Eckhart Tolle – Hibázott-e az Univerzum az egó létrehozásával?

Ez egy rendkívül jó anyag!
Időnként több mindent akart mondani egyszerre és fordítás közben automatikusan mélyeket lélegeztem helyette, hogy könnyebb legyen kimondani a szavakat. 🙂

Reklámok

Mit jelentenek az akadályok?

Mit jelentenek az akadályok?

akadaly1

Ha észreveszem a mintát, hogy szabotálom magam, hogyan tudok másképp közelíteni a helyzethez, hogy egy új mintát hozzak létre, amiben végül ténylegesen előre haladok, ahol elérem a célom?

Vannak vágyaink, céljaink, terveket készítünk, vállalkozásba kezdünk, elhatározzuk, hogy elutazunk, elköltözünk, munkahelyet váltunk vagy párkapcsolatot, kifestjük a szobát…vagyis eldöntjük, hogy változtatunk. Első lépésként álmodozunk, majd magával ragad minket az új iránti vágy és amikor már az elég erős, cselekvésre sarkall minket és nekikezdünk a megvalósításnak. Van, akinél már ekkor megjelennek a gátló minták. Másoknál később bukkannak fel kisebb-nagyobb nehézségek, amik megakasztják a megvalósítási folyamatot.

Mondjuk, ha egy vállalkozásba kezdesz… Utánanéztél a részleteknek, felmérted a piacot, a vásárlókört, van weboldalad, mondhatni minden adat a rendelkezésedre áll a kezdéshez. Lelkes vagy és élesen látod magad előtt a célt, ahogy örömet okoz neked a vállalkozásod a mindennapokban.
Ám egyszercsak olyan nehézségekkel találod szembe magad, ami nem egy átlagos problémamegoldás (amire egyébként is számítanál). Azt veszed észre, hogy egymás után jönnek az egyenlőre megléphetetlennek tűnő akadályok, amik konkrétan megállásra kényszerítenek. Mert mondjuk az egyik megoldása nélkül a másik sem fog tudni megoldódni. Akadályláncolatok képződnek.

És ekkor eljön az a pont, amikor a legtöbben kimondják azt, amit talán korábban meg sem hallottak, vagy épp túl sokszor hallották már maguktól:

Miért történik velem MINDIG ez?

Ha tényleg nem először jutottál már életedben ilyen akadályláncolatokhoz, amik megállásra kényszerítettek, akkor:

  • egyrészt gratulálj magadnak, mert legalább mindig újrakezdted, újrapróbáltad, nem adtad fel,
  • még ha fel is adtad az adott projektet, találkoztál már ezzel a mintával, tehát felismerhetővé vált számodra
  • ha már felismerted az ismétlődését, itt a lehetőség, hogy új szemmel nézz rá.

[Zárójelben megjegyzem, hogy ha a kérdésed úgy hangzik el:
Miért történik VELEM mindig ez?, ha a hangsúly máshová kerül, akkor ezt a bejegyzést másként fogalmaznám meg. Épp úgy, ha a „miért”-re vagy az „ez”-re kerülne át a hangsúly.]

Általában az emberek kétféleképpen reagálnak egy akadályláncolatra. Az egyik a teljes feladás, megkeseredés, elbizonytalanodás, csalódottság, erőtlenség. A másik reakció, hogy kemény munkával, farkasszemet nézve az akadályokkal, vérrel-verejtékkel küzdelembe kezdenek és csakazértis megvalósítják. Ebben az esetben azonban elvész az öröm. A vérverejték küzdelme tölti meg a vágyott célt és ha elérjük is, elég nagy eséllyel lesz küzdelmes fenntartani. Mert olyan sok munkát és lemondást és erőfeszítést tettünk bele, hogy túlzott fontosságúvá válik számunkra az eredmény – és végül ez tart fogva, nem enged minket soha lazítani és valóban élvezni a munkánk gyümölcsét. Félünk, hogy elveszítjük (hisz olyan sokat dolgoztunk érte), és ugyanakkor tudjuk, hogy nem engedhetjük landkadni a figyelmünket, mert ha lazabbra engedjük a gyeplőt, már tudjuk mekkora izzadtsággal kell újra felküzdenünk magunkat. Ezzel megépítettük a saját börtönünket és egy külön működési mintát is gyártottunk hozzá.
Itt nem azt mondom, hogy a kemény munka ne hozhatna örömteli gyümölcsöt. Azt mondom, hogy figyeljük meg, hogy milyen reakcióból indítottuk a munkát és milyen történet/forgatóköny zajlik a fejünkben, miközben végezzük.

Amikor észrevettük a mintát, hogy velünk MINDIG ez történik (akadályláncolatok egy teremtés közben), akkor általában megjelenik a kétség és vele az ilyen kérdések:

  • Lehet azért ilyen nehéz, mert nem is erre kellene mennem? Nem ez a dolgom?
  • Lehet nem is ezt akarom valójában? Mit akarok?
  • Lehet újra meg kell hozzam a döntést, hogy ezt akarom?

Ha ilyen kérdések merülnek fel bennünk, akkor a hitünk nem elég erős abban, amiben változtatni szeretnénk, illetve önmagunkban nem bízunk eléggé, hogy képesek vagyunk meglépni azt.
Ebben az esetben nem a célunkon kell erősebben dolgozzunk, nem az akadályoknak kell egyesével nekiessünk, hogy kibogozzuk őket, hanem megnézni, hogy miért gondoljuk azt, hogy erre nem vagyunk képesek? Ki mondta ezt nekem, hogy nekem úgysem sikerül semmi? Miért hittem neki? Ez tényleg igaz?
Mert miért fektetnék vért-verejtéket valamibe, amiről úgysem hiszem el, hogy megvalósítom? Ha már dolgozom valamiért, legyek vele tisztában, hogy képes vagyok rá.

ujsztori
Az is meglehet, hogy az Univerzum az akadályokat egyfajta fékező rendszerként teszi elénk, mert túl gyorsan haladunk és a célunk (vagy mi magunk) nem érett még meg ebben a fázisban arra, hogy megvalósuljon. Még.
Az emberi részünk mindig türelmetlen. Ha már változást akar, változzon minden azonnal. Most.
Általában félünk nagyot lépni előre, félünk attól, ami annyira más, mint, amit megszoktunk – akkor is, ha mi magunk akarjuk azt előidézni. Mert a változás általában össze van kötve a fejünkben a bizonytalansággal, a fájdalommal, a váratlansággal, a stresszel. Pedig a változás lehet forrása örömnek, megújulásnak, megpihenésnek, kibontakozásnak, fejlődésnek, gazdagodásnak, kiteljesedésnek. De mi hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni és ezért siettetni szeretnénk a dolgokat. Hogy miért feledkezünk meg erről? Mert amikor még nem voltunk ennyire sem tudatosak a saját életünkre és mintáinkra, akkor a rögösebb úton tanított minket az Élet. És elhittük, hogy a változások csapások formájában jönnek. De minél inkább rálátunk magunkra, annál hamarabb észrevesszük a lehetőségeinket és nem kell az Életnek kényszervezetnie minket a megfelelő irányba, hiszen megyünk már magunktól is. Például nem kell, hogy kirúgjanak váratlanul a munkahelyről, mert érezzük, hogy lassan lejár az ott töltendő időnk és ezért lépéseket teszünk a váltás irányába. Nem kell, hogy a párunkkal óriási veszekedésekkel és tányérröptetésekkel kísérve váljunk szét, mert érezzük, ha lejárt a közös időnk és megfelelő kommunikációval, barátságban indulunk tovább külön utakon.

Tehát itt vagyunk most, tudjuk, hogy váltanunk kell, lépéseket is tettünk ennek érdekében, de egyszercsak akadályláncolatok állják utunkat. Tudjuk, hogy váltani kell, itt már ez nem kérdés, nincs kétség. De akkor miért nem tudunk haladni? Mert nem most van a megfelelő idő bizonyos további lépések megtételére.
Megengedhetjük magunknak, hogy egy nyugodtabb tempóban haladjunk.
Az elménkkel általában nem tudjuk, hogy mikor van a megfelelő idő (hiszen az elme mindig sietni akar), de mindig megérezzük, ha eljött a cselekvés ideje. Ha az akadályláncolatok megállítanak, akkor csendesedjünk el, lassítsunk. Mert ha rohanunk, sokkal nehezebben halljuk meg azt az indítószót, ami jelöli az új lendületet.
(Ha gyorsan hajtasz a kocsival az országúton, a külső zaj olyan hangos, hogy belül az autóban nehezebben hallod a saját hangod. Lassíts és a belső hangod tisztábban és érthetőbben szól majd.)

Miután meghoztunk egy döntést, hogy milyen cél felé dolgozunk, a célunknak szüksége van időre, hogy megvalósulhasson. Dolgozunk érte, cselekszünk. Összehangolódunk a célunkkal mentálisan, fizikailag, lelkileg. És amikor az akadályláncolat felbukkan, az általában nem annak az üzenete, hogy ne lennénk képesek vagy méltóak a megvalósításra. Nem feltétlenül kell újra meghoznunk a döntést, hogy márpedig én tényleg ezt akarom.
Sokszor csak annyi kell, hogy lassítsunk és újrahangolódjunk, újra összekapcsoljuk magunkat azzal az érzéssel, ami a megvalósulás. A nagy munkában elaprózódunk és az érzelmeink elcsúsznak problémamegoldó üzemmódba: aggódunk, kapkodunk, bosszankodunk, feszülünk, kétségbeesünk. Elfeledkezünk arról az érzésről, amit először éreztünk, amikor megszületett bennünk a gondolat, hogy ezt a célt szeretnénk megvalósítani. Elfeledkezünk erről az örömről és könnyűségérzésről, boldog elégedettségről. Az akadályláncolat azt mutatja az életünkben, hogy lesodródtunk az öröm útjáról és ideje lassítani és visszatérni hozzá. Az Univerzum azt mondja ilyenkor: kezdd el jól érezni magad újra, pihenj egy kicsit, tedd meg, amit megtehetsz, de ne feszülj bele, hangolódj össze, érezd a végeredmény örömét, lásd magad ott.

Konkrét példával:
Ha már egyszer eldöntöttem, hogy kifestem a szobát, nem kell újra eldöntenem, hogy kifestem csak azért, mert sehol sem találok épp megfelelő festéket, mesterembert, vagy időpontot. A szoba ki lesz festve. El van döntve. Megérdemlem, hogy frissen festett, szép szobám legyen. Az akadályok nem azt mondják, hogy mégsem kell kifestenem a szobát. Azt mondják: Nyugi! A szobád ki lesz festve. Nem most, nem abban az időben, amit te először kitaláltál. De tudd, hogy a legjobb festőt kapod majd az új időpontban, esetleg találsz egy még szebb színt, mint amire először gondoltál. Lassíts! Lásd magad az új, gyönyörű szobádban. Érezd a frissesség és a megújulás illatát. Engedd magad vágyakozni és várakozásban lenni ebbe az irányba. Érezd azt a nyugodt örömöt és elégedettséget, hogy ez is megvan, sikerült, csodás egy ilyen szép, hangulatos szobában élni!

Az akadályláncolatok azt mondják, hogy sétálva is odaérsz, nem kell rohanni, erőlködni. Ha rohansz, nem veszed majd észre a menet közben felbukkanó, téged tovább segítő lehetőségeket. Ha sétálva haladsz, időt teremtesz magadnak, hogy jobban átlásd mire van még szükséged, hogy megvalósítsd a vágyadat és időd lesz arra is, hogy ezeket a plusz dolgokat is beilleszd a képbe.
És amikor elérsz a megvalósuláshoz, nem kimerülve és „lélek-szakadva” érsz oda, hanem békésen és valódi mosollyal az arcodon, pont úgy, ahogy az egész odavezető utadat megtetted.

Tamás Kriszti Tara
www.egyensulyban.com

2016.07.02.