Terápia -Életút

életút.jpgMa azon filozofáltam a villamoson hazafelé, hogy ha most meghalnék, a lelkem hogyan tekintene vissza az életemre.
Aztán arra gondoltam, hogy játsszuk végig ezt a gondolatmenetet. Nyilván az emberi elmémen, egómon keresztül tudok most csak rálátni az eddigi utamra, de tágítsam ki a nézőpontot amennyire csak képes vagyok rá. Jelenleg “csak” erre az életre tekintve, nem véve számításba az életeken átfolyó fejlődési ívet, amire a lélek rálát, én emberként nem.

Akinek van kedve szintén egy tágabb nézőpontból tekinteni önmagára, az alábbi kérdések segíthetnek. Kicsit hosszabb lélegzetű, mély önterápia ez. Tollat, jegyzetet, diktafont vagy egy Hivatásos Múzsát készítsünk elő magunk mellé.

A környezetünk formálja emberi mivoltunk legnagyobb részét, az egónkat, a viselkedésünket. Születésünk után magunkra öltjük a környezetünket, mint valami ruhát és ezek nagy részét egész életünkön át viseljük. Ha levetkőzni nem is tudjuk minden részletét, annak tudatosítása, hogy ez egy “ruha”, sokat segít önmagunk és mások elfogadásában, növeli az önismeretünket.tojgli-sor
Lássuk a kezdő kérdéseket a gyerekkorból:
Mikor születtem, milyen életforma jellemző leginkább erre az időszakra? Milyen társadalmi közösségbe születtem? Melyik földrészre, országba, városba születtem? Kik a szüleim, nagyszüleim, rokonságom és az ő baráti körük? Van-e testvérem? Milyen hitrendszer vesz körül? Mit tartanak a szüleim fontosnak, amire szeretnének megtanítani? Milyen szülői, nagyszülői mintákkal találkozom, amiket gyerekként automatikusan magamévá teszek vagy erősen elutasítok? Milyen következtetéseket vonok le a környezetemből? (Például: A hallgatag emberek gonoszak. Ha sírok, apám nem vesz emberszámba. Akkor vagyok értékes, ha engedelmeskedem. Csak az szép, aki mosolyog. És milliárdnyi hasonló felszínesebb vagy sokkal mélyebb mondatok.)
Milyen félelmeket tanulok el másoktól, mi számít örömnek, sikernek?
Kiket választok barátaimnak és miért?
Milyen mintákat tanultam, milyen drámák értek, amik arra ösztönöznek, hogy egy bizonyos irányba induljak el? Milyen alapminták formálják a sorsomat?tojgli-sorAmikor ezeket és ehhez hasonló kérdéseket megválaszoltuk magunknak, akkor behívhatjuk konzultációra a lelkünket, intuíciónkat, magasabb énünket, kinek mi… Tegyük fel ezeket vagy hasonló kérdéseket is és figyeljünk a belső válaszainkra.

Mit akart a lélek megtanulni ebben az életben? Kiállást önmagamért? Értékemen kezelni önmagam? Türelmet, megbocsátást megtapasztalni? Felelősségvállalást, felelőtlenséget? A tapasztalatot, hogy minden egyes cél elérhető? A magányt vagy a magányon való túllépést? Komfortzóna tágítást? Kommunikációt vagy remeteséget? Egységet vagy kettősséget? Elnyomást vagy felszabadulást?
Mi az életemben látott leggyakoribb motívum?

Aztán a jelenidőre is nézzünk rá:
Itt és most mitől félek (még)?
Milyen döntéseim vezettek el a jelen pillanatomig? Döntöttem volna-e másként? Milyen érzelmi állapotok határozták meg a korábbi döntéseimet (félelem, megfelelési vágy/kényszer, tagadás, örömvágy, ellentmondás, harc, igazságkeresés…) Akarok-e ezen változtatni?
Itt és most mi tesz boldoggá és miért? Hajlandó vagyok-e boldog lenni? Kapaszkodom-e keserűségbe, önsajnálatba és miért?

Mi ad nekem erőt? Mi tölt fel érzelmileg? Mi okoz bennem megkönnyebbülést? Milyen eseménytől, milyen típusú emberektől érzem magam feltöltődve? Mi csal széles mosolyt az arcomra, amitől felállok és cselekedni kezdek? Mi az, ami éltet? Amikor felállok és cselekszem, mit teszek, mifelé törekszem? Mi a vágyam, amit az örömteli cselekvés közelebb hoz a számomra?

Majd egy kicsit nézzünk tovább is:
A jelen pillanatom és eddigi tapasztalataim milyen jövő felé visznek? Akarok-e ezen változtatni? Mi felé szeretnék haladni?
(A hogyan érek oda egy külön terápia része.)tojgli-sorNincsenek helytelen válaszok. És nincs egyetlen helyes út sem. Önmagunkon belül is több út létezik. Van úgy, hogy szeretnénk változtatni, de ebben a pillanatban még nem érezzük magunkat elég erősnek, hogy megtegyük. Ez is egy válasz. A lényeg, hogy tudunk róla. És amikor eljön egy olyan időszak, amikor elég erősnek érezzük magunkat, erős bennünk a hajlandóság, a vágy, az elszánás, akkor sokkal könnyebben tesszük meg a lépéseinket, mert sokkal többet tudunk már önmagunkról, tisztábban látunk rá a saját utunkra. Könnyebben és könnyebb szívvel hozunk döntéseket.

Nézz rá az életutadra és lásd, hogy mennyire szépen rendeződött össze minden eddig is.
Mindennek meg van a maga ideje. Semmi sem történik előbb vagy később, mint kéne. Pont akkor történik, amikor mi készen állunk rá. És az a legmegfelelőbb időpont.
tojgli-sorHa szeretnél ezekkel a kérdésekkel dolgozni, de úgy érzed egyedül nem menne olyan jól, egyszerre ez sok vagy esetleg félsz a válaszoktól, keress meg! Ez mind természetes érzés és nem is kell egyedül csináld, ha nem akarod. Együtt haladunk, olyan lépésekben, amiket könnyebb egy lendülettel feldolgozni. Ehhez a tág témához biztonságos teret nyújtok neked és melletted vagyok.

Tara
www.egyensulyban.com
2017.02.17.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Terápia – Kimondós

birdi

Ma kimondósat játszottam.
Az, amikor befelé figyelek, hallgatom a belső hangom és úgymond beszélgetek magammal, sok felismerést adott már az életemben.
Amikor visszavonulok, akkor szeretek bekuckózni itthon és csendben lenni. Persze vannak időszakok, amikor én is szeretem magam sorozatokkal, filmekkel szórakoztatni, de a belső világ azért sokkal izgalmasabb. A bekuckózások alkalmával szeretek kalandozni a gondolataim között, figyelni azokat, ahogy jönnek-mennek. Felteszek magamnak kérdéseket és figyelem, hogy érkezik-e válasz. Egyszóval jól elvagyok magamban. 🙂 Ilyenkor mindig csendben vagyok. Ma azonban szerettem volna változtatni. Más úton közelíteni.

Ugyanazt csináltam, mint eddig, beszélgettem. Ám most hangosan kimondtam mindent, ami épp a fejemben járt. Feltettem ugyan magamnak kérdéseket, de nem válaszoltam meg őket rögtön, csak engedtem, hogy a gondolatok hallassák magukat. Nem volt érdekes, hogy lesz-e válasz a kérdésekre vagy sem. A lényeg az volt, hogy utat engedjek a gondolatoknak, hogy semmi se maradjon kimondatlan, ami épp arra jár.

Az első pár perc dadogás és csend után nekieredtek a szavak. Meglepő összefüggések jöttek létre, és olyan kérdéseket is megválaszoltam, amiket fel sem tettem. Szépen egymásra épültek a mondanivalók, az érzelmek a helyükre kerültek, felismerések születtek.
Mindez kb. fél óra alatt. Számomra is megdöbbentő, nem várt mélységekig jutottam el csupán azzal, hogy hangosan kimondtam mindent, ami épp átfutott rajtam.

Persze mindezt diktafonra is vettem. Így kis pihenő után visszahallgattam az egészet és sokat jegyzeteltem magamnak, mert a visszahallgatással is kaptam új ihleteket, új nézőpontokat.
Hiába no, a múzsának is kell a tréning, az önterápia – amit egyébként imádok csinálni!
Szeretem a felismeréseimet, szeretem az álmaimat. Mindig újabb csodákkal és mélységekkel töltenek fel.

Ha még nem próbáltad ezt a módszert, javaslom szeretettel a Kimondózást.
Adj magadnak legalább 20 percet, de inkább 30-40 percet, zavartalan környezetben.
Az is hasznos, ha csak elkezdesz írni, mindent ami eszedbe jut. De ez kézírással vagy még gyors gépeléssel is lassúbb folyamat. Hatékonyabb a kimondott szó. Nem a rögzítés miatt, hanem azért, mert a kimondott szavak között hamarabb tudnak kapcsolódások születni, amik új meglátásokat hoznak.

Ha még a sima, csendben lévős befelé figyelést sem próbáltad korábban, nem baj. Nem előfeltétel. Én azt is szeretem.
A kimondósnak az is előnye, hogy ha felveszed, vissza tudod hallgatni.
Én inkább vizuális-kinesztetikus típus vagyok, így ritkán folyamodok hangos, hangrögzítéses módszerekhez, mert nem szoktam őket visszahallgatni. Egy auditív típusú embernek ez a módszer sokkal testhezállóbb lesz, mint például nekem. Nektek, akik auditívak vagytok változatosságként javaslom a kiírás módszerét, ha ez már túl egyszerűnek tűnik.

Ez a kimondós módszer más, mint amikor valakivel csak szimplán beszélgetünk vagy esetleg terápiás formában kibeszéljük magunkból a dolgokat egy segítőnek. Időnként a múzsafoglalkozásokon szoktam ezzel a módszerrel is dolgozni, egy kis változtatással.
Itt az a lényeg, hogy ne cenzúrázzunk semmilyen gondolatot, mindent mondjunk ki. A felvételt nem kell megmutatnunk senkinek. Ha az elején nem jut eszedbe semmi, akkor mondd ki azt, hogy “nem jut eszembe semmi”.

Menet közben én is elértem egy olyan pontra, amikor kiüresedtem és nem jöttek gondolatok. Az első reakcióm az volt, hogy jaj most akkor mit mondjak (hiszen CSINÁLNI akartam a gyakorlatot). Ki is mondtam, hogy “most nem tudok többet mondani, pedig szeretnék”. Aztán használva a korábbi technikát, mondtam azt is, hogy oké, most nincs mit mondanom…. és ezt szeretem. 🙂 És hagytam magam békén, figyeltem és élveztem a csendet, a kiüresedést. Mert az jó. Aztán egyszercsak újra elindult a gondolatfolyam, hozva értékes információkat.

Ez a gyakorlat NEM meditáció. Itt nem cél a kiüresedés, a csend, itt nem cél a mozdulatlanság. Itt a lényeg az, hogy ne maradjanak kimondatlanul a gondolatok – bármely bugyután is hangozzék némelyik.

Számomra hasznos gyakorlat volt, a végén még megszeretem a hangrögzítős megoldásokat is. 🙂

Jó kimondásokat!
Tara

2017.01.23.
http://www.egyensulyban.com

 

 

Terápia-1: És ezt szeretem!

A facebook oldalamon már írtam, hogy idén újra elvonultam magammal pár nap terápiába. De a pár nap ilyenkor mindig csak a kezdetet jelenti. Az igazi munka mindig a mindennapokban van, mindig a gyakorlatban van.
Szeretnék nektek többet írni a munkafolyamatokról, a „hogyanokról”.

Aki járt már nálam, az már belekóstolt az általam használt módokba, technikákba, de most teszem először, hogy elkezdem nektek leírni, hogy én hogyan megyek át a saját mélypontjaimon, hogyan alkalmazom magamon is őket, amikor szükségem van rá. Megosztom majd hogyan jutok el egy-egy felismerésre és mik azok, amik éppen jelentőséggel bírnak az én számomra egy adott pillanatban.
Mindezt abban a reményben teszem, hogy ezzel segítségetekre tudok lenni ezen a módon is.

Amit megosztok, az egy-egy időpillanat az életemből, pillanatképek a saját utamból.
Eszembe jutottak azok a youtube videók, ahol írják: „Don’t try this at home!” (Otthon ne próbálkozz vele) 🙂
Mert ahogy én csinálom, amögött van már 20 év terápiás tapasztalat és nyers őszinteség önmagammal szemben. Én viszont arra bíztatlak, hogy ha úgy érzed segít, próbáld ki nyugodtan te is, alkalmazd. Azonban, ha úgy érzed még egyedül nem megy, bátran kérj segítséget. Mert az nagyon jó érzés, amikor nem vagyunk egyedül az aktuális félelmeinkkel, fájdalmainkkal és van valaki, aki járt már azon az úton többször is. Keress meg, itt vagyok.

terapia1

Ma ez volt…

Most valahogy nehezebbnek érzem a kapcsolódást saját magammal. Pedig pont most lenne rá a legnagyobb szükségem. Úgy érzem, mintha egy fal választana el saját magamtól. És nyilván ezért érzek testi tüneteket, ezért is félek jobban. Féltem a testem, érzem, ahogy belül remegek és pánikközeli szorítás van rajtam.

Most jön a terápia… “és ezt szeretem”:
Szeretem, mert úgy érzem, hogy olyan erősen jön fel mindez, hogy lehetőséget ad arra, hogy lássam ez a félelem még ott van. Lehetőséget ad arra, hogy tegyem, amit egyébként is eldöntöttem, hogy több jót teszek idén a testemmel. És ez bíztat arra, hogy tényleg így legyen. És lám, már teszek is (épp gyógyteát iszom közben). Még itt a félelem, mert azonosíthatatlan apró fájdalmakat érzek a testemben és ez rettegéssel tölt el. Ez megmutatja, hogy máskor ezt a típusú fájdalom-félelmemet mennyire mélyen lenyomtam magamban (mert ez volt a legerősebb félelmeim egyike – a karakterem gyökérfélelme [enneagram]) és most, hogy bevállalom vele a terápiát, nem futok el azonnal a félelem elől különféle pótcselekvésekkel, hanem engedem, hogy itt legyen. És ez most épp annak köszönhető, hogy meg tudom tenni, azzal, hogy írok/beszélek róla és ezzel hagyom itt kószálni a jelenben az érzést. Most nem menekülök – bár mindenem ezt szeretné tenni -,  hanem itt vagyok a káoszban, félelemben és bizonytalanságban. Ugyanakkor miközben ezt írom, már tudok kicsit mélyebbeket lélegezni és örülni is magamnak, hogy jé, mindössze ennyit kell tennem tényleg. Hogy nem menekülök és lám máris egy fokkal jobb.

Közben az is eszembe jutott, hogy mivel minden saját tapasztalásom segített később abban, hogy mások hasonló érzéseinél tudjak nekik segíteni, tudom hogy ez is fog segíteni majd valakinek (rajtam kívül is), hogy én most nem menekülök tovább.
Most egyenlőre sikerült egy fokkal feljebb lépnem energiaszintben. Most ennek örülök. Még van félelem, még van kis menekülési vágy, de már nem akkora, mint pár perce. Most ezen az eggyel magasabb lépcsőfokon állok és engedem, hogy egyenlőre “csak” itt álljak. Érzem, hogy még inkább lefelé, visszafelé húznak a félelmek, hiába léptem felfelé már egyet. De most újra hagyom magam ebben az érzésben lenni és nem menekülök. Elfogadom, hogy most ez van.

Az jutott eszembe, hogy ezek a félelmek mély gyerekkori félelmek és most van elég erőm ahhoz, hogy így rájuk lássak és engedjem őket a felszínre jönni, hogy aztán feloldódhassanak. És ez azt jelenti, hogy ennyi idő után végre a lelkem azt mondta: Nézd most milyen erős vagy! Érzed, hogy ez mekkora erő benned?<3diivider2Hopp – ettől legalább két lépcsőfokkal feljebb érzem magam az érzelmi létrán. Mindezt azért, mert most nem futottam el. Nem kényelmes érzés nem elfutni, sőt néha határozottan nehéz. Ami segít – mint általában -, az a fal nem tolása, amikor nem megyek szembe azzal, ami van. Amikor nem futok ki a pillanatból, hanem hagyom, hogy ott legyen, bármi legyen is az. Akár halálfélelem és pánik. Gyorsabban oldódik a feszültség, ha kommunikációba kezdek vele. Ehhez pedig egy jó kezdet, amikor bármiben is vagyok éppen, azt mondom:

És ezt szeretem…

Igazából nem kell megindokolni, hogy miért is. Én azt veszem észre, hogy a miért szeretem, miért jó ez nekem, automatikusan jön azután, hogy kifejeztük az ellenállásmentességünket. Azonnali megkönnyebbüléseket hoz. Nem végső megoldást még, de felfelé indít. És ha észrevesszük, hogy egy-egy pillanatban már jobban érezzük magunkat, akkor az már egy újabb dobbantó, már az lesz az új kiindulási pont. Így tudjuk magunkat a saját hajunknál fogva kihúzni a mocsárból. Lépésenként…

És igen, lehet, hogy lesz majd visszaesés. De már ismerjük a kivezető utat, már nem járatlan út áll előttünk, hamarabb túljutunk a nehéz szakaszokon.

Tara
2017.01.17.
www.egyensulyban.com/hivatasos-muzsa

 

Kreatív gyorsterápia otthon

Előfordul, hogy nincs bennünk nagy elakadás, de szükségünk lenne valami pluszra, ami segít átbillennünk egy nemkívánatos állapotból egy kellemesebb érzésbe. Ez aztán majd ugródeszkaként szolgál, hogy folytassuk az utunkat előre. Ekkor hasznát vehetjük a kétkezi alkotás jótékony hatásának.
Vegyük elő a fiókból a színes ceruzákat, kötőtűket, izzítsuk be a varrógépet, higítsuk fel a beszáradt festékeinket, akár a körömlakk-készletünk is megteszi vagy a gyerekünk gyurma- és legógyűjteménye. Az alkotásban nincsenek határok, bármiből készülhet forma, legyen az fogpiszkáló, gyufa, régi újságpapírok, parafadugó, üdítős kupak, papírzsebkendő, parti kavics….
Nem baj, ha nem szép, ha nem tökéletes, most nem a külvilágnak készíted.

Ezt a listát nagyon hasznosnak találom, mert nem csak az alkotás maga tudja újrabalanszírozni a zaklatott elménket, hanem a formák, a színek is visszahatnak ránk.

Fáradtság Rajzolj virágokat
Düh Rajzolj egyenes vonalakat
Fájdalom Építs modellt
Unalom Színezz ki egy lapot sokféle színnel
Szomorúság Fess szivárványt
Félelem Köss valamit
Aggodalom Készíts babát
Felháborodás Tépj egy lapot kis darabokra és illeszd össze őket különféle mintákba
Idegesség Hajtogass papírból valamit (origami)
Feszültség Rajzolj különféle mintákat
Nosztalgia Rajzolj útvesztőt
Csalódottság Utánozz le egy festményt, portrét
Elkeseredés Rajzold meg a kivezető utad
Zavarodottság Rajzolj mandalát
Erőhiány Fess tájképet
Nem érted a saját érzéseid Fess önarcképet
Szeretnél emlékezni erre a pillanatra Rajzolj színes mintákat és színezd ki őket
Rendeznéd a gondolataid Rajzolj méhkaptár mintát vagy négyzeteket
Döntés előtt állva Rajzolj hullámokat és köröket
Elakadáskor Rajzolj spirálokat
Saját céljaid jobb megértése Rajzolj irányjeleket (nyilakat, útjelzőket)

A példákban a “rajzolj, fess” szavak felcserélhetőek a”készíts” szóval.
Nekem van egy füzetem kifejezetten ilyen célokra 🙂

körömlakktulipán
(Körömlakktulipánok – by Tara)

Jó alkotást!
Tara

A lista forrása: The Minds Journal

Tara – Terápia, Önismereti munka

tara-webképTerápia, Önismereti munka

Azért szeretnék egy pár szót szólni a terápiáról, az önmagunkon való munkáról, mert bár feltételezzük, hogy minden terápiás környezet támogató, mégis belefuthatunk rossz tapasztalatokba. Ezért fontosnak érzem szavakba is foglalni, hogy számomra mit jelent a terápia, az önmunka.

Tele vagyunk előre programozott (gyerekkorban tanult és ellesett) hitrendszerekkel, amik az életünk alapjait, építőköveit jelentik számunkra. Épp ezért nem is kell mindent kidolgoznunk magunkból, nem kell sterilek legyünk. A hitrendszereink, elképzeléseink, szolgálnak minket, céljuk van, nem véletlenül az életünk részei, nem véletlenül tettük oda őket. Ezzel együtt ezek nagy részét érdemes és le is lehet tenni, hogy megkönnyítsük a saját mindennapjainkat. Képesek vagyunk begyógyítani a régi sebeket, elengedni a régi sérelmeket, megbocsájtani magunknak és másoknak. Amíg a sérelmeinkhez ragaszkodunk, azok rabjai vagyunk és erős féket jelentenek a boldogulásunkban.

Ha valakit a hitrendszerei téglái tartanak össze, a megfelelési kényszerei, ha ebből építette fel az őt védő házat, nem emelhetjük ki a téglákat erővel, mert összeomlik és rosszabb helyzetbe kerül, mint a kényszerekkel körülvéve.

Meg kell várni, míg a téglák maguktól kezdenek kilazulni. Mikor a ház szűkössé  válik az illetőnek és maga kezdi el kilökni a nem kellő téglákat, ekkor tudunk segíteni, ha kéri. Ez is fontos momentum, hogy az illető kérjen segítséget, mert amíg nem kér, addig továbbra is be van zárkózva, hiába hall információkat, tanácsokat, ezek lepattannak a faláról és max. csak igen rövid ideig ható elsősegélyt adhatunk. Tartós változás ekkor még nem fog bekövetkezni.

A kérés elhangzása után sem szabad buldózerrel nekiindulni az építménynek, csak a már kilazult téglák eltávolításában segédkezhetünk, illetve bátorító erőként lehetünk jelen, hogy támogassuk őt a megújulási folyamatban. Ekkor megláthatja, hogy a többi téglára szüksége van-e még és ha igen, meddig.

Bizonyos terápiák, önmunkák erős fókuszt igényelnek, kőkemény szembenézést önmagunkkal és azokkal a tévhitekkel, hazugságokkal, amik hátráltatták az életünket. Ilyenkor egy jó terapeuta abban segít, hogy a kérdező ne térjen el az általa választott terápiás munka kereteitől, hiszen minden munkának vannak fázisai, ahogy a testi méregtelenítés sem azonnali tisztulást hoz. A testben lévő méreganyagok először előbújnak a rejtekhelyeikről, a felszínre kerülnek, ezért ekkor okozhatnak kellemetlenségeket, nehézségeket, de ez a folyamat része, hiszen megnyomtuk a startgombot. A méregtelenítés során, ha betartjuk a folyamatot, a test végül megszabadul a felszínre került méreganyagoktól és végül megtisztul, felszabadul. Pontosan így működik a legtöbb terápiás munka is, ezért nem szabad meghátrálnunk a kezdeti kellemetlen érzelmektől, amennyiben felbukkannak. Ez annak a jele, hogy a folyamat beindult, jó úton vagyunk. Egy jó segítő nem sietteti ezt a folyamatot, együttműködik a kérdezővel, nem vonulnak vissza, hanem szoros együttműködésben végigjárják az utat.

Segítőként a legfontosabb feladatunk egy biztonságos és támogató környezet teremtése, ahol azt érzi a kérdező, hogy nincs egyedül és nem egyedül kell elhordania egy hegyet. Hogy tudja, hogy létezik olyan környezet, ami az ő törekvéseit támogatja, ahol a saját ritmusában haladhat.
Egy tapasztalt terapeuta, segítő ennél többet is tud tenni. A ritmust felismerve a megfelelö időben tud,
a további nyitást elősegítő kérdéseket feltenni, amik új nézőpontokat adnak az illetőnek, ezzel tágítva a teret, életteret a számára.

A nagyobb tér az több lehetőség, a “van választás” állapot tere, ami felszabadít és további belső tereket nyit meg az emberben. A lehetségességek tere kibővül.
A felszabadultabb állapotban könnyebben lélegzünk, ezért egybevágóbbak vagyunk a saját áramlásunkkal, önmagunkkal. Így nagyobb harmóniában vagyunk a körülöttünk lévö helyzetekkel, személyekkel is. Ha mi jól vagyunk, a környezetünk is jobban lesz, mert a ritmusaink összehangolódnak. Ezért (is) fontos az önismeret, mert az ismerkedési, oldási folyamatok által többet megtudunk önmagunkról és tisztában leszünk vele, hogy mi a valóban fontos a számunkra, merre szeretnénk, hogy haladjon az életünk, tehát ehhez kapcsolódó döntéseket hozunk, erre irányuló cselekvéseket fogunk végezni. Ha a terápiák, önismeret segítségével elmélyül az önmagunkkal való kapcsolatunk, ez az elfogadás és szeretet egy olyan békét eredményez bennünk, ami mindenre kihat, amivel csak kapcsolatba kerülünk.

A kedvenc történetem ennek bemutatására a repülőgépeken lévő előírás, miszerint ha baj van, az oxigénmaszkot először önmagunkra kell feltenni és csak utána a gyerekünkre/társunkra, hiszen ájultan nem tudnánk a segítségükre lenni. Ezért fontos az önszeretet. Aki szereti magát és előtérbe helyezi a saját igényeit az nem önző, mert az ilyen típusú szeretet adni akar, megosztani akar, segíteni vágyik, hogy másokat is emelhessen, másokat is eljuttasson a béke és elégedettség állapotába.

Fontos tudni, hogy aki felkeres egy segítőt, szeretne jobban belemerülni az önismeretbe az nem pszichés beteg (még ha érzelmi fájdalmai is vannak éppen), hanem kíváncsi és tanulni, fejlődni vágyó, bátor ember. Én így látok mindenkit.

Aki dolgozni szeretne magán, vagyis érzi, hogy vannak kilazult téglái, olyan segítőt keressen, akin érzi, hogy ezt a biztonságos teret meg tudja teremteni a számára és akivel jóérzéssel tudna együtt dolgozni.
A hozzám fordulók visszajelzéseiből tudom, hogy ők nálam megtalálták ezt a biztonságos teret, aminek végtelenül örülök és hálás vagyok, amiért belém helyezték a bizalmukat. Igyekszem ezt a bizalmat a legnagyobb szeretettel szolgálni.

Tara
http://www.egyensulyban.com

Ha igazán ismernél…

 

ölels

Ezt a bejegyzést több okból osztom meg.

Egyrészt, mert régóta kerestem ezt a sorozatot (évekkel ezelőtt láttam és nagyon tetszett), és szeretném, ha évek múlva is megtalálnám könnyen.

Másrészt mert értékes mindaz, ami benne található!
Magyarra szinkronizált videók a “Ha igazán ismernél” c. sorozatból, ami Amerikában Challange Day néven fut.

Az amerikai iskolákban (és már nem csak ott) sajnos általános jelenség a “bullying”, vagyis egymás megalázása, nyilvános kritizálása, bántása. Ezt kezelendő, gyógyítandó és a továbbiakat megelőzendő egy egynapos programot találtak ki, amivel ez a pár tanár, tréner járja az országot iskoláról iskolára.

Nagyon hatékony program, remek pszichológia áll mögötte és mindenkinek csak ajánlani tudom, mert az ott látottak nem csak az iskolai problémák megoldásában segítenek, hanem a mindennapi életünkben is hasznosak, ha alkalmazzuk őket.

Sok szeretettel ajánlom a videókat mindenkinek!
Ide kattintva eléritek: http://relaunch.mtv.co.hu/shows/ha-igazan-ismernel/episodes/ha-igazan-ismernel-108/

Tara

Feldmár A.: A terapeuta dolga a szeretet

Kivételesen most nem fordítást vagy saját anyagot osztok meg.
Múzsaként is mélyen egyetértek az itt írottakkal.

Azért is hozom be ezt a blogomba, mert szeretném, ha nyoma maradna, nem tűnne el teljesen a net útvesztőiben. Szeretném megőrizni a magam számára is.

Interjú Feldmár Andrással:

A terapeuta dolga a szeretet

– A jó terapeuta soha nem akar segíteni – írja egyik könyvében. Mi a célja a terapeutának, mikor jó egy terapeuta?

 – A jó terapeuta azt gyakorolja, hogy ne legyenek vágyai. Páciensei nagyon gyakran attól szenvednek, hogy gyermekkoruk óta a mások vágyait fontosabbnak kellett tartaniuk saját vágyaiknál. A mai világban a terapeuta rendelőjén kívül az ember mindenhol elvárásokkal találkozik. Akitől gyerekkorában túl sokat vártak el, annak csak két lehetősége van: lázadni vagy engedelmeskedni. A baj az, hogy az ellenállás és az engedelmeskedés sem autentikus. Aki egy ilyen családból jön, nem tudja, hogy ő ki, mivel nem ismeri a saját vágyait, ugyanis mindig valaki másnak a vágyait kellett kielégítenie. Ha egy ilyen ember bekerül egy terapeuta rendelőjébe, s az a terapeuta ugyanolyan, mint a szülei voltak, vagyis elvárásai vannak, akkor inkább spórolja meg a pénzét, mert ott is ugyanaz a játszma folyik, ott sem lesz alkalma megtalálnia önmagát. Egy jó terapeuta úgy viszonyul a pácienséhez, amint a jó szülőnek kellene viszonyulnia a gyerekéhez. A jó szülő odafigyel a gyerekre, és hozzásegíti, hogy megvalósítsa önmagát. A jó szülőnek bíznia kell abban, hogy egy kis segítséggel a gyerek jobban tudja, hogy neki mi kell, mint bárki más. A jó terapeuta is mélyen hiszi, hogy a páciens jobban tudja, neki mi kell, mint bármelyik okos terapeuta vagy pszichiáter. Arrogáns dolog azt hinni, hogy én jobban tudom, neked mi kell, mint te magad. Egy orvos természetesen jobban tudja, mint én, hogyan kell a törött karomat rendbe tenni. A pszichoterápia azonban nem olyan, mint az orvostudomány, és nem is lett volna szabad pszichiátriaként annak részévé válnia. A terápia inkább az etikára vagy a politikára hasonlít, ahol, mint azt már Arisztotelész megmondta, minden helyzet más, s nem lehet általánosítani. Ezért a terapeutának a jelen helyzetre kell reflektálnia, abban kell részt vennie. A jelen helyzetet nem lehet elméletileg meghatározni, azt élni kell. A terapeuta dolga az, hogy amint érzi, mi a baj a pácienssel, szavakba öntse és tükrözze, hogy a páciens rájöjjön, mit tesz tudat alatt másokkal. A terapeutának még arra sem szabad vágynia, hogy a páciens jobban legyen. Én nem űzném ezt a foglalkozást 42 éve, ha nem látnám, hogy a páciensek rátalálnak önmagukra, de ez legyen az ő akaratuk, és ne az enyém. Nekem egyetlen elvárásom lehet, hogy fizesse ki a honoráriumot, amiben megállapodtunk.

– Olyan szakemberként, aki bevallása szerint azért lett terapeuta, mert traumatizálták, hogy látja: lehetséges teljesen megszabadulni a gyermekkorban elszenvedett traumáktól?

Feldmár András
1940-ben született Budapesten. 1956-ban vándorolt ki Kanadába, 1969-től klinikai pszichológusként dolgozott Vancouverben. Ronald David Laing tanítványa volt. 1975-ben magánpraxist indított, előadásokat és workshopokat tartott Kanadában, az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Magyarországon, Szerbiában, Fehér-Oroszországban, Boszniában. Könyvei: A tudatállapotok szivárványa, Van-e élet a halál előtt?, Végzet, sors, szabad akarat (Popper Péterrel és Ranschburg Jenővel), Szabadság, szerelem, Igazi vagy? Iskola nőknek (Bernát Orsolyával és Büky Dorottyával), A barna tehén fia (Büky Dorottyával), Szabadíts meg a gonosztól!

– Nem hiszem, hogy az ember megszabadulhat bármitől. A Vancouver környéki szigeteken erős szelek fújnak, s vannak olyan fák, amelyek folyamatosan 45 fokos szögben állnak, a szélirányba dőlve, mivel mikor csemeték voltak, már akkor is arról fújt a szél, s emiatt ferdén nőttek. Ezek sosem lesznek egyenesek, mégis egészséges és gyönyörű fák. Aki traumát szenvedett el, soha sem lesz az, aki akkor lehetett volna, ha ez elmarad az életéből. Ha valami megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni. A traumába bele lehet halni, de ha az ember nem hal bele, akkor olyan képességei szabadulnak fel a túlélés érdekében, amelyek soha nem alakultak volna ki trauma nélkül. Az ember gyógyíthatja önmagát. Azt teheti, hogy megsiratja, meggyászolja, ami történt vele. Azok, akik traumán estek át, és csak dühöngenek, vagy sajnálják magukat, nem tudnak továbblépni. Azonban, ha az ember szeretettel van körülvéve, s ebben tud a terapeuta segíteni, akkor amint megbízom a másikban, és érzem a szeretetét, elkezdek sírni, mert emlékszem arra, amikor ez nem így volt, amikor egyedül voltam, és nem szerettek, amikor nem lehetett élni, csak túlélni. A sírás, a gyász azt jelenti, hogy elfogadjuk a veszteséget, amit a trauma okozott, s amikor vége a gyásznak, mehetünk tovább.

– Napjainkban rengeteg a zátonyra futott párkapcsolat, a válással végződő házasság. Általánosságban mi ennek az oka? Hogyan jelenik meg a párkapcsolatban a szabadság? Hiszen ön azt vallja: „szabadság és szerelem”.

– Az alapvető probléma talán az, hogy nagyon sokan összekeverik a vágyat a szeretettel. A vágy nem szeretet, és a szeretet nem vágy. Egyik sem jobb vagy rosszabb, mint a másik, egyszerűen csak más. Például azt mondom, hogy szeretem a marhasültet. Ez azt jelenti, vágyom arra, hogy marhahúst egyem, nem pedig azt, hogy szeretem a tehenet. Gyakran amikor egy ember azt mondja a másiknak, hogy szereti, akkor az menekülni akar, mert érzi, hogy számára ebből semmi jó nem fog származni. Érzi, hogy az illető, aki azt mondja, „szeretlek”, tele van elvárásokkal, vágyai vannak, használni és kihasználni akar. A szeretet semmire sem vágyik, ezért is mondtam azt, hogy a terapeuta dolga a szeretet.

Párkapcsolatokban nagyon gyakran az történik, hogy két éhes ember meg akarja enni egymást. Ebből nyilvánvalóan harc lesz, és rövidesen véget fog érni, még akkor is, ha az egyik odaadja magát, hogy a másik egye meg, mert ő semmivé válik, a másik meg kövér lesz. Nagyon gyakran az történik a párokkal, hogy az egyik azt mondja: mi ketten legyünk egyek, és az az egy legyek én. A struktúra tehát dominancia és szubmisszió, ami nem tarthat soká, és unalmas lesz. Ha azt mondom, hogy legyek én a kutya és legyél te a farkam, akkor örökké egyek leszünk, de ezt csak úgy tudjuk megvalósítani, ha te úgy mozogsz, ahogy én akarlak csóválni, tehát ha aláveted magad az én akaratomnak. Ha nem így lesz, akkor nagyon dühös leszek rád. A kutya is megharapja a farkát, ha az önállósítja magát, és úgy mozog, ahogy akar. Általában a férfiak azért verik a feleségüket, mert amikor a nő valami önállót mond vagy tesz, akkor megijednek, hogy önállóvá válik, és már nem fogja szeretni, s vissza akarja kényszeríteni az alávetettség állapotába. Miért lennél velem, ha nem vagy a részem? Azt akarom, hogy függő legyél, mert ha önálló vagy, akkor nem tudlak irányítani. Az igazán jó kapcsolatban nincs ilyen, ellenben van annyi tér, hogy két teljesen önálló ember önmaga tudjon lenni, s ne kelljen megváltoztassák önmagukat, hogy a másiknak megfeleljenek. Nem megfelelésről van szó, hanem elfogadásról és támogatásról. A jó kapcsolat kritériuma, hogy velem szabadabb a másik, mint ha egyedül lenne, nem kell a szabadsággal fizetni a kapcsolatért.

– A stressz szintén a jelenkor egyik heveny lelki problémája. Tud ellenszert javasolni?

– Természetesen tudok. Aki megoldotta ezt a problémát, az a Montrealban dolgozó magyar származású biológus, Selye János volt. Ő azt mondta, nem maga a stressz a probléma, hanem az, hogyan reagálunk rá. Lényegében négy lehetőség van: küzdök ellene hatékonyan, menekülök hatékonyan, menedéket keresek hatékonyan, vagy beteggé teszem magam. Tehát ha nem akarom beteggé tenni magam, akkor választanom kell az első három közül.

– Furcsa módon az emberek jelentős hányada a negyedik lehetőséget választja.

– Sajnos igen. De itt a pszichoterápia segíthet, mert én bátorítani tudom a pácienseimet, hogy harcoljanak, meneküljenek, vagy keressenek védelmet.

– Ön melyik megoldáshoz szokott folyamodni?

– Ha visszanézek az életemre, akkor azt látom, hogy mindhármat használtam. Elmenekültem az anyámtól, Magyarországról Torontóba, mikor a szüleim megérkeztek Torontóba, akkor elmenekültem Vancouverbe, elmenekültem két házasságból. Ugyanakkor harcolni is tudok, és védelmet kérni is, tehát mind a hármat alkalmaztam. Tulajdonképpen egyik módszer sem jobb, mint a másik. Már Mark Twain megírta, hogy hülyék vagyunk mi emberek, ha azt hisszük, hogy a nyúl kevésbé jó állat, mint az oroszlán, mert elmenekül, és nem harcol. Hát hülye lenne a nyúl harcolni, és hülye lenne az oroszlán menekülni. Mindhárom lehetőség remek. Magyarországon elviselni, kibírni valamit virtusnak számít. Aki sok mindent kibír, az értékes embernek számít. Az, hogy ebbe belebetegszik vagy belehal, nem számít. Rövid távon, amikor túlélni kell például egy háborút, akkor természetesen jó, ha az ember kibír dolgokat. Amikor azonban béke van, amikor már élni lehet, nem csak túlélni, akkor minek bírjak ki helyzeteket, amelyek nem jók nekem? Akkor harcolni kell, menekülni kell, vagy védelmet kell keresni, rá kell jönni, hogy a végsőkig kitartani nem virtus.

– Skype-jelmondata Death is the road to awe (A halálon át vezet az út a tisztelet felé). Mire utal ez?

– A régi görögök azt mondták, azért élünk, hogy gyakoroljuk a halált. Arra rájönni, hogy véges az életünk, félelmetes felismerés, de nem szabad kikerülni, mert ez a valóság, s lehet, azért ölünk, és azért nem szeretjük egymást, mert nem engedjük be a tudatunkba azt a tényt, hogy mindannyian az akasztófára várunk. Ha tudatosul, hogy én is és te is a sír felé megyünk, akkor talán megesik a szívünk egymáson. De ha ez olyan félelmetes, hogy a tudatosságból kizárjuk, akkor kínozhatjuk és becsaphatjuk egymást. Erről szól a jelmondat.

– Eredeti, az általános tudományos állásponttól nagyon eltérő a véleménye a pszichés betegségeket illetően.

– Pszichés betegség nincs. Ezt Szász Tamás már ezerszer kifejtette, csak senki sem figyel rá: az embernek vagy agybaja van, vagyis az agyának van egy betegsége, vagy problémái vannak az élettel. A pszichés betegség egy rossz metafora, és ebből él a pszichiátria. Abban a pillanatban, hogy felcímkézünk valakit, degradáljuk az illetőt, úgy tekintjük, mint egy csoport részét, például a depressziósok egyikét. Akkor nekem nem kell téged megismernem, hanem megnézem a könyvben, hogy mit kell csinálni a depressziósokkal. A gyógyszergyárak persze milliárdokat keresnek azzal, hogy egy egzisztenciális problémát, például a reménytelenséget kinevezik depressziónak, betegségnek. A pszichiátria nagy része tulajdonképpen elnyomja az embereket, vagy segíti azokat az erőket a társadalomban, melyek elnyomják és kihasználják az embereket, mivel azt mondja: mindannyian börtönben vagyunk, nem változtathatjuk meg az életünket, változtassuk meg inkább a biokémiánkat, és akkor el tudjuk viselni az elviselhetetlent. Én nem így gondolom.

– A Kanadában töltött évtizedek után mi késztette rá, hogy aktivitásának jelentős részét Magyarországra összpontosítsa?

– Nem tudom. 1992 táján kezdett el érdekelni a magyar pszichológia, de csak egy érdekes magyar pszichológust találtam, dr. Bagdi Emőkét, a többiek unalmasak voltak. Ő gyönyörűen írt és szépen gondolkodott. Ezt megírtam neki, ő pedig meghívott, hogy tartsak előadásokat a debreceni egyetemen. Így kezdődött. Nagyon élveztem, pedig akkor még alig tudtam magyarul, hiszen egy 16 éves fiatal szókincsével rendelkeztem, angolul gondolkodtam. Elkezdett egyre inkább érdekelni, hogy megtaláljam a gyökereimet a magyar nyelvben, magyarul is ki tudjam fejezni magam. Úgy érzem, azóta sokat fejlődtem.

Szerző: Pengő Zoltán
Forrás: http://kronika.ro/index.php?action=open&res=58438&fb_comment_id=fbc_10151029766975198_35184704_10152102273175198#f7a1ac398