják menőnek (hiszen a kedvenc sorozatukban látták) magukévá teszik ezt a mintát. Ha a filmben a főhősnő párkapcsolatában probléma adódik, ott legtöbbször féltékenységi jelenetet láthatunk, gyanakvást, a másik háta mögötti cselekvéseket, félreértelmezéseket. Hiszen a dráma, a játszma adja el a filmet és a dráma által keltett feszültség, amit lehet kiengedni és fokozni is. De aki önmaga egyéni részleteit nem ismeri és mintákra éhes, első körben ezekkel a kreált drámákkal találkozik. Sajnos. Hát féltékeny lesz ő is hasonló helyzetben. Pedig akár kommunikálhatna is. De nem tudja, hogy ez is egy választható lehetőség. Mert erre nem látott még mintát.

A legtöbb érzelmi mintánkat egészen pici gyerekkorunkban tanuljuk el a minket körülvevő világból. Ám nem lebecsülendő a tinikorban vagy akár felnőttkorban tanulható minták sora sem. Mindig képesek vagyunk tanulni.

Ha tisztában vagyunk a saját érzelmeinkkel (tanult vagy sem, már a miénk), használhatjuk őket arra, hogy utat mutassanak nekünk, hogy épp milyen irányba mutat az érzelmi vezérlőrendszerünk (ahogy Abraham is nevezi). Avagy az érzelmeink minősége a rezgésünk minőségét mutatja. Ha többségében negatív, fájdalmas, félelemteli, akkor ezen a lelombozó szemüvegen keresztül látjuk a világunkat, ez lesz a további teremtéseink alapja is. Ha érzelmeink többnyire örömteliek, bizakodóak, akkor ezt is keressük és látjuk nyomait az életünkben.

A hangsúly azon van, hogy többségében, többnyire milyen töltésűek az érzelmeink. Egy örömteli embernek is lehet nehéz vagy szomorú napja, időszaka és fordítva. Amikor azonban tudatosan megfigyeljük az érzelmi reakcióinkat, könnyebb új utakat, új mintákat kialakítani.

Könnyebb a zenéhez kapcsolt erős emlékképet és érzelmi reakciót elhagyni és újra megjelenik a zene. A maga önálló formájában. Érzelmi kötésektől mentesen. És ha akarjuk, hozzáköthetünk egy teljesen új érzést is.

Tamás Kriszti Tara
2017.02.02.

http://www.egyensulyban.com

Tara: A hegedűs

hegedu

Ma reggel adtam párszáz forintot egy hegedűsnek a nyugati aluljáróban.
Pár hete vettem észre, hogy reggelenként ott van ez az idősebb férfi, és hegedül. Nem volt tökéletes a játéka, de azt éreztem, hogy ez az ő maximuma és azt bizony ő beleteszi a játékába. A nyugatiban reggel a ziziség mindig maximumom van, ahogy a sok ember stresszesen szaladgál. Zaj, feszültség a levegőben. Ez az ember pedig végtelen békét árasztott magából a zenéjével. Nem tudtam nem észrevenni. Pár napig ott volt és mindig hálás voltam neki, hogy ott van. Hogy szebbé teszi ezeket a reggeleket bárkinek, aki arra jár, még ha nem is tudnak róla, hogy kapnak egy ajándékot, amit magukkal vihetnek aznapra.

Szerettem volna neki írni egy levelet. Megírni benne ezt, hogy mennyire fontos a jelenléte és folytassa tovább. Végül csak fejben írtam meg a levelet. Részletesen, hosszan, de csak fejben. Néha-néha előkerült egy-egy napra, de nem minden nap. Ezen a héten hallottam játszani megint és örültem neki.

Ma reggel elég üres volt az aluljáró, talán sokan kocsiba ültek az eső miatt. Hallottam játszani újra és azt gondoltam most odamegyek. Elővettem a pénzt, odasétáltam hozzá és betettem a hegedűtokjába. Ahogy felálltam, ránéztem és rámosolyogtam, ő pedig visszamosolygott.

És akkor bumm, elkaptak az érzelmek, de nagyon! Olyan volt, mintha a hét éve meghalt apukám mosolygott volna rám, szélesen, nagy örömmel.
Persze a hegedűs egyáltalán nem hasonlított apura, hacsak a kora szerint nem. De valahogy mégis őt éreztem. Nem álltam ott sokat, csak mosolyt váltottunk és én már indultam is tovább. De a metrón halkan, magamban, négy zsepit telesírtam az úton.
Nem szomorú könnyek, nem fájdalmas könnyek, nem is igazán örömkönnyek voltak. Nem tudom milyen könnyek: Érzelemkönnyek. Totális, szétáradó, minden érzelmet magukba foglaló könnyek. Szerettem őket.
Még most is velem vannak. Jó érzés ekkorát érezni! Hálás vagyok az egészért!

Tara